A ’30-as évek végén Budapesten született Frankl Chájim apai nagyapja, a máig folyamatosan működő Teleki téri ortodox imaház kiléjéhez tartozott. A stibel civil szervezete, a Gláser Jakab Emlékalapítvány (GJEA) Teleki ’44 kutatása keretében 2013-ban készítettünk életútinterjút az 1949-től Izraelben élő férfival.
Szerkesztette és összeállította: Fris Kata
A beszélgetés során sok mindenről szó esett: mesélt a családjáról, felidézte a pesti gyermekkori éveket és az Izraelben kezdett új életük főbb pillanatait, s megosztotta velünk a holokauszt idején vele és a szeretteivel történteket is. A Frankl család tagjainak sorsa 1944 márciusától 1945 februárjáig sokféleképpen, napról napra, óráról órára alakult a második világháborús politikai erőtérben.
A budapesti gettó felszabadulásának 77. évfordulójához közeledve az akkor mindössze nyolcesztendős kisfiú emlékeiből naplószerűen összeállított családtörténettel szeretnénk emlékezni minden áldozatra, a magyar zsidó közösségre, elárvult imaházakra, családokra és otthonokra, ahol nem ragyog fel többet a pénteki gyertyák fénye.
‘20-as, ‘30-as évek
Apai részről a nagyszülők, az ortodox családokból származó Josef Frankl és felesége, Etel a millennium előtt házasodtak össze Budapesten. A VIII. kerületi Illés utca 24.-ben – később Romanelli utcza – laknak hat gyermekükkel. Ingvarrodát üzemeltetnek, otthonuk egyben a műhely is:
„Az ingkészítés ott volt a lakásban, ez volt a szakmájuk. A nagyszülők vezették, és aztán a gyerekek folytatták, azok ültek a varrógépnél, és azok csinálták.”
A legidősebb fiú, Miklós részt vesz az első világháborúban, tüdőlövést kap. Rokkantként otthon marad és a családi vállalkozásba segít be, akárcsak András, Sándor és Ilonka.
A kis egzisztenciából két fiukat tudják taníttatni. Középső gyermekük, az 1897-ben született Imre (Áron) – Frankl Chájim édesapja – elsőként jár egyetemre, könyvvizsgáló lesz. A legfiatalabb, Jancsi (Eliezer) pedig a fogorvosi pályát választja.
1938
Augusztus 5-én megszületik Frankl Chájim, Frankl Imre és Hoffer Ilona gyermeke.
Az anyai nagyapa pozsonyi, míg az anyai nagymama nagyváradi.
A debreceni hagyományőrző zsidó családból származó édesanyának három lány- és egy fiútestvére van. A lányok közül az egyik Tokajba, másik Margittára, a romániai Bihar megyébe megy férjhez. A legfiatalabb lány és a fiú Debrecenben maradnak.
1942
Frankl Chájim unokatestvérének édesapját elviszik az orosz frontra munkaszolgálatra.
’44 szeptemberében visszahozták Magyarországra, de ezt követően gyalogmenetben Mauthausenbe hajtják majd.
1943
Chájim szülei a Kossuth Lajos utcában laknak, édesanyjának jól menő vállalkozása van. Polgári, „megalapozott” házat visznek dadussal, takarítónővel, cseléddel. A hatszobás lakásban a folyosói részen van a műhely: „Az anyámnak szalonja volt, Budapest egyik első számú fűzőszalonja. Méltóságos asszonyok jártak hozzá, annak dacára, hogy zsidó volt és kendő volt a fején.”
Ez idő tájt nagybátyja, Sándor Újpesten él a családjával, míg a fogorvos nagybácsikája Óbudán lakik és praktizál. Az Illés utca 24.-ben, a nagyszülőknél van két másik nagybátyja, Miklós és András, s az ekkora fiatalon megözvegyült Ilonka nagynénje is 11 éves fiával.
Chájim édesapját elviszik munkaszolgálatra, de 2-3 nap múlva hazaküldik, mert szívbeteg.
Így egyelőre a családjával tud maradni.
Az ünnepeket mindig a józsefvárosi nagyszülőknél töltik:
„Oda jártunk imádkozni, jom kipurkor is. Mi jöttünk a Kossuth Lajos utcából, és a Teleki téren imádkozott a nagyapa, nagymama, nagybácsi, nagynéni, ez volt az ő templomuk. Milyen volt ott az élet a környéken, arról fogalmam sincs, mert jöttünk reggel gyalog, bementünk a templomba, és ezzel az ügy le volt zárva, és nem mentünk sehova.
Ortodox család voltunk, az első nap hazamentünk gyalog. A második nap ugyanez volt, de akkor ottmaradtunk estig a családnál, és villamossal jöttünk vissza az Illés utcából. Mint gyerek, kint játszottam a többi gyerekekkel az udvarban, az volt a fő attrakció.”
Frankl Imre és felesége, Hoffer Ilona már ekkor lengyel menekült zsidókat fogad be és bújtat a lakásukban:
„Volt egy szervezet, ami működött, és kerestek ilyen menedékházakat, és akkor tudták, hogy nálunk van, és hozzánk szállásolták el őket. A cionisták intézték. Férfiak voltak, nem tudtak magyarul, jiddisül beszéltek az anyámmal.”
1944. január-március
Chájim a Dob utcai ortodox elemi iskolába jár. A másodikos kisfiú előtt már nem titok, hogy mi történik Európában, a világban. A náluk lakó lengyel zsidóktól mindenről értesül a családja. Osztálytársai közül, akárcsak ő, sokan egykék. Szülei elmondják neki, hogy az emberek nem akarnak még egy gyereket vállalni ilyen világban, ilyen körülmények között.
1944. április
A menekültek a lakás nappalijában laknak. Nincs szemben ház, így nem látnak be mások. Ekkor már sűrűn bombáznak, de óvatosságból a lengyelek ilyenkor nem mehetnek le a pincébe. Frankék otthona a legfelső emeleten volt. Gyakran éjjel kell lerohanni, gyorsan, és liftet nem szabad használni. A kisfiú irigyli a menekülteket, hogy lemenniük se kell és még a fényszórókat is láthatják: „Én is azt akartam, hogy ott maradhassak fönt. Látni akartam a fényszórókat, ahogy keresik a gépeket. Az anyám megőrült ettől, erővel cipelt le mindig.”
1944. május
Tizenkilenc lengyel férfi bujkál ekkor náluk a Kossuth Lajos utcában. A lakást nem hagyhatják el:
„A házmesternek jól fizettek, hogy hallgasson. Aránylag rendes ember volt, nagyon vallásos katolikus volt. És az anyám tudta, hogyan kell vele beszélni, hogy az Isten ne büntesse meg, és a pénz is megnyugtatta.”
1944. május 14. és július 9. között Magyarország vidéki zsidó lakosságának nagy részét deportálják, többségüket az auschwitzi koncentrációs táborba. Chájim nagybátyját, Sándort is elviszik Újpestről, mivel az ekkor még nem tartozik a fővároshoz, vidéknek számít.
Idősebb anyai nagynénjeit családjaikkal együtt deportálják Margittáról Auschwitzba.
1944. június
A budapesti zsidókat 1944 júniusában nem egy jól körülhatárolt, területileg egységes gettóba zárják, ahogyan az Varsóban vagy a régió más nagyvárosaiban korábban történt. Ehelyett a magyar hatóságok úgynevezett „csillagos házakat” jelölnek ki a zsidónak minősülő lakók számára. 1944. június 16-án hirdetik ki a rendeletet és június 24-én éjfélig kell az átköltözéseknek megtörténni.
Két nagybátyja, András és Miklós, valamint Ilonka nagynénje Etel nagymamával átköltözik a Teleki tér 10.-ben lévő zsidó házba. (A nagypapa jóval a kényszerlakhely kijelölése előtt meghalt.)
Frankl Chájim és a szülei azonban egyáltalán nem költöznek be csillagos házba: a család két részre válik és innentől bujkálnak. Frankl Imre és Hoffer nagypapa hamis papírokkal mint kibombázottak, valahol a Fővám tér mellett laknak: „Ott éltek, teljesen elszigetelve tőlünk. A debreceni nagynéném tudta, mi történik, feljött Budapestre. Anyám, ő és én voltunk együtt. Minden pár napban változtattuk a helyünket, laktunk lakásokban, pincékben, itt-ott. Kapcsolatban voltunk a földalatti mozgalommal. Kaptuk a papírokat, és osztogattuk az utcán, nemcsak iratokat kaptunk, lettek hamisítva a passzusok is, és azt is osztogattuk.”
A lengyel menekültek ekkor még maradnak a Kossuth Lajos utcai lakásukban, de hogy miként szivárogtak el onnan, mai napig nem tudja. Többen közülük Izraelben élnek, mások a tengeren túlra mentek.
1944. július-augusztus
Etel nagymama meghal a Teleki téri 10.-ben, a csillagos házban. A család, ha nehezen is, de ekkor még el tudja intézni, hogy a közelben lévő Salgótarjáni úti zsidó temetőben eltemethessék.
Chájim édesanyjának fivére Debrecenben csatlakozik a cionista mozgalomhoz. „Mivel ez az ortodoxoknál fekete zászló volt, a közösség kihányta magából a cionistákat, végül kiment Magyarországról a Kasztner-vonattal.”
1944. szeptember
Unokatestvérének édesapját, miután munkaszázadával épségben visszatérnek az orosz frontról, az óbudai téglagyárban viszik. A nagynéninek szereznek hamis iratokat, amivel ki tudná hozni a férjét, de a nő fél odamenni. Így a férfit elhurcolják Mauthausenbe.
1944. október
Édesanyja, Hoffer Ilona és húga a Horthy-proklamációt követő nyilas terror idején, a holokauszt legsötétebb hónapjaiban is folytatják tevékenységüket. Van, hogy csak kicsin múlik, hogy megússzák a letartóztatást. „Egyszer a Tátra utcában laktunk, nem emlékszem már, hányas szám alatt, nem is fontos. Ott volt az unokatestvérem is az anyjával. Lementünk a ház kertjébe játszani, és egyszer csak azt mondja, hogy itt valaki figyel minket, gyere gyorsan el. Akkor fölrohantunk, mondtuk, hogy néznek minket, fogtuk a kis kofferünket és elmentünk. Nem voltunk, csak néhány száz méterre, mikor jöttek is a nyilasok és kerestek minket.”
1944. november
Egy alkalommal elfogják a nagynénit, amikor egyedül van. Nem tud mit csinálni, megveri a nyilasokat. Ez lesz a szerencséje, mert a nyilasok úgy gondolják: „ez nem lehet zsidó, mert zsidó nem viselkedik így”.
A kis családi csapat hamis papírokkal, napról napra él. Így megy macska-egér harc. „Kerestünk aztán hordárt, aki átvigye a holmikat az egyik pincéből a másikba. Detektívek voltak, odajöttek hozzánk és letartóztattak kommunista uszítás miatt.
Kutattak a táskában. Megtalálták az összes hamisított blankettát, papírokat. Schutzpassok, születési bizonyítványok, keresztlevelek, volt ott minden, ami kell. Minden hamis volt.
De ami a legrosszabb volt, hogy volt két dolog a táskában, csokoládé és fokhagyma. A csokoládé, ha valami történik, ad energiát, a fokhagyma ad vitaminokat. Ebből meg lehet élni, ez volt az alapja az életbiztosításnak.”
Két nőt és a nyolcéves gyereket beviszik a rendőrségre, s vallatni kezdik a „legpuhábbat”, a kisfiút.: „Három napig vallattak, nem közöltem, hogy zsidó vagyok. Nehéz felfogni, de ilyen helyzetben lehet egy nyolcéves gyereknek a fölfogása és a viselkedése, amit csinál maga körül, egy húszévesé. Mert egy gyerek mindent fölfog. Az okos magyar akkor azt mondta, vedd le a nadrágodat. Miért nem mondtad meg elsőre, akkor mennyi verést spóroltál volna meg magadnak! Zsidóknál nem kellett nekik a kommunizmus, elég volt, hogy zsidó vagy, úgyis meghalsz, akkor mit számít.”
1944. december
Innen a Keleti pályaudvar melletti Toloncházba viszik át őket. „Akkor már minden össze volt bombázva. Anyám, nem tudom, miképpen, de fölvette a kapcsolatot a rokonunkkal, akik a Vadász utcában voltak. Anyám unokatestvérének a férje a Mizrahim cionista vallásos pártban volt. S ez a nagynéni, nem tudom, hogyan, átvitt engem a Vadász utcába.”
Édesanyját és annak húgát átszállítják a Toloncházból a gettóba. Ott ismét összekapcsolódnak a földalatti mozgalommal, hamis iratokat kapnak, kijönnek a gettóból és tovább bujkálnak a városban a felszabadulásig.
1945
Nagybátyját, Frankl Andrást ’44 késő őszén az utcáról vitték el. Lehet, hogy a Dunába… Soha nem tér vissza. Unokatestvérét, Ilonka nagynénje fiát szintén az utcáról hurcolták el. Többé nincs hír felőle…
Frankl Sándor, másik bácsikája csodával határos módon visszatér Auschwitzból. Édesanyja és annak húga bujkálva vészeli át az ostromot. Chájimot a Vadász utcai Üvegházban éri Pest felszabadítása. „A felszabadulás után összekapcsolódtak a nagyapával és a papámmal, és jöttek értem. Budapesten nem lehetett meglenni, nem volt víz, nem volt élelem.
A Kossuth Lajos utcai lakást bombatalálat érte, egy egész szoba teljesen le volt szakadva. Villany nem volt, nem volt semmi. Elhatároztuk, hogy lemegyünk Debrecenbe. A nagyapám, akkor már közel volt a nyolcvanhoz. A hó a térdemig ért. Volt nálunk cérna, amire nagyon nagy kereslet volt. A falusiaknál adtunk cérnát, és kaptunk szállást. Ennivalót nem kaptunk, hát ott sem volt ennivaló. Így mentünk Monorig. Ott már voltak tehervonatok, és azzal utaztunk Szolnokig, onnan meg személyvonattal mentünk. Debrecenbe’ volt egy családi ház, ott el lett ásva krumpli, káposzta, talán még más dolgok is, és ott már rendezett viszonyok voltak. Ott maradtunk, amíg Budapest egy kicsit rendeződött. A lakást kettéválasztották, a lebombázott rész még le volt zárva. Ennivaló nem nagyon volt akkor sem. A lebombázott részben neveltünk tyúkot, hogy legyen hús is és tojás is.
És lassan-lassan a dolgok megszerveződtek.”
A szöveg a Gláser Jakab Emlékalapítvány, Teleki ’44 kutatás szellemi tulajdona.
A Frankl család a háború után Csehszlovákián keresztül menekült Izraelbe és csak a legszükségesebbeket vitték magukkal. Így a fényképeik mind elvesztek.
Megjelent: Egység Magazin 32. évfolyam 150. szám – 2022. január 20.