A lubavicsi Rebbe, Menáchem Mendel Schneerson rabbi 1976. augusztus elsején, nem egész egy hónappal az entebbei fogolyszabadítás után Somo Zálmán Jáfe rabbinak írt levelét idézzük. Egy rövid, az előtte álló három héthez és tisá beávhoz kapcsolódó, elmélkedő bevezetés után olvashatjuk a következő példázatot, melyhez a néhány héttel korábbi eseményeket használta fel:

„… a világ a különleges és szenzációs eseményeket kedveli, mint például az ugandai Entebbe repülőterén végrehajtott csodás mentőakciót. Az akció tanulsága egyértelmű: a mentőcsoport bármely tagjának egy elővigyázatlan szava, vagy átgondolatlan tette veszélyeztette volna az egész mentőakciót – az Örökkévaló mentsen meg ettől -, beleértve a mentőcsapat tagjait, a foglyokat, valamint az egész zsidó nép jó hírnevét Izraelben és a világ más országaiban egyaránt. Mondok egy példát…: tegyük fel, hogy a mentőcsapat egy tagja, figyelmen kívül hagyva a sötétség és a csend megőrzésének szigorú rendeletét, meggyújtott volna egy gyufát, arra hivatkozva, hogy ez magánügy. Ez a kis súlyúnak látszó dolog félelmetes következményekkel járt volna, nemcsak rá és környezetére, hanem azokra nézve is, akik a másik épületben remélték a szabadulásukat, és hatása érezhető lett volna az ENSZ-ben, Washingtonban és a világ minden más részén is.”

A Rebbe ezt követően párhuzamot von a fenti példa és aközött, hogy milyen messzemenő következményei lehetnek annak, ha az embernek sikerül megakadályozni, hogy egy másik ember megszegjen egy parancsolatot. Ha valaki a világ másik felén meggyújt egy gyertyát szombaton, akkor annak a világnak ezen a felén is érezhető a hatása: „Hasonló módon, ha az ember megakadályozza, hogy egy zsidó bűnt kövessen el, annak hosszú távú hatásai vannak az illető életére nézve, valamint a családját, a közösségét és az egész zsidóságot tekintve, bárhol is legyenek a világon.” – És ha a rossz ösztön, a jécer hárá azzal érvelne, hogy Entebbe különleges helyzetet jelentett: foglyul ejtett zsidók kiszabadításának feltétlen szükségességét, és nem lehet általános következtetést levonni belőle, akkor tudnunk kell, hogy „nincs rosszabb fogva tartó a rossz ösztönnél”.

A Rebbe fohásszal fejezi be a levelét: adja az Örökkévaló, hogy a közelgő három hét (a támuz 17-i böjt és a tisá beáv közti gyászidőszak) hamarosan örömünneppé változzon (a Messiás eljövetelével), és minden dolog jóra, a jók pedig még jobbra forduljanak. Végezetül engedélyt ad a levél címzettjének arra, hogy naplójában – melyet kiadásra szánt – idézze levelének részleteit.