Az 1924-ben született Georg Rauch semmiben nem különbözött bécsi osztálytársaitól. 1938-ban azonban, nem sokkal az Anschluss után, egy csapásra megváltozott az élete. Egy napon azzal állított haza, hogy másnap mind a négy nagyszülője születési anyakönyvi kivonatát és keresztlevelét be kell vinnie az iskolába, hogy csatlakozhasson a Hitlerjugendhez. „Anyám egy pillanatig némán nézett rám. Aztán bement a másik szobába és egy fényképalbummal a kezében tért vissza… Kinyitotta és egy olajfestmény kis méretű fényképére mutatott: »Ez az ember Moses von Honigsberg báró, apját II. József császár ütötte nemessé 1789-ben. Ez itt Moses lánya, Luise Tauber von Honigsberg bárónő. Ő volt a dédanyád«”. További fényképek következtek, majd a drámai bejelentés: „Ők voltak a felmenőid. Mindannyian zsidók voltak. Joggal lehetsz rájuk büszke, ezt soha ne feledd.”
Georg azt is megtudta anyjától, hogy a zsidó törvények szerint ő maga is zsidó, hiszen anyai nagyanyja zsidó volt. Valamint azt is, hogy a náci törvények szerint ugyan csak negyedrészben zsidó, ez azonban elegendő ahhoz, hogy ne csatlakozhasson a Hitlerjugendhez.
A fiúnak kellett néhány hét, mire feldolgozta a hírt. Eközben egyre inkább elszigetelődött. Georg anyja és nem-zsidó apja határozottan kiállt Hitler és a náci rezsim ellen. „Árja” apját behívták ugyan katonai szolgálatra, de zsidó felesége miatt hamarosan elbocsátották a szolgálat alól és egy bécsi gyárban helyezték el. A család viszonylagos biztonságban volt, de a zsidó rokonok és barátok egyre-másra tünedeztek el a bécsi utcákról.
1940 januárjában egy éjszaka hajnali kettőkor kopogtattak a Rauch családnál. Georg anyjának legjobb barátnője volt, egy zsidó asszony, aki a szomszédja erkélyén és tetőjén át menekült el egy szál ruhában a Gestapo elől. A szülők azon az éjszakán meghozták a döntést, melynek nyomán számos zsidó életét sikerült megmenteniük. Egy elegáns épület felső szintjén laktak, tágas padlásterük volt. Ettől fogva zsidókat bújtattak a padláson. A fiú apjával közösen rendbe hozta a padlást, fekete papírral vonta be a törött ablakot, ágyat eszkábált, villanyt vezetett be. A következő hetekben többen is érkeztek. Szükség esetén a frissen épített, bonyolult szerkezetű hamis fal mögötti kis térben rejtőztek el. Georg illegális élelmiszerjegyeket szerzett a feketepiacon, anyja főzött és ellátta a bujkálókat. Kockázatos vállalkozás volt mindnyájuk számára.
Az anya éjjelente titkos találkozókra vezette egy-egy látogatóját, akik abban reménykedtek, hogy megfelelő összeg ellenében eljuthatnak Magyarországra, Bulgáriába vagy Jugoszláviába és onnan tovább, Törökországba, majd Londonba vagy az Egyesült Államokba. Georg csomagolt, és tanult fáradhatatlanul, hogy bonyolult riasztószerkezeteket, rádiót és más hasznos eszközöket szerkeszthessen a rejtőzködők számára. Voltak, akik csak néhány napig maradtak, mások akár hetekig is. Georg már nem is számolta őket. Mindent megtettek, hogy segíthessenek nekik. A fiúból közben fiatalember lett, és rettegve várta a napot, amikor megkapja behívóját a német hadseregbe. Ez a nap is elérkezett, és Georgot besorozták. Független gondolkodása okán nem egyszer zárták katonai börtönbe, ám éles esze miatt hamarosan közel állt ahhoz, hogy kommunikációs tiszt legyen belőle. Ő azonban úgy érezte, nem segítheti eszével és tehetségével az általa teljes mértékben ellenzett háborút. Jelentkezett felettesénél, és közölte, hogy nem fogadja el a kinevezést. A felettes tiszt azonnal árulással vádolta meg Georgot, majd magyarázatot követelt. „Összecsaptam a bokámat” – írta Georg később. – „Mintha áramütés ért volna, kezemet a combomhoz szorítottam és úgy kiáltottam: »Úgy érzem, nem lehetek tiszt a német seregben, mert zsidó vérem van«”. Másnap elbocsátották a tisztképzőből és frontszolgálatra küldték távírásznak. Néhány nappal később pedig az orosz frontra induló vonaton találta magát. A Szovjetunióban megtapasztalhatta a bombázásokat, a jeges orosz telet, éhséget, betegséget. Csodával határos módon túlélte a csatákat, és azt is, amikor egy tank hajtott át a lövészárok fölött, melyben rejtőzködött. „Azt mondtam magamnak: talán van még esély… Lőj gyorsan és pontosan. Ha sokan vannak, dobj el egy gránátot és aki közelebb jön, abba szuronyt kell döfni. Vagy ahogy a tiszt mondta oly poétikusan azon a napon, amikor felesküdtem: egy lapáttal is kettéhasíthatjuk az oroszok koponyáját. Zsidó vér vagy sem, ezt fogom tenni, mert élni akarok. Még csak húszéves vagyok” – emlékezett vissza.
A háború vége felé Georg szovjet hadifogságba került. A katonaságnál már csak a hadifogság bizonyult életveszélyesebbnek. Étel-ital nélkül meneteltették őket. Sokan nem élték túl a meneteket. Georg dizentériás lett és bele is halt volna, ha egy orosz tisztnek meg nem akad rajta a szeme. A tiszt folyékonyan beszélt németül és bécsi származású zsidó felesége volt. Georg nem titkolta zsidó származását. A tiszt segítségével Georg felgyógyult, ám ekkor kiderült, hogy a gyógyulásnak ára van: kémkednie kell a Szovjetunió számára. A fiatalember ráállt a dologra, hamarosan azonban megérkezett a szövetségesek győzelmének híre. Több hónapba tellett, mire a családnak sikerült egyesülnie. Mindannyian túlélték a háborút.
Negyven évvel a háború vége után, Mexikóban élő festőművészként Georg megírta emlékiratait. Az azonban sosem derült ki a számára, hogy mi történt a padláson rejtőzködő zsidókkal – valahányszor anyját erről kérdezte, az asszony sírva fakadt. Legjobb barátnője nem élte túl a borzalmakat, de sokan voltak, akik a Rauch családnak köszönhetően megmenekültek.
Georg Rauch történetét az aish.com írása alapján közöljük.