DÁVID ZSOLTÁRAI

 

Egy céltudatos ifjú pásztor

    “Dávid (gyász)éneke, amit a benjáminita Kus beszéde miatt énekelt az Örökkévalónak. Örökkévaló istenem, hozzád menekülök, szabadíts meg üldözőimtől és ments meg engem! Hogy szét ne tépjenek mint az oroszlán; szét ne szaggassanak menthetetlenül!… Kelj fel Istenem haragodban, szállj szembe dühös ellenségemmel, kelj föl és szolgáltass igazságot nekem! Gyülekezzenek köréd a népek, te pedig foglalj helyet fölöttük a magasban…Vess véget a bűnösök gazságának, és bátorítsd az igazat, szívek és vesék vizsgálója, igazságos Isten! Isten az én védőpajzsom, ő menti meg az igaz szívűeket. Igaz bíró az Isten, aki mindennap büntethet. Kardját élesíti a gonosz, íját feszíti és céloz. Pedig őt találja el a halálos fegyver, a tüzes nyilak amelyeket készít. Ha rosszakarat fogant benne, nyomorúságot hordoz és csalódást szül. Vermet ás, jó mélyet de ő maga esik a gödörbe, amit ásott. Fejére hárul a nyomorúság, erőszakossága saját magára száll. Hálát adok az Örökkévalónak, mert igazságos Ő, zengem a felséges Isten nevét.” (Zsoltárok 7:1-18.)

(folytatás a 12. számból)

    Dávid a betlehemi Jisáj hetedik, legfiatalabb fia volt. Amikor bátyjai már Sául hadseregében szolgáltak, ő otthon a család nyáját őrizte. Egyszer elmesélte Sáulnak, hogy nemegyszer, amikor medve, vagy oroszlán próbált elragadni egy-egy bárányt a nyájból, azokkal is megküzdött. Királlyá való felkenését a családban – Dávidon kívül – senki nem vette komolyan, ő maga viszont céltudatosan haladt a próféta által kitűzött cél felé. Amikor beházasodott a királyi családba, lehet hogy arra gondolt, hogy ez megkönnyíti vagy lerövidíti a trónhoz vezető utat. Ő Jehuda törzséből származott, apai ágon Boáztól felfelé egész Jákob legkarizmatikusabb fiához vezetett családfája, ahhoz a Jehudához, akit Jákob, a pátriárka, azzal áldott meg, hogy a kormánypálca, vagyis a királyság, sose távozzon tőle (1Mózes 49:10.).

    Anyai részről viszont a moabita Ruttól származott Dávid, és ezt ellenségei alaposan ki is használták ellene.

    Ahogy nőtt Dávid népszerűsége, úgy látott benne Sául halálos veszélyt királyságára és üldözte őt. A nép tudta hogy házassága szerelmi házasság volt – a királylány részéről: Michál beleszeretett a vitéz pásztorba, akiről a nép dalban regélte, a hadjáratok során, hogy “Ha Sául ezreket ölt meg – Dávid tízezreket”. Amikor Sául pribékeket küldött Dávid házába, hogy őt megölesse – a felesége a királylány bújtatta el Dávidot, majd egy kötélen leeresztette az ablakából lehetővé téve, hogy egérutat nyerjen és elmeneküljön.

    “Miért szidod felkentemet?!”

    Fontosnak tartottuk a fentieket előrebocsátani, mivel a Dávid-Sául kapcsolat igen sok zsoltárversben megtalálható.

    Ősi forrásaink objektivitására és sokrétűségére jellemző, hogy a Midrás – amely egyértelműen Dávid-párti – itt megrója őt, amiért nem illendően beszélt Sáulról. “Mondá az Örökkévaló Dávidnak: miért szidod felkentemet… Sáult nevezted ellenségednek?…” És Dávid mentegetőzik és bocsánatot kér, mondván, hogy nem szándékozott Sáult megbántani… (Sochér Tov).

    A továbbiakban a Midrás (uo.) összehasonlítást tesz Sául és Dávid között – ki volt odaadóbb, önzetlenebb, önfeláldozóbb – és az összehasonlítás Sául javára kedvező. Az összevetésből a legjellemzőbb – és a legkellemetlenebb Dávid számára – az amikor Sául utolsó háborújáról van szó, ahová fiait magával vitte, pedig tudta, vagy legalább sejtette, hogy onnan nem kerül ki élve. Ezzel szemben Dávidot egy idő után már nem engedték hadsegédei, hogy részt vegyen a harcban, nehogy bántódása essék. “És te hasonlítod magad Sáulhoz?” – kérdi a Midrás.

    Ki az a gonosz aki “kardját élesíti, íját feszíti”? És ki az aki “vermet ás”?

    A hazugság és párja – a bárkában

    Az utolsó versekben a zsoltár ismét általánosságban beszél. Nemcsak, hogy nem említi nevén a “gonoszt”, aki feni kardját és vermet ás – amibe aztán maga esik bele – innen a magyar közmondás! – de az utalások itt annyira homályosak, hogy a Midrás itt Hámánról beszél, kinek gyilkos tervei saját fejére zúdultak, és a Mordecháj számára állított akasztófára végül is őt magát akasztották fel.

    “Isten minden nap büntet(het)” – Erre a versre mondotta Simon ben Gámliél, a Fejedelem, aki a pusztulás korában élt és működött, hogy “Mióta a Szentély romba dőlt, nincs nap amelyen ne ülne átok, nincs áldott harmat, és a gyümölcsök íze sem olyan mint azelőtt volt”, mivel azóta Isten mindennap haragszik és büntet (Sochér Tov).

“Rosszakarat fogant – csalódást szült”

    A csalódásnak fordított héber szó: seker, ami eredetileg hazugságot jelent. Ha a hazugság hajlandósága más, rossz, tulajdonságokkal párosul, ebből igencsak negatív dolgok születhetnek – mondja a Midrás. De nemcsak negatívak, hanem nevetségesek is.

    Ennek illusztrálására a Midrás elmond egy fantasztikus “történetet”, ami inkább tanmese:

    Amikor Noé, az özönvíz előtt, parancsba kapta, hogy az általa épített mentőbárkába kettesével vegye fel a menekvésre érdemes teremtményeket, többek között eljött a hazugság is és bebocsátást kért. Hol a párod? – kérdezte Noé, de kiderült hogy a hazugságnak nincsen párja. A hazugság megszégyenülten eloldalgott, és sürgősen párt keresett magának. Találkozott az ügyefogyottal (slimázl), és az beleegyezett hogy párja legyen a hazugságnak, azzal a feltétellel, hogy mindent amit a hazugság megszerez, azt a kétbalkezes ügyefogyottal megfelezi. Így is történt. Amikor kijöttek a bárkából, a hazugság “szerzőkörútra” indult, de mindent amire szert tett, az ügyefogyott elvesztette, elherdálta, úgyhogy nem maradt nekik semmi. A Midrás ezt azzal a tanulsággal fejezi be, hogy “Hazugság hazugságot szül”. Rási is utal erre a történetre, az említett vershez írott kommentárjában, és a Midrás tanulságát, mint közmondást idézi (Sochér Tov és Jálkut Thilim).

    Naftali Kraus

Megjelent: Gut Sábesz 2. évfolyam 14. szám – 2014. augusztus 6.