A közelmúltban jelentetett meg a közösségi médiában egy egykori tanár hosszú írást arról, hogyan zaklatott és molesztált diáklányokat – mindezt a megbánása jeleként, a megtérése jegyében, mivel szeretne rabbiként működni a továbbiakban. A Jom kipur előtti időszak különösen alkalmas a megtérésre, ennek jegyében érdemes ezen a szomorú eseten keresztül megvizsgálni, mi a megfelelő módja a megbánásnak. Én magam mindig „tsuva-párti” vagyok, több ismert esetben is támogattam olyanokat, akik súlyos vétkek után tértek meg és tartottak bűnvallomást (lásd Egység 73. szám 6–8. oldal), azonban fontos hangsúlyozni, hogy mind a bűnök nyilvánosságra hozatalakol, mind a vallási vezetők kinevezésekor nagyon óvatosan kell eljárnunk.
A megtérés adománya
A megtérés lehetősége különleges isteni ajándék, az ember, aki áthágta a törvényt, meg tud térni, el tudja törölni vétkeit és Isten megbocsátja azokat. A Tórában két helyen is utal arra, hogy nem elég megbánni az embernek a bűnét, hanem bűnvallomást is kell tennie (3Mózes 26:40., 4Mózes 5:7.). Azt, hogy miért fontos a bűneinket kimondva is megbánni, azzal magyarázza a haszidizmus (Derech micvotechá, Viduj utsuvá 1. fejezet végén), hogy az, aki cselekedettel vétkezik, cselekedettel kell, hogy megtérjen, mert ez megerősíti a szívbéli megbánás érzését. Ez a cselekedet a viduj, aminek az a lényege, hogy kimondjuk Istennek: vétkeztem.
A Talmud (Jomá 86b.) két véleményt hoz erről. Jehudá ben Bává rabbi véleménye szerint nem elég kimondani, hogy vétkeztem, el kell mondani azt is, hogy mit. Ezt látjuk a mózesi vidujban (2Mózes 32:31.), ahol Mózes elmondta, „…nagy vétket követett el ez a nép, midőn aranyból istent alkotott magának”. Ákiva rabbi véleménye szerint nem kell elmondani, hogy mit vétett az ember, arra alapozva, hogy „Jó annak, aki bűnbocsánatot nyer és a vétke el van takarva” (Zsoltárok 32:1.).
Nyilvános vagy csak Istennek tegyünk vallomást?
Egy kicsit későbbi korban a Ráv a Talmudban felhívta rá a figyelmet, hogy a fenti zsoltárverssel ellentmond a Példabeszédekből az a mondat, ami szerint „Nem boldogul, aki eltakarja vétkeit” (28:13.). Ezek szerint ki kell mondani, ki kell hirdetni a bűnt. A magyarázat az ellentmondásra az, hogy ha a vétek közismert, akkor fontos, hogy nyilvánosan elismerje a bűnös, hogy vétkezett és ne tagadja. Ha viszont nem ismert, akkor ne hozza nyilvánosságra, mert nem vall az Isten tiszteletére, ha kihirdetjük, hogy áthágtuk a törvényeit.
Ugyanerről Náchmán rabbi azt mondja, hogy különbséget kell tenni az ember ellen elkövetett és az Örökkévaló ellen elkövetett vétkek között. Előbbi esetben hozza nyilvánosságra a bűnös, amit tett, mert így – RáSI szerint – a közösség segíthet a sértett felet rábeszélni, hogy megbocsásson. A második esetben azonban jobb nem nyilvánosságra hozni az Isten ellen elkövetett vétket. Maimonidész (A megtérés szabályai 2:5.) szerint az előbbi oka, hogy jobban szégyelje magát a vétkes az ember ellen elkövetett bűneiért, de az Isten ellen elkövetettekkel szemtelenség lenni „kérkedni”.
A háláchá (Sulchán áruch, OC 607:2.) által elfogadott vélemény szerint nem kell az embernek részleteznie a vétkét a bűnvallomásban. De az ember jobban szégyelli a bűnét és mélyebb lesz a megbánása, ha halkan, Istenhez szólva részletezi a bűnét (SÁ RSZ uo. 4.). (A héber abc sorrendjébe szedett jom kipuri bűnvallomás, amit mindenki egyformán mond, az ima része, ezért hangzik el hangosan [RöMÁ uo.].)
Továbbá azt mondja a háláchá, hogy az emberek előtt azt a vétket szabad (de nem kötelező!) nyilvánosan felvállalni, ami amúgy is közismert (SÁ RSZ uo.), illetve sok vélemény szerint az ember ellen elkövetett vétket nyíltan meg kell vallani, az Isten ellen elkövetetteket azonban nem (lásd Talmudic Encyclopedia [héber] 11. kötet 444. oldal). A többi vétket tilos hangosan elmondani. A Talmud szerint (Szotá 32b.) ez az egyik oka annak, hogy az Ámidát halkan mondjuk el, hogy legyen az embernek lehetősége a vétkeit felsorolni.
A fent említett esetben én több szempontból is helytelennek látom ezt a fajta „bűnvallomást”, ami ízléstelen részletességig ismerteti a vétket. Leginkább azért, mert ezzel tovább árt az áldozatoknak, akikre sokan ráismerhetnek a leírás alapján. Ismételten traumatizálja őket és még ismertebbé teszi a róluk szóló megszégyenítő történeteket.
Szolgálhatja-e a közösséget egy bűnös?
A történet másik aspektusa az a kérdés, hogy betölthet-e közösségi szerepet, aki súlyos bűnt követett el, lehet-e vallási, spirituális vezető stb.
Nagyon óvatosan kell eljárnunk, mikor valakit valamilyen közösségi szerepre, vallási vezetői pozícióra kijelölünk. A Talmud (Bává bátrá 15b.) nem helyesli, hogy kinevezzenek egy romlott múltú embert vezetőnek. Hiszen ha az ilyen ember valakinek felhívja a figyelmét, hogy egy „szálka van a szemében”, az azt fogja felelni: „nekem egy szálka, de neked egy egész gerenda!” Vagyis nem lesz súlya a szavainak nem lesz hatékony a munkája.
Azonban kinevezése után a háláchá nehezen teszi lehetővé, hogy valakitől elvegyenek egy már megszerzett közszolgálati pozíciót, vallási kinevezést (SÁ JD 245:22. RöMÁ, OC 53:25.; Maimonidész responsuma Blau kiadása 1. kötet 111. fejezet; Talmudic Encyclopedia 14. kötet 346–373. oldal). Két kivétel van ez alól, mégpedig az, ha valaki visszaélt a hatalmával vagy korrumpálódott. Ilyenkor nem is kell figyelmeztetni, mielőtt visszavonják a kinevezését, hiszen azt egy munka elvégzésére kapta, aminek nem tett eleget (SÁ CM 306:8.). „Ha egy vallási vezető visszaélt a pozíciójával, például egy nőt elcsábított, kérdés nélkül, rögtön elveszíti a munkáját, mert nem lehet engedni, hogy a munkájával tovább vétkezzen. Csak akkor lehet visszaengedni, ha teljesen megtért” (RáDBáZ responsuma 6. kötet 2078. fejezet). A megtérését a közösség védelmében nagyon szigorúan kell megvizsgálni, és csak akkor szabad visszaadni a pozícióját, ha meggyőződtünk róla, hogy nem fogja ugyanezt újra elkövetni (lásd MáHáRáSDáM responsuma OC 33. fejezet).
A hatalommal való visszaélés
Ha egy vallási vezető privátban vétkezett, például nagyon éhes volt és nem kósert evett, az nem jelenti azt, hogy visszaélt volna a kinevezéséből adódó hatalmával – a bűne nem a munkájából ered. Ha azonban vezetőként nőket csábított el, az már visszaélés, hiszen a pozíciójából adódott a lehetősége erre a bűnre. Utóbbi esetben le kell mondatni és csak akkor kerülhet vissza a pozíciójába, ha meg lehet róla teljes egészében győződni, hogy megtért. A pozsonyi Chátám Szofér egy nagyon szigorú hangú írásában egy vétkes vallási vezetőről azt írta (Responsum 6. kötet 49. fejezet): „megtérni mindenképpen tud, de a pozíciójába soha többet ne kerüljön vissza”.
Oberlander Báruch
Megjelent: Egység Magazin 30. évfolyam 123. szám – 2019. október 1.