Egy természettudós chászid

Egy természettudós chászid

A szerző a magneto-hidrodinamika professzora az izraeli Negev egyetemen. 1972-ben sikerült elhagynia a Szovjetuniót. Könyvében, amelyet megtéréséről írt, elbeszéli, hogyan találkozott a lettországi Rigában Notkéval, a lubavicsi chásziddal, aki a Tánját tanulta, és képes volt órákon át foglalkozni a „semmiből” való teremtés magyarázatának problematikus kérdéseivel, az idővel mint a fizikai világ egyik dimenziójával vagy éppen a lélek felsőbbrendűségével test és lélek viszonylatában.Return (Visszatérés) című könyvének alábbi részletéből megismerhetjük a hatvanas évek szovjet zsidóságán belül a vallásosok életét és annak a nem könnyű útnak néhány állomását, amelyet Branover professzor a zsidósághoz való teljes visszatéréséig megtett.

Szombatonként rendszeresen jártam zsinagógába. Általában a fenti nagy terem végében álldogáltam, de egyre többször mentem le a chászidok templomába is. Két nyugdíjas közt volt a helyem: Smuél Áron Rafelszon tanított arra, hogyan igazodjam el az imakönyvben, az azóta elhunyt Nochem Besszer pedig megválaszolta naiv kérdéseim sokaságát. Besszer, mint később megtudtam, titokban fiúk és lányok tucatjait tanította a Tórára és a háláchára. E nemes, szemérmes, jó emberek felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak a zsidósághoz vezető utam megtalálásához, amiért végtelenül hálás vagyok nekik.

1964 elején egy szombaton odajött hozzám egy negyven év körüli férfi. Fekete bajusza és rendkívül élénk, hamiskásan csillogó, kék szeme volt. Duzzadt az erőtől és a lelkesedéstől. Azt akarta, hogy menjek föl hozzá: sok fontos és érdekes dolgot fog mondani, és jó zsidó könyveket ad, ígérte. Rögtön azt tudakolta, szoktam-e tfilint rakni. Mivel azt sem tudtam, mi az, még jobban erőltette, hogy menjek el hozzá. Mielőtt elment, azt mondta, bárkitől érdeklődhetem felőle a zsinagógában, mert „mindenki ismeri a bajuszos Notkét”.

Vegyes érzelmekkel maradtam ott. Nem voltam hozzászokva, hogy nyilvánosan, tanúk előtt zsidó könyveket ajánlgassanak nekem. Veszélyérzetem támadt, és felmerült bennem, vajon nem provokátor-e az illető. Másrészt viszont volt benne valami nagyon vonzó.

Megkérdeztem Rafelszont, aki azt mondta: „Ez egy chászid, menjen csak vele.”

Nem tudtam, mit jelent az, hogy „chászid”. Azt hittem, a zsinagóga egyik részét nevezik „chászidimnak”. Szégyelltem megkérdezni, úgyhogy a „chászid” fogalmának pontos meghatározása, sőt maga a fogalom is még hosszú ideig rejtély maradt számomra.

Márciusban, kilenc nappal Peszách előtt fiunk született. A Herc Dániel nevet adtuk neki. Az első nevet apám emlékére kapta, a másik a feleségemnek, Fanyának tetszett nagyon. Az Állampolgársági Nyilvántartó Hivatal tisztviselője kerek-perec megtagadta a kettős név bejegyzését. Hiába fordultunk a felsőbb hatóságokhoz, arra hivatkozva, hogy Azerbajdzsánban négy-öt nevet is bejegyeznek, nem beszélve az elmaradhatatlan „ogliról”.

A kisfiút Herc néven anyakönyvezték, és mi Gekának becéztük. A körülmetéléskor persze mindkét nevét megkapta.

A körülmetélés napja előtt elmentem Notkéhoz, hogy meghívjam, de nem tudott eljönni. Mikor a kicsi már majdnem egy hónapos volt, Nochem Besszer beszélt nekem a pidjon hábén rítusáról, amelynek során jelképesen kiváltják az elsőszülött fiút egy kohéntól, a zsidó papság tagjától. Azt tanácsolta, forduljak Notkéhoz, mert ő is kohén.

E szokás különösnek tűnt nekem, szinte abszurdnak. Furcsa, de a körülmetéléssel kapcsolatban nem volt ilyen érzésem. A szokatlan dolgokat sokszor furcsának, idegennek érzi az ember. De elfojtottam kétségeimet, meghívtam Notkét és Besszert, s minden a háláchászabályai szerint történt.

Attól fogva Notke ellentmondást nem tűrően benyomult az életünkbe. Fanya nem is igen örült ennek. Visszagondolva nagyon hálás vagyok Notkénak, aki ellenállhatatlanul vonzott. – testesítette meg számomra a zsidóság lényegét, a Tórát, a zsidó életmódot. Notke közvetítésével teljesen új világ nyílt meg előttem. Ráadásul kiemelkedő személyiség volt, noha a mi társadalmi körünkben csupán egyszerű, tanulatlan zsidónak számított.

Csodáltam világszemléletét és e világszemléletet megalkuvás nélkül tükröző magatartását. Öröm volt látni, hogy van, aki szereti és élvezi a szépséget, két lábbal a földön áll, mégis egyfolytában egy eszme irányítja. Nem áldozta fel magát ezért az eszméért, mert gyűlölte az áldozatot. Egyszerűen el sem tudta képzelni, hogy ne ennek az eszmének a folyamatos hatása alatt éljen. Hogy ezért lemondjon valamiről, az nem áldozatot jelentett számára, hanem az egyetlen lehetséges viselkedésmódot.

Notke rendszeresen művelt olyasmit, amit az átlagpolgár tűrhetetlen igavonásnak, személyes kényelméről való elviselhetetlen lemondásnak érzett volna. Meglepett, hogy ez az iskolázatlan ember órákon át képes értekezni a dolgok ex nihilo – a semmiből való – keletkezésének filozófiai ellentmondásairól, az időről mint a fizikai világ egyik dimenziójáról, a zsidók isteni lelkéről, amelynek alá kell rendelni a testet, nem megtagadva, hanem megnemesítve az utóbbit a parancsolatok betartása által.

Egyszer megkérdeztem, hogyan jutott el mindehhez. Elnevette magát:

_ Nem magamtól jöttem rá ezekre a dolgokra. Ez mind le van írva.

_ Hol?

_ Hát ebben a könyvben, amit tanulok – vett elő egy zsebkönyvet. – Ez a ljadi rabbi Snéur Zálmánnak, a chábád chaszidizmus alapítójának a főműve: a Tánjá.

_ Ezt tanulmányozod?

_ Nem. Megtanulom.

_ Mióta tanulod?

_ Néhány évtizede.

Ez furának tűnt számomra, hiszen a vizsgákra sokszor hetek, sőt napok alatt kellett egész kötetek tartalmát bevágnom.

Notke gyakran utalt a Kábálára, a Zohárra. El kell ismernem, hogy ez kényelmetlenül érintett. Az az igazság, hogy sosem olvastam, még csak nem is láttam a Zohár könyveit. De emlékeztem, hogy Sólem Áléchemnél olvastam néhány szót a Kábálára vonatkozóan, főleg azÉnekek éneke című történetben. Ezekből arra következtettem, hogy a Kábálá gyermeteg misztikus mesék gyűjteménye lehet.

Még nehezebb dolgom lett, amikor Notke elkezdett noszogatni, hogy teljesítsek bizonyos parancsolatokat, amelyeknek addig hírét sem hallottam. Egyik legelső látogatásomkor megajándékozott egy tfilintartó bársonyzsákocskával, s azt akarta, hogy ott rögtön, az ő útmutatásai szerint rakjak tfilint. Elmagyarázta, hogy az imaszíjakat szombat és ünnepnap kivételével minden reggel föl kell tenni.

Az igazat megvallva, nehezemre esett a dolog. Ezernyi hang ösztökélt bensőmben az ellenállásra. Tudatom, amelyet a szovjet nevelés formált, felháborodottan tiltakozott: „Nem!” Minden, amit a szovjet egyetemeken agyamba véstek, azt üvöltötte: „Soha!” Minden, ami ateista környezetemből belém ivódott, lázasan protestált: „Primitivizmus!”

Igaz, addigra már elég messzire eltávolodtam a múltban tanultaktól a zsidóság befogadása felé vezető úton. A zsidóság azonban a lélek és a tudat tápláléka maradt számomra, egy kifinomult gondolkodási rendszer. Most egyszerre anyagi, fizikai kötelességet rótt rám. Az is igaz, hogy a mindennapi, anyagi szférára vonatkozó parancsolatok közül sokat elfogadtam már – a kóser étkezést, a szombat törvényeit, a körülmetélést _, mert ismertem és értettem őket. De a tfilin parancsolatával még nem találkoztam, ezért különösnek tűnt számomra. A Tóra szavát – „Kösd azokat jelként a kezedre, és legyenek fejdíszként a homlokodon!” (5Mózes 6:8_9.) – allegorikus értelműnek fogtam fel.

Semmit sem tudtam tehát a Tóra értelmét megvilágító Szóbeli Tan elméleti és gyakorlati jelentőségéről, de még csak azt sem sejtettem, hogy létezik ilyesmi. Notke noszogatására, de még inkább egy belső hang ösztökélésére azonban továbbra is mindennap teljesítettem a tfilin parancsolatát. Nemsokára már nem éreztem jól magam, ha valami miatt nem tudtam reggel tfilint rakni: olyan volt, mintha kötelességszegést, szellemi árulást követtem volna el.

Egy hónappal az első tfilinrakás után konferenciára voltam hivatalos Leningrádba. A vonatom kora reggel futott be, s azonnal a zsinagógába mentem, hogy teljesítsem a micvát. A zsinagóga azonban legnagyobb bánatomra már zárva volt. Így hát a konferencia helyett az egész napot azzal töltöttem, hogy felhajtsak egy szobát, ahol föltehetem a tfilint. Sem a rábeszélés, sem a borravaló nem segített. Egész nap nem ettem, vacogva járkáltam a kegyetlen fagyban szállodáról szállodára. De ezt észre sem vettem, annyira el voltam foglalva azzal, hogy egyre közeledik a napszállta, s még mindig nem raktam tfilint. Csodálatos módon sikerült hozzájutnom a becses kulcshoz, három perccel naplemente előtt, és végre teljesíhettem kötelességemet. Vajon milyen irracionális erő tartott hatalmában azon a napon? Hová lett tudósi kételkedésem?

Hasonló tapasztalataim voltak a többi micvával is. Amikor például elkezdtem cidáklit,tálit kátánt hordani, sarkain a cicittel, úgy éreztem magam, mint egy bohóc, bár betűrtem a rojtokat a nadrágomba, hogy ne lógjanak ki. Egy hónap múlva már éppen fordítva volt: cicitnélkül egyszerűen meztelennek éreztem magam. Szórakozottságomban előfordult, hogy a rojtok kilógtak a zakóm alól. A Tudományos Akadémián a kollégáim furcsálkodva megfogdosták a cicitemet, és megkérdezték, mi az, vagy figyelmeztettek, hogy teljesen kirojtosodott a fehérneműm.

Az Izraelbe kijuttatott kéziratomban mind magamat, mind az olvasót arról akartam meggyőzni, hogy életszükséglet a Tóra minden parancsolatát teljesíteni. Most azonban, amikor a gyakorlatban próbáltam megvalósítani azt, amiről papoltam, lelki problémáim támadtak. Micsoda megpróbáltatást jelenthetett ez Fanyának, tanulmányaim hűséges olvasójának! Egyszerre egy kóser háztartásban találta magát, szombati gyertyák, szombati pihenés és a mikve havonta ismétlődő kötelezettségei közepette…

Az életem látszólag semmit sem változott. Minden reggel bementem a Tudományos Akadémia Fizikai Intézetébe, ahol hosszú órákon át végtelen megbeszéléseket folytattunk a laborban a legújabb kísérletek eredményeiről. Gyötrődve próbáltuk kideríteni, vajon miért vallott kudarcot egy-egy többször ismételt vizsgálat. Foglalkoztam a hallgatókkal, és tudományos konferenciákon vettem részt.

Az ábrákkal és képletekkel teli könyvek rendszerint az otthoni íróasztalomat is elborították. A telefirkált lapok kupacai csaknem a plafonig értek. Néha rendet csináltam köztük, de többnyire a papírkosárban végezték. A papírtenger közepette azonban a Biblia, aMisná, a Sulchán Áruch és persze a Tánjá most már állandóan az íróasztalomon maradt. Odébb raktam a kéziratokat, s azonnal megfeledkeztem az emberi elme hiábavaló kísérleteiről, amelyekről tanúskodtak. Elmerültem a tiszta, életadó, zavartalan, mégis szenvedélyes örök bölcsesség óceánjában.

Notke fokozatosan és nagy körültekintéssel bevezetett baráti körébe. Megismerkedtem a fegyelmezett, mindig higgadtnak látszó Jiszroél Pevznerrel, a temperamentumos Simon Gutmannal. Hónapokig tanult velem Tórát Rási magyarázataival Ávráhám Godin, aki a háború előtt magának Mordecháj Dubinnak a titkára volt. Dubin éveken át a zsidó közösséget képviselte a lett kormány előtt. Tisztelettel bámultam Mordecháj Áháron Fridmant, e biblikus megjelenésű embert, aki mint korelnök és tanult ember, legyőzhetetlen akaraterejével vitathatatlan tekintélyt élvezett a rigai chászidok között.

Notkénak minden barátja ugyanolyan elszánt volt, mint ő maga. Mindannyiuk számára elképzelhetetlen volt, hogy kompromisszumot vagy alkut kössenek a szovjet valósággal azon az áron, hogy megszegik a Sulchán Áruch előírásait: ezt nemcsak megengedhetetlennek, de egyszerűen nemlétező megoldásnak tekintették.

Felkutatták a zsidó gyerekeket, akik érdeklődtek a zsidóság iránt, és megpróbáltak segíteni nekik. Ez annyira fontos volt Notkénak és barátainak, hogy sokszor még enni és inni is elfelejtettek. Hatásukra sok idős ember, aki fiatalkorában még tanulhatott héberül, s tanultTórát is, titokban elkezdte tanítani ezeket a gyerekeket. Biztonsági okokból nem foglalkoztak csoportos oktatással, de miután többségük sok szabad idővel rendelkező nyugdíjas volt, elég sokan tanulhattak náluk.

Ezeknek a nemeslelkű névteleneknek fölmérhetetlen szerepük volt a szovjet zsidóság önmagára ébredésében. Említettem Nochem Besszert. Egy másik fáradhatatlan tanár, akinek sajnos nem emlékszem a személynevére, Grádusz volt. Ezt a szerény emberkét sem a fagy, sem a szovjet törvények nem tarthatták vissza attól, hogy fáradhatatlanul járkáljon házról házra. Sajnos nem él már. Dédelgetett álma, hogy Izraelbe mehessen, sohasem vált valóra. Mások ma is élnek és dolgoznak. Éljenek minél tovább!

A chászidok lakásába, amely többnyire társbérleti szoba volt egy nagyobb lakásban, nem tudott beférkőzni a szovjet befolyás. Gyermekeik és unokáik kicsi koruk óta a Tóra és a zsidó nép iránti szeretet és odaadás légkörében éltek. Mindannyian reménykedtek, hogy eljutnak Erec HáKodesba, a Szentföldre. Szemernyi kétségük sem volt afelől, hogy oda kell menniük, s hogy álmuk valóra fog válni. Volt bennük valami titokzatos, ami többet sejtetett holmi összeesküvésnél. Úgy éreztem, van az életüknek egy olyan szférája, amelybe még mindig nem férkőzhetem be. Ez az érzés bizonyossággá vált, amikor megtudtam, hogy szerény jövedelmüknek legalább az ötödét mindannyian egy jótékonysági alapítványnak adják át.

Az én adományaimat is elfogadták, de hogy mire fordították, az rejtély maradt számomra. Csak sokkal később mondták el, hogy létezett akkoriban egy földalatti zsidó oktatási rendszer, amely sok gyereknek segített visszatérni a zsidósághoz. Még ma sem tanácsos részletesen beszámolni arról, hogyan működtek a miniatűr jesivák és chéderek százai Oroszország-szerte. Ezek a rejtett intézmények magánlakásokban, a legszigorúbb titoktartási szabályok szerint folytatták tevékenységüket, s ez a konspiráció természetes volt mind a diákok, mind a tanárok számára. A sztálini időkben a lebukás egyenlő volt a halálbüntetéssel, később mindössze „évek” jártak érte. Az illegális nevelési mozgalom résztvevőit azonban nem tántorították el ezek a veszélyek.

Új barátaimat sok minden különböztetette meg nacionalista vagy cionista gondolkodású ismerőseimtől: emberi tartásuk, a Tórában való jártasságuk, csillogó bölcsességük, világos elképzelésük az élet értelméről és céljáról. Megbízhatóságuk magától értetődő volt. Egyszerűen elképzelhetetlen volt árulásra vagy a KGB-vel való együttműködésre gyanakodni azoknál, akik a zsidó eszme jegyében, minden nehézség ellenére, cselekedeteiket a zsidó tanításnak rendelték alá, és családjuk egész nemzedékeinek életét erre építették föl.

Munkálkodásuk látható eredménnyel járt. Hitték, hogy egy zsidó számára a legfontosabb dolog igazi zsidónak maradni, s másoknak is segíteni a zsidóságba való visszatérésben. Bárhová sodorta őket az élet, tudták, mit kell ezért tenniük. Vágyuk, hogy Izraelbe menjenek, természetes és szerves módon következett világszemléletükből.

Végül megtudtam, hogy van egy szellemi vezetőjük, egy rebbe, aki nemcsak vezető, hanem a nemzedék nagy zsidója is. Arra tanítja és ösztökéli őket, hogy még alaposabban és részletesebben foglalkozzanak a Tórával, hogy nagy szellemi odaadással teljesítsék a parancsolatokat, s hogy magukat és gyermekeiket minden zsidó szeretetére neveljék, mert mindegyikben az Örökkévaló része lakozik. Megtudtam, hogy a rebbét Lubávicsernek,lubavicsinak nevezik, egy kis fehér-oroszországi település nevéről. Új barátaim tehát lubavicsi chászidok voltak, akiket chábád chászidoknak is hívnak. A chábád a chochmá, „bölcsesség”,biná, „értelem” és dáát, „tudás” szavak kezdőbetűinek összevonása. Ennek a chászid irányzatnak a filozófiai tanítása erre a három elemre épül. Egyre jobban megismertem achábád tanítás és mozgalom hihetetlen életerejét és állhatatosságát. A Cseka, a GPU, az NKVD, az MGB és a KGB, a különböző neveken szereplő szovjet titkosrendőrség és a szovjet propagandagépezet darálója, amely ötven éven át porrá zúzott mindent, ami az útjába került, úgy tűnt, tehetetlen a chábáddal szemben, bár egy időben rendkívül erőteljes akciókat kezdeményezett ellene.

Megismerkedtem nevezetes chábádnyikokkal, másokról érdekes történeteket hallottam. Különleges emberek voltak: nem aszkéták, hanem világiak. Törhetetlen hitüknek és viselkedésüket irányító tiszta világlátásuknak köszönhetően képesek voltak áthághatatlan akadályokat legyőzni. Sosem hallottam, hogy siránkoztak volna, micsoda nehézségekkel kell megküzdeniük a Szovjetunióban azoknak, akik zsidó módon szeretnének élni. Fennkölt lelkületük számára egyértelmű volt, hogy ha a Mindenható nekünk adta a zsidó jogszabályokat, a Sulchán Áruchot, akkor bizonyos, hogy a külső körülményektől függetlenül megadja számunkra a végrehajtás eszközeit is. S csodálatos módon ez a bitáchon BáSém, a biztonság az Örökkévalóban, mindig legyőzött minden akadályt.

Hallottam a legendás Mendel Futerpaszról, aki zsidók ezreit mentette meg a szovjet fogságtól, és miután végrehajtotta ezt a legendás feladatot, a Szovjetunióban rekedt. Elfogták és halálra ítélték. A siralomházban az ítélet végrehajtására várva orosz népdalokat énekelgetett, amelyeket nagy gonddal allegorikus értelmük szerint válogatott össze. Huszonöt évre csökkentették büntetését. Végül is tíz év múlva elhagyhatta Oroszországot, s ma Izraelben él. Hallottam Chájim Zálmán Kozlinerről, akit Cházáknak, Erősnek hívtak. Amikor az NKVD emberei le akarták tartóztatni, fölemelte a karját, és a Kábálá szavait recitálta, olyan érzelmi erővel, hogy a rendőrség visszavonult.

Megismertem Sneer Pinszkit. E csöndes kis ember kicsiny moszkvai lakása menhelyként és a chaszidizmus akadémiájaként szolgált az Oroszország minden sarkából érkező zsidók sokasága számára.

Bárhol jártam, fővárosokban vagy kis sárfészkekben: ha bármi fennmaradt a zsidóságból – ha megvolt a minján, ha volt egy mikvá, amely még szolgálta a rituális tisztaságot, egy melámed, aki még tanította a gyerekeket, ha még építettek sátrat Szukotőszi ünnepén – mindig kiderült, hogy egy-két „megszállott” chábádnyiknak köszönhető mindez. Előfordult, hogy az illető már több mint egy évtizede nem élt ott, de az általa kialakított rendszer működött. Így volt ez Oroszországban, Belorussziában, a Kaukázusontúlon és Közép-Ázsiában is.