Chábád küldöttek az ígéret földjén: mit csinál egy izraeli sliách?

A Chábád-központok, ahogy a világon mindenhol, úgy Izraelben is népszerűek, és a széles körű vallási oktatási-tanítási tevékenység mellett jótékonysági feladatokat is ellátnak: étellel, egy-egy pár tfilinnel vagy pénzzel segítik a rászorulókat, rengeteg programot és különféle akciót szerveznek és szerves részei a társadalomnak. 

 

Chábád Izraelben

Izrael földje – az ígéret földje. A cso­­dák földje, a tejjel-mézzel folyó or­szág. „Olyan ország, melynek az Örökkévaló, a te Istened viseli gond­ját, állandóan rajta vannak az Örök­kévaló, te Istenednek szemei, az év elejétől az év végéig” – mondja a Dvárim, Mózes ötödik könyve (11:12.).

Erec Jiszráel, a szent föld, me­lyet az Örökkévaló a zsidóknak adott, „hegyes-völgyes ország, az ég esőjéből iszik vizet” (5Mózes 11:11.).

Az izraeli társadalom minden szem­pontból nagyon széttagolt és en­nek következtében végtelenül sok­színű. Vonatkozik ez arra is, hogy ki milyen vallási háttérrel rendelkezik – a zsidóságról mit sem tudó la­kosoktól a nagy talmudtudósokig igen széles a paletta – és arra is, hogy ki honnan, milyen kulturális-nyelvi környezetből származik, hiszen az ország a világ minden tájáról érkező zsidókat befogadja.

A Chábád, ahogy azt lentebb látni fogjuk, már jóval az 1948-as államalapítás előtt jelen volt e különleges földön és ma is izraeliek százezreire van hatással nap mint nap, az ország minden szegletében, legyenek vallásosak vagy nem, férfiak, nők, tehetősek vagy rászorulók, felnőttek, idősek vagy még gyerekek, katonák vagy civilek és még sorolhatnánk. A Chábád óriási feladatra vállalkozott: mindezen csoportok számára lehetőséget teremt saját gyökereik megismerésére, bármilyen háttérből jön is az ember.

 

Segítség a rakétazáporban

Nézzünk egy példát a közelmúlt eseményeiből, amikor másfél hét alatt rakéták ezrei hullottak Izraelre. A 27 ezer lakosú Szderot városa két évtizede áll a Hámász rakétáinak célpontjában, és a városban ez a folyamatos fenyegetettség határozza meg az életet. A szirénák megszólalásától a becsapódásig kevesebb mint 15 másodperc áll a lakosok rendelkezésére, hogy védelmet keressenek. Áser Pizám rabbi vezeti a helyi Chábád-központot. A szderoti Chábád iskolákat tart fenn, különféle informális tanulási lehetőségeket kínál, étellel és egyéb alapvető felszereléssel látja el az időseket és azokat, akik nem tudják elhagyni otthonaikat, mert valami oknál fogva nem tudnak kellő gyorsasággal védelmet keresni, ha megszólalnak a szirénák. Szombatonként gyerekprogramokat tartanak, természetesen védett helyen. A helyben állomásozó katonákkal is kapcsolatban van­nak, részben az ünnepeiket te­szik teljesebbé, részben pedig különféle ajándékokkal, finomságokkal és kis figyelmességekkel ismerik el áldozatos munkájukat. „Amikor ne­héz helyzettel állok szemben, meg­kérdezem magamtól: a Rebbének eszébe jutna megfutamodni? Természetesen nem, és mi sem tesszük ezt. Hitünk állandóan próbára van itt téve, senkinek nem kívánnám ezt, de semmi pénzért nem adnám fel”– mondta.

Lássuk hát, miféle intézményekről és programokról van szó általánosságban:

 

Gyerekek

A Civot Hásem szervezetnek – a név azt jelenti: Isten seregei – mintegy 300 ezer tagja van, akik hetente találkoznak és tanulnak, játszanak együtt. Emellett negyvenezer gyermek vesz részt a Chábád nyári táboraiban és több mint 300 közösségben tartanak rendszeresen szombat délutáni találkozókat, ahol a tanulás és az imádkozás mellett a játékra is bőven jut idő. Évente több ezer gyerek jut el Kfár Chábádba (erről a szinte kizárólag lubavicsi hászidok által lakott településről még később szólunk), hogy élete első valódi szombatját megünnepelhesse. Gyerekek tízezreit készítik fel évente Pu­rim ünnepére és önkéntesek szá­zai özönlenek az ország oktatási in­tézményeibe, hogy a gyerekekkel ké­zi maceszt süssenek, miközben új da­lokat, történeteket és a hagyományunk Peszáchra vonatkozó elemeit ta­nulják. A munkát könyvtárak és szá­mítógépes fejlesztőközpontok se­gítik.

Chábád-központok

Az egész világon jól ismert Chábád-központok Izrael-szerte is meg­ta­lál­ha­tók. Számuk nem csekély: összesen 130 Chábád-központ vár­ja tárt karokkal az érdeklődőket. Az ott dolgozók tanítanak, progra­mo­kat szerveznek, önkénteseik me­zu­zákat ellenőriznek, konyhákat kó­serolnak, szombati gyertyákat osz­tanak, segítenek a bebörtönzöttek rehabilitációjában, betegeket és idő­seket látogatnak és még bőven foly­tathatnánk tovább a sort.

Ünnepek

Fentebb említettük már Purimot és a peszáchi maceszsütést. Ezek mellé sorakoznak a lág báomeri ünnepségek, a szukoti mobilsátrak szerte az országban, a köztéri hanukai gyertyagyújtások, purimi megilaolvasás, tu bisváti lakomák és természetesen a micvakampányok közé tartozó szom­bati gyertyák osztogatása is.

Lág báomerkor a Rebbe útmuta­tá­sai alapján a lubavicsi mozgalom kül­döttei világszerte gyermekprogramokat szerveznek vidám felvonulással, zenével és ajándékokkal. A Rebbe nagyon fontosnak tartotta, hogy Izraelben és a világon mindenfelé megszervezzék ezeket a meneteket. Azt mondta, hogy Simon bár Jocháj rabbi, a híres misnai bölcs lel­ke ott van minden egyes ilyen ün­nepségen. A lág báomeri felvonulások mottója: „Jáchád kol jáldéj Jisz­ráel”– Izrael minden gyermeke együtt van. A gyerekek ilyenkor aján­dékokat: könyveket, füzeteket, in­nivalót vagy édességet kapnak. Az or­szágban több száz ilyen felvonulás van évente, és családok tízezrei vesznek részt ezeken a vidám, zenés prog­ramokon.

Jonatán Spitzer Jeruzsálem környékén dolgozik mentőtisztként. A mentőszolgálaton belül ő koordi­nál­ja a Chábád tevékenységét, többek közt purimi csomagokat, vagy, Peszách előtt, maceszt oszt szét. Nemrégiben tfilinrakó egységeket hozott létre az ország számos mentőállomásán. Ősszel pedig mentőautója mögé mobil szukkát kötött, és az ország számos pontjára elutazott vele, hogy ünnepi hangulatot vigyen az áldozatos munkát végző mentősök napjai­ba, szó szerint házhoz szállítva az ünnep megtartásához szükséges sátrat: Jeruzsálemben és környékén, valamint az ország középső részén is számos helyen járt, sőt még az északi országrészbe is eljutott, és több regionális központban is volt. A Vörös Dávid-csillag több száz dolgozója teljesíthette Spitzer szukkájában a sátorban ülés micváját, természetesen egy kis evés-ivással egybekötve. Nem maradt el a négy növényből álló szukkoti csokor sem, mely fölött a sátor látogatói elmondhatták a hagyományos áldást.

„A mentőszolgálat munkatársainak nagyon tetszik a szukka. Sokan úgy érezték, hogy az extrém mennyiségű munka miatt kimaradnak az ünnepből. Számomra nagyon fon­tos vállalás ez. Jókedvre deríti az embereket, és az együttlét érzését adja meg mindazoknak, akik részt vesznek benne” – mondta Spitzer.

Oktatási intézmények

A Chábád különféle oktatási intézményei Izrael számos pontján megtalálhatóak. Kiemelhetjük közülük az 1912-ben Hevronban alapított, ma Jeruzsálemben működő Torát Emet jesivát, számos kfár chábádi jesivát, vagy a Bét Rivka lányiskolát. A cfáti Ascent Institute (Emelkedés Intézet) angol nyelvű programokkal várja a tanulni vágyókat, a Máchon Álte pedig egyetemista korú lányoknak kínál izgalmas elfoglaltságot. A Sifra és Pua program keretein belül fiatal lányok veszik át a háztartás gondjait frissen szült nőktől.

 

Kfár Chábád

A Chábád falu nevű települést nem sokkal a modern zsidó állam létrejöttét követően alapította a hatodik rebbe, Joszef Jicchák Schneerson rabbi. 1969-ben jött létre Kiriját Máláchi városában a Náchálát Hár Chábád nevű városrész, egy évtizeddel utána pedig az északi Cfáton a Kirját Chábád negyed. Ezeket a településeket szinte kizárólag lubavicsi hászidok lakják, ennek megfelelően az ő igényeikre szabott infrastruktúra épült ki itt, Kfár Chábádban még a Chábád New York-i főhadiszállásának, a 770 néven ismert épületnek a pontos mása is meg­található. Természetesen e közösségek jelentik mind a Chábád ok­tató-nevelő tevékenységének, mind pedig a jótékonysági akcióinak csomópontjait.

Az Izrael középső részén fekvő Kfár Chábádot kezdetben a holokausztot és a szovjet elnyomást is átélt, oroszországi eredetű zsidók lakták, akik a Rebbe kérésére nemcsak saját életük újjáépítésén fáradoztak, de a kemény fizikai munkán túl közösségi szerepet is vállaltak. A faluban 1956. április 11-én, ijár hónap újholdján, épp azon a napon, amikor a fiatalok a peszáchi szünetet követően visszatértek az oktatási intézményekbe, óriási tragédia történt: az egyiptomi vezetés által kiképzett és felfegyverzett terroristák támadtak a narancsligetekkel körülvett Bét Széfer Lámeláchá iskola esti imát mondó 50 diákjára és tanáraira. A helyszínen vagy később, az elszenvedett sérülések következtében hat fiatal veszítette életét és nagyon sokan megsebesültek. Rájuk a mai napig emlékmű emlékeztet Kfár Chábádban. A merénylet helyszínén készült fénykép: egy földön fekvő, véráztatta imakönyv és a vérrel borított padló képe a merénylet szörnyűségét szimbolizálta az egész ország számára.

A település lakói a Rebbéhez for­dultak útmutatásért, és ő nem is késlekedett a válasszal: maradjanak erősek, köteleződjenek el még jobban a tóratanulás és a micvák mellett és, legfőként, építkezzenek, terjeszkedjenek, nyissanak újabb iskolákat. Mélyesszék még mélyebbre a gyökereiket és szolgáljanak az egész izraeli társadalom számára inspirációként és példaként – szólt a Rebbe üzenete. A Rebbe 12 tagú küldöttséget és a hétnapos gyász­időszak, a sivá lejárta után levelet küldött az Izrael földjén élő hászidoknak, Kfár Chábád lakosainak és a Szentföld minden Chábád intézményének: „Erősen remélem, hogy a nyitott szemmel vigyázó és minket isteni gondviseléssel őrző Mindenható segítségével legyőznek minden akadályt… és mind mennyiségben, mind pedig minőségben kiterjesztik a szervezeteiket…”

Hevron

1823-ban a második lubavicsi rebbe, Dovber Schneerson rabbi megvette azt a telket, ahol a hevroni Ávráhám Ávinu zsinagóga áll, és itt alapította meg a város első Chábád zsinagógáját az épület alsó szintjén. Ezt a vásárlást még több más ingatlanvásárlás is követte a Chábád részéről, a hatodik rebbe, Joszef Jicchák Schneerson (1880-1950) például a ma Bét Románóként ismert épületet vette meg, melyben a mai napig jesiva működik. Más, a lubavicsi rebbék által megvásárolt ingatlanok a város arab részében fekszenek, így ma megközelíthetetlenek zsidók számára.

A XIX. század elejének oroszországi bevándorlási hulláma hozta magával a hászidok első nagy csoportját. Közülük sokan Hevronban telepedtek le, és a városban volt a palesztinai Chábád-főhadiszállás is. Az első lubavicsi rebbe alapította Kolel Chábád (lásd később) által összegyűjtött pénzt Hevronba küldték, és onnan osztották szét az ország szegény zsidó lakosai között. A második rebbe lánya, Menuchá Ráchel 1845-ben férjével, Jáákov Szlonim rabbival költözött Hevronba, hogy a helyi Chábád hászidok élére álljanak. Házukat, melyet Bét Schneer­sonként ismernek, renoválták, és ma néhány hevroni zsidó családnak ad otthont.

Ráv Jáákov Szlonim és felesége több mint négy évtizeden át vezette a hevroni askenázi zsidó közösséget. Menucha Ráchel bölcs és tanult asszony volt, zsidók és arabok egyaránt kikérték a véleményét és az áldását. 1888-ban, kilencvenéves korában hunyt el és a régi hevroni zsidó temetőben helyezték nyugalomra. Sírja, melyet az 1929-es hevroni mészárlás során tönkretettek, mára ismét látogatható. A Rebbe biztatására alapították meg mellette a Kolel Menucha Rochelt, ahol jesivatanulók tanulnak a szentéletű asszony emlékére.

 

Lubavicsi hászidok a hadseregben és a hadseregért

A lubavicsi hászidok katonai szolgálatából egyetlen momentumot emelünk ki. 1973-ban járunk, Jom kipur napján a kfár chábádi zsinagógák tömve vannak imádkozókkal: fehér kitlik, hosszú szakállak, elmélyült imádkozásuk közben hajlongó emberek. Hirtelen katonai teherautók és más járművek zaja vág bele a szent nap dallamaiba: háború! A hadköteles, illetve tartalékos katonák táleszük és kitlijük nélkül, de még mindig jól megkülönböztethetően, fekete kaftánban szállnak fel a járművekre. Az önvédelem az év legszentebb napját is felülírta. A lubavicsi hászidok – csakúgy, mint minden hadköteles ember az egész országban – azonnal úton voltak egységeikhez népük és hazájuk védelmében. Ahogy a mondás tartja: egy nép, egy szív – ám echád, lev echád.

A lubavicsi hászidok ezenfelül is igen jó kapcsolatot tartanak fenn az izraeli hadsereggel. A Chábád önkéntesei hajlandóak sáron és vízen át gyalogolni, hogy a legtávolabbi bázisokra is eljussanak Purimkor egy megilával vagy Hanukakor egy menórával, hogy valódi szeretetük és törődésük kifejezéseként lehetővé tegyék azok számára is a micvák betartását, akik önfeláldozóan védik a Szentföldet és lakóit. Ezek természetesen nem elszigetelt látogatások: a Chábád gondoskodik arról, hogy mindig legyen elérhető önkéntes, aki egy-egy helyszínre ellátogat.

David Golombowicz 1967-ben esett el a Szuezi-csatornánál. Özvegye, Sifra, aki nem sokkal korábban adott életet gyermeküknek, magányán és fájdalmán felülkerekedve szervezetet hozott létre, mely a hozzá hasonló helyzetben lévő nőkről gondoskodik. Az elesett katonák özvegyeit évről évre rendszeresen látogatják szervezetének elkötelezett tagjai: misloách mánotot osztanak Purim és maceszt Peszách előtt, és természetesen a hanukai gyertyák sem maradnak el sosem.

 

Kiadványok

A Chábád színes, esztétikus könyvek, füzetek, brosúrák és poszterek százezreit osztja szét évente Izraelben a vallásos és a (még) nem vallásos lakosság körében, ezzel ösztönözve a fiatalokat a micvák megismerésére, illetve betartására, hagyományaink megismerésére.

 

Kolel Chábád

Az 1788 óta megszakítás nélkül létező Kolel Chábád a legrégebben működő adománygyűjtő és jótékonysági szervezet a Szentföldön. A Chábád-Lubavics mozgalom alapítója, az Álter Rebbe, Snéur Zálmán rabbi (1745–1812) kezdeményezésére jött létre. A szervezet célja megalapítása óta mit sem változott: materiális segítséget nyújtani az Izrael földjén élő zsidók legszegényebbjeinek – korra, nemre vagy vallásosságuk fokára való tekintet nélkül –, anélkül, hogy méltóságukon csorba esne.

A lubavicsi rebbék leginkább támogatott adománygyűjtő szervezete mindig is a Kolel Chábád volt, mivel kiemelkedő fontosságúnak tartották az Izrael földjén élő, bajban levő zsidók megsegítését. Az alapvető élelmiszereken, gyógyászati és ruházati cikkeken kívül egy sor egyéb szolgáltatás áll pártfogoltjaik rendelkezésére: népkonyhák, étel házhoz szállítása, tömeges bár és bát micvá ünnepségek, illetve árvák esküvőjének megszervezése és lebonyolítása, különféle egészségügyi szolgáltatások, délutáni napközi, új bevándorlók segítése, kórházban fekvő betegek látogatása, nyári táborok, kamatmentes hitelek, kádismondás elhunytak után – hogy csak a legkiemelkedőbbeket említsük meg a hosszú listából.

Mint láthatjuk, a Chábád tevékenysége behálózza ezt a különleges kis földdarabot, melyet Isten az ő választott népének, a zsidóknak adott.

 

Miért nem költözött a Rebbe Izraelbe?

Az áldott emlékű lubavicsi Rebbe, akinek halálozási évfordulójáról éppen most, támuz hónap 3-án (idén június 13.) emlékezünk meg, soha nem járt Izraelben, noha mindig is nyíltan támogatta a zsidó államot és rendszeres kapcsolatban állt az izraeli politikusokkal, akik többnyire sokat adtak a szavára. Zsidók tízezrei költöztek a Rebbe ösztönzésére Izraelbe és küldöttek tucatjait rendelte a Szentföldre. New Yorkot viszont soha nem hagyta el attól fogva, hogy magára vállalta a vezetőséget.

A Rebbe számára az volt az elsődleges, hogy minél több zsidó ismerje meg a gyökereit és éljen a tórai parancsolatok szerint. Egy 1983-as levelében például ezt írta:

„… minden ember elsődleges kötelessége, hogy a rábízott feladatot ott teljesítse, ahol él és csak akkor döntheti el, hogy elköltözzön-e máshova, hogy ott folytassa a feladatát, ha már mindent megtett helyben. Természetesen addig nem hagyhatjuk el a „csatateret”, amíg nem bizonyosodunk meg arról, hogy minden rendben van.” A Rebbe azzal folytatja a levelét, hogy leírja, miféle veszélyek leselkednek a zsidókra: a zsidóságtól való elidegenedés, vegyes házasság, asszimiláció, a zsidó identitás teljes elvesztése. Úgy véli, ezek ellen mindenkinek kötelessége saját lakóhelyén harcolni.

Az 1973-as jom kipuri háborút követően Áriel Sáron későbbi miniszterelnök megkérdezte a Rebbét, miért nem költözik Izraelbe. Ha parancsnokhoz hasonlóan így tenne, bizonyára nagyon sokan követnék őt, mondta. A Rebbe azt felelte, hogy a parancsnoknak sokszor éppen hátra kell maradnia, mint a kapitánynak a süllyedő hajón.

Ugyanebben az évben az újságíró Mose Ison is feltette ugyanezt a kérdést a Rebbének, és hasonló választ kapott. A Rebbe azt mondta, hogy reményei szerint hamarosan eljön a nap, amikor megláthatja Izraelt. Addig is, aki nem oktatási vagy rabbinikus feladatokat lát el lakhelyén és kikéri a véleményét, ő mindig azt tanácsolja, hogy költözzön a Szentföldre. „A probléma azok esetében van, akik kulcsszerepet töltenek be a közösségükben, és ha elmennek, minden összedől. Ők olyanok, mint a hajóskapitányok a viharos tengeren: mindig a kapitány hagyja el utolsónak a hajót. Először az utasait kell megmentenie…”

Amikor azt kérdezték tőle, hogy miért nem látogat legalább el Izraelbe, azzal érvelt, hogy nem hagyhatja el az amerikai és az orosz zsidókat. Ha ugyanis egyszer Izraelbe látogatna, háláchikusan, a zsidó jog alapján, tilos lenne elhagynia az Országot. „[Ha pedig az emberek azt látnák, hogy visszatérek egy izraeli útról], azt mondanák, hogy az Egyesült Államokban jobb élni és ezt azzal »bizonyítanák«, hogy elhagytam az Egyesült Államokat és megbántam… Nem érdekelné őket, hogy azért »bántam meg«, mert még mindig [több mint] hárommillió zsidó van itt, akik mindenféle dologban segítséget igényelnek.”

Így írt a Rámbám (Maimonidész) A királyok törvényei 5:9.: „Tilos elhagyni Izrael Földjét és a diaszpórába menni, hacsak nem tóratanulás vagy házasságkötés céljából, illetve azért, hogy az ember megvédje a tulajdonát a nem-zsidóktól. Ha teljesítette a céljait, vissza kell térnie Izrael Földjére. Hasonlóképpen elhagyhatja valaki Izrael Földjét azért, hogy kereskedjen. Tilos azonban elhagyni a diaszpórában való letelepedés céljából, hacsak nincs olyan súlyos éhínség Izrael földjén, hogy egy dínár értékű gabonát két dínárért adnak el.” Amint láthatjuk, vannak kivételek, és a Rebbe maga is küldött rövid időre, speciális megbízatásokkal embereket Izraelbe, saját magával kapcsolatban azonban sokkal szigorúbb volt.

Apósa, a hatodik rebbe ennél megengedőbb volt, és egyszer ellátogatott a Szentföldre. Erre 1929-ben került sor, miután a szovjet hatóságok szabadon engedték. Ezt követően telepedett le az Egyesült Államokban.

Slomó Goren rabbi Izrael főrabbija volt 1973 és 1983 között. Négy egymást követő találkozásukkor kérdezte meg a Rebbét, hogy miért nem látogat Izraelbe. A Rebbe minden alkalommal más indokot mondott:

1. Amióta elvállalta a mozgalom vezetését, sosem hagyta el „Lubavicsot”, vagyis New Yorkot.
2. Ha egyszer ellátogatna oda, problematikus lenne elhagynia a Szentföldet.
3. A korábbi lubavicsi rebbék sem látogattak Izraelbe, nyilvánvalóan azért, mert Isten megakadályozta őket ebben. Goren rabbi később csodálkozott ezen, hiszen a hatodik rebbe járt Izraelben.
4. A negyedik alkalommal fel sem kellett tennie a kérdést, a Rebbe máris magyarázatot adott. Egy rebbe számára fontos, hogy elődei sírjánál imádkozzon. Mivel az előző rebbe számára lehetetlen volt visszatérni a Szovjetunióba, ahol elődei a mai napig nyugszanak, Hevronba utazott, hogy ott az ősapák sírjánál imádkozzon. Mivel ő, tehát a Rebbe apósa (a hatodik rebbe) New Yorkban van eltemetve, neki, vagyis a Rebbének már nem kell a Szentföldre utaznia ezzel a céllal. Ekkor Goren rabbi úgy érezte, hogy ez az igazi indok és ettől fogva nem tette fel többé ezt a kérdést a Rebbének.

Chana Deutsch írása