Dávid zsoltárai

Mire gondolt papa–mama?

„Dávidnak! Világosságom és segítségem az Örökkévaló, kitől félnék? Isten életem éltető ereje – kitől rettegnék? Ha rám támadnak is a gonoszok, szorongató ellenségeim, hogy marcangoljanak engem – majd megbotlanak és elesnek. Ha egy egész tábor jön is ellenem – nem fél a szívem. Ha háború törne is rám – én akkor is bizakodom. Egy dolgot kérek csak az Örökkévalótól, azért esedezem: hadd lakhassam Isten házában egész életemben, láthassam milyen jóságos a Mindenható és gyönyörködhessem templomában. Megóv Ő engem sátrában a veszedelem napján. Elrejt sátra mélyén, magas kősziklára tesz engem. Így hát emelt fővel állok ellenségeim között; ezért örvendezve mutatok be áldozatot az Örökkévaló sátrában és éneket zengek Istennek. Halld meg Istenem hívó hangomat; könyörülj meg rajtam, hallgass meg! Ha ezt mondod: járuljatok színem elé! – Szívem így válaszol: színed elé járulok, uram! Ne rejtsd el előlem arcodat, ne utasítsd el haragosan szolgádat! Te vagy az én segítségem, ne vess el, ne hagyj el, szabadító Istenem! Mert apám és anyám elhagytak, de az Örökkévaló magához fogad engem!…” (Zsoltárok 27:1–10.)

(folytatás a 37. számból)

A Midrás összehasonlítást tesz Saul és Dávid között, ami természetesen Dávid javára üt ki, majd – egy homlokegyenest ellenkező interpretáció szerint, a „Világosságot és segítséget” – az egyiptomi kivonulásra és a Sás-tenger kettéválására vetíti rá. Az itt említett „Világosság” az ottani tűzoszlop megfelelője, míg a „segítség” nem más, mint amivel ott az isteni Gondviselés az üldöző egyiptomi hadsereget a tengerbe vetette.
Azonban a midrási gondolatvilág fő vonulata egy merész ugrással a nagy ünnepek kellős közepébe hozza a 27. zsoltárt. A világosság – Ros Hásáná mondják a Midrás-bölcsek, akiket a kollektív Rábánán elnevezéssel illetnek, – míg a „segítségem” – Jom Kipur (Sochér Tov).
A Midrás részletes magyarázattal támasztja alá a tézist: Ros Hásáná az ítélet napja, amikor fény derül az emberiség – és benne a zsidók – tetteire és ez a „Világosság” mivel a zsidók igaza kiderül, mint a fényes nappal. A Jom Kipur, az Engesztelő Nap, pedig az isteni segítség napja, amikor az Örökkévaló megsegít bennünket és megbocsátja vétkeinket. „Szorongató ellenségeim” – ezek a népek vezetői – mondja a Midrás – akik vádaskodnak Izrael ellen az Ítélet Napján mondván, hogy ők sem jobbak, mint a többi nép [„ezek bálványimádók mint amazok; ezek fajtalankodnak, ezek gyilkolnak mint amazok…”]. Továbbá – teszi hozzá a Midrás – „A Sátán” számértéke – héberül – 364 – vagyis az év napjai egy híján, ez azt jelenti, hogy a Sátán fel van jogosítva, hogy az év minden napján a zsidók ellen ágáljon és vádaskodjon – egy napot kivéve: ez Jom Kipur.

* * *

Ezen a napon – folytatja a Midrás okfejtését – azt mondja az Örökkévaló a Sátánnak: Ma nincs jogod ártani nekik. De azért csak menj és nézz utána mit csinálnak (a zsidók). Megy a sátán és megtalálja őket a templomokban, böjtölnek és imádkoznak, tiszta, fehér ruhákba öltözve, tálitba és kitlibe öltözve, mint az angyalok. Erre szégyenszemre visszakullog. Kérdi az Örökkévaló: – Nos, hogy találtad gyermekeimet? Válaszolja a sátán: – Olyanok mint az angyalok; nem tudok ártani nekik. Mire az Örökkévaló megbilincseli a sátánt és deklarálja a zsidóknak: – Megbocsátottam nektek, szavaitok szerint (Sochér Tov).
A zsoltár költője itt egy erős, rendhagyó mondattal fejezi ki milyen nehéz, sőt lehetetlen helyzetben van (volt?): „Ne vess el, ne hagyj el Istenem, mert apám és anyám elhagytak, de az Örökkévaló magához fogad engem” (uo. 10.). Hogyan kell értenünk azt, hogy apja-anyja elhagyta? Dávid, a marcona katona, a szabadcsapat parancsnoka, majd Saul hadvezére és partizán, majd sikeres, győztes király – itt a szegény árvagyerek szerepét játsza? Apja-anyja meghaltak – ezt akarja Dávid mondani, vagy talán valami mást?
Ámosz Cháchám ebben a mondatban irodalmi frázist, illetve költői túlzást lát és azt mondja, hogy a költő azzal fejezi ki Isten iránti ragaszkodását, hogy magát egy elhagyott csecsemőnek láttatja, akinek egy odaadó dajkára van szüksége.
S. R. Hirsch rabbi feltételes módban interpretálja a szülői elhagyást: „még ha olyan vásott, rossz fiú lennék is, akit szülei elhagynak – Isten magához vesz, hisz bennem és bízik abban, hogy megjavulok. (Ez a magyarázat bizonyos mértékben megfelel Jonatán fordításának, aki jövő időben fordítja az elhagyást). Méiri úgy oldja meg a problémát, hogy „mert” helyett „amikor”-t mond: „Amikor apám és anyám elhagytak”, vagyis amikor felnőttem és kikerültem fennhatóságuk alól – Isten magához fogadott.
Ibn Ezra: Apám és anyám, akiknek létezésemet köszönhetem, elhagytak amikor meghaltak – te mindig befogadtál.
Mecudát Dávid abban látja az elhagyást, hogy a szülők nem adták meg nekem amire szükségem volt, ezt Isten teljesítette.
A legérdekesebb, sőt elképesztőbb magyarázatot itt Rási adja, a Midrás alapján: Eszerint a szülök nem szándékoztak Dávidot a világra hozni. Őket csak a saját élvezetük érdekelte… de Isten gondoskodott arról, hogy a mama teherbe essen és Dávid megszülessen.
Ennek alapja a Vájikrá Rábá Midrásgyűjtemény (14:5.), ahol Dávid ezt a tényt Isten figyelmébe ajánlja, egy rövid monológ formájában.
(Folytatás következik)

Részlet egy hamarosan megjelenő könyvből
Naftali Kraus