Dávid zsoltárai

„Apám és anyám elhagytak…!”

„Dávidnak! Világosságom és segítségem az Örökkévaló, kitől félnék? Isten életem éltető ereje – kitől rettegnék? Ha rám támadnak is a gonoszok, szorongató ellenségeim, hogy marcangoljanak engem – majd megbotlanak és elesnek. Ha egy egész tábor jön is ellenem – nem fél a szívem. Ha háború törne is rám – én akkor is bizakodom. Egy dolgot kérek csak az Örökkévalótól, azért esedezem: hadd lakhassam Isten házában egész életemben, láthassam milyen jóságos a Mindenható és gyönyörködhessem templomában. Megóv Ő engem sátrában a veszedelem napján. Elrejt sátra mélyén, magas kősziklára tesz engem. Így hát emelt fővel állok ellenségeim között; ezért örvendezve mutatok be áldozatot az Örökkévaló sátrában és éneket zengek Istennek. Halld meg Istenem hívó hangomat; könyörülj meg rajtam, hallgass meg! Ha ezt mondod: járuljatok színem elé! – Szívem így válaszol: színed elé járulok, uram! Ne rejtsd el előlem arcodat, ne utasítsd el haragosan szolgádat! Te vagy az én segítségem, ne vess el, ne hagyj el, szabadító Istenem! Mert apám és anyám elhagytak, de az Örökkévaló magához fogad engem!…” (Zsoltárok 27:1–10.)

Ezt a zsoltárt sem könnyű feladat megfelelő történelmi keretbe helyezni és ennek megfelelően kikombinálni ki írta. Ábrahám Ibn Ezra eredeti véleménye szerint ezt a zsoltárt Dávid írta „élete végén, amikor emberei megesküdtek, hogy többé nem engedik részt venni a harcokban” (2Sámuel). Egy rezignált, sokat megélt öreg ember (ekkor Dávid kb. 65 éves volt!…) kérte itt Istent, engedje meg neki, hogy még hátralevő éveit Isten házában, vagyis a Szentélyben, tölthesse, amit még fel kell építeni. Ezek szerint Dávid tulajdonképpen azt kérte, legyen ő az, akinek megadatik a Szentély felépítése. Mások megfordítják a sorrendet: éppen fiatal király korában szerezte Dávid ezt a dalt, amikor harcba indult ellenségei ellen, hogy ezzel buzdítsa katonáit és erősítse szívüket (Rabbi J. Chájun és Jáávetz).
Tudjuk, hogy ez nem adatott meg neki: a jeruzsálemi Templomot, fia, Salamon, építette fel, néhány évvel Dávid halála után.
Rási nem foglal állást, de idézi a Széder Olám című, midrási történelemkönyvet, amely azt mondja: az „elrejt sátra mélyén” a kiskorú Jóásra vonatkozik, akit nagynénje, Jehosevá, az elhunyt Ácházjáhu király nővére, kimentett a palotából, amikor Átálja, az anyakirálynő, a gyerek nagyanyja, kiirtotta az egész királyi családot, hogy ezáltal saját uralmát biztosítsa. A zsidó történelemben szinte egyedülálló tragédia részletei a Királyok könyvében találhatók (2Királyok 11.).
Mint a legtöbb zsoltár – ez is értelmezhető úgy, mint egy magánember imája, aki Istenhez fordul segítségért bajában. Ennek látszik ellentmondani a háború említése, vagy az, hogy „ha egy egész tábor jön ellenem”. Ezek a kifejezések csak egy király vagy hadvezér szájából logikusak.

A hívő ember bizodalma

Ámosz Cháchám (Dáát Mikrá) három részre osztja a zsoltárt: 1. A költő feltétlen és abszolút bizodalma Istenben, ami átsegíti őt minden nehézségen (1-3 vers). 2. Egyetlen kérése: látni (érzékelni) Isten jóságát (4-6 versek) és 3. A kérés részletezése (7-14). A zsoltár első hat versében a költő harmadik személyben beszél Istenről(hez), majd a továbbiakban ez személyesre, második személyre, vált.
Aki figyelmesen olvassa a zsoltár szövegét, azonnal észrevesz egy kis ellentmondást. Miután a dalnok „egyet kér csupán” Istentől, a továbbiakban ezt a kérelmet, több alkérelemre váltja fel: „halljad hangomat”, „könyörülj rajtam”, „ne hagyj el”, „ne vess el”. Ámosz Cháchám szerint mindezek benne foglaltatnak a fő – „egyetlen” kérésben, ami nem más mint „Isten házában lakni” (lenni), vagyis egyesülni Istennel és védelme alá helyezkedni.
Egy chászid bölcselő szerint azért hangsúlyozza a költő az „egyetlen kérést”, mivel általában az ember Istenhez fűződő kapcsolatában állandóan mást és mást kér a Teremtőtől – ami természetes is. Néha a puszta megélhetésért könyörög, aztán van hogy gazdagságot, vagyont szeretne, majd az egészsége nincs rendben és akkor arra koncentrál, vagy a gyerekeiért imádkozik. Mindez azonban csupán a materiális dolgokra áll – a földi élet megannyi megnyilvánulásában. Azonban szellemiekben – mondotta Dávid – mindig ugyanazt kérem, mióta az eszemet tudom; amikor pásztor voltam és apám nyáját legeltettem és most is, amikor király vagyok. És mi ez a kérés? Isten közelsége ezen a világon és „érzékelni Isten jóságát” – a túlvilágon (Korbán Todá).
Szfornó és Méiri – mindketten Dávidnak tulajdonítják a zsoltárt. Méiri szerint mint imaszöveget adja a zsoltáros király ezt a zsoltárt, hangsúlyozva a szellemiség fensőbbségét: nem hatalmat akarok, vagy tiszteletet parancsolok – hanem Istent szeretném szolgálni.
Szfornó megpróbálja történelmi eseményekbe ágyazni az egyes kifejezéseket és ebben a Midráson is túltesz.

Oroszlán, medve és Góliát

„Világosságom… az Örökkévaló” – „amikor Sámuel felkent engem királynak”. „És segítségem” – „az oroszlán, a medve és Góliát ellen”. „Ellenségeim” – „a filiszteusok és a hozzájuk hasonlók”. „Elrejt engem” – „azon a napon, amikor az amalékiták Ciklágba jöttek”. „Emelt fővel állok ellenségeimmel szemben” – „ezek az amalékiták, a gesuriták és a Gerizi népsége” (Ovádja Szfornó).

(Folytatás következik)

Részlet egy hamarosan megjelenő könyvből
Naftali Kraus