Szimchát Tóra ünnepnapján a Nirim kibucban lezajlott vérengzésről egyik olvasónk továbbított szerkesztőségünknek egy beszámolót, melyet a Goldy Feuerstein és Eldad Hes házaspár írt, ezt közöljük most.
Fél hétkor légvédelmi sziréna hangjára ébredtünk. Felemeltem 4 éves kisfiamat Urit az ágyából és feleségemmel Goldy-val együtt az óvóhelyre (kis házunk egyik megerősített szobája) rohantunk telefonjainkkal a kezünkben.
3 éves kislányom Avigail és 7 éves kisfiam Yotam a biztonsági szobában aludtak, arra ébredtek, hogy becsapom a fejük fölött a biztonsági ablakot. Avigail megkérdezte, hogy mi történt, de már nem emlékszem mit mondtunk nekik. Lövöldözés kezdődött a házunk előtt.
A kibuc WhatsApp-csoportján értesültem arról, hogy terroristák támadták meg a területet és, hogy lövöldözés van a kibucban. Arab beszédet hallottunk az ablakunk előtt és akkor hirtelen eszünkbe jutott, hogy be kell zárnunk az óvóhely ajtaját. De ez csak úgy volt lehetséges, hogy az ajtó kilincsét ellentartottuk amennyire csak lehetett, hogy ne lehessen kívülről kinyitni.
Odakintről robbanás, lövések sorozata, acélba csapódó golyók hangja hallatszódott. Egy szomszédasszony azt írta a csoportba, hogy ég a házuk és pici lányuk nem kap levegőt.
Megint arab hangokat hallottam kívülről és furcsa zajokat. Uri elveszítette a türelmét és el kezdett kiabálni, ki akart menni. Azt hazudtuk neki, hogy az ajtó elromlott és majd felhívjuk a nagypapáját, hogy jöjjön el megszerelni.
Egyre erősebben tartottam a kilincset, erősebben, mint valaha bármikor életemben. „Athla” (gyerünk arabul) hallottam a hangokat, itt jöttem rá, hogy legalább két ember van a házunkban. Elöntött a veríték. Fehérneműben ültem a gyerekek játéktartó ládáján, tartottam a kilincset, amit megpróbáltak kívülről kinyitni.
„Goldy, itt vannak…”
– súgtam a feleségemnek.
„Próbálják kinyitni az ajtót”
– felelte halkan.
Feleségem továbbra is próbálta nyugtatni gyermekeinket, miközben üzenetet írt a településünk mentőszervezetének és akinek csak tudott a kibucból, hogy segítsenek rajtunk, de nem jött senki és egyszerre csak csend lett. Síri csend. Megszűntek a kinti hangok.
Avigailnak pisilnie kellett. Goldy odaadott neki egy üres játékdobozt, kérte gyermekünket, hogy most kivételesen itt intézze a dolgát. Avigail nem volt képes rá. Aztán feleségem megmutatta neki hogyan csinálja és végül rávette magát, de kérte, hogy ne nézzük közben.
Alig egy óra múlva megszakadt az áramszolgáltatás és a szobában sötét lett. A légkondicionáló és a ventilátor sem működött már. Teltek az órák, alig mertünk megmozdulni, ültünk és vártunk. Aztán hirtelen valaki benyitott a házunkba és megpróbálta kinyitni az óvóhely ajtaját. Reménykedtem, hogy a hadsereg egyik embere.
Úgy tartottam a kilincset mint egy őrült, közben az izgalomtól és a melegtől rettenetesen izzadtam. Már én sem tudtam uralkodni magamon. Goldy telefonja merülőben volt, így zseblámpa után kezdtünk kutatni, az én telefonom a gyerekeknél volt, mesét néztek rajta.
Ekkor fojtott sikoly hallatszott kintről.
Goldy telefonja kikapcsolt. Úgy határoztunk, hogy a telefonomat 5 százalékig használhatják a gyerekek filmnézésre, mert szükségünk lesz rá a későbbiekben. Uri rettenetesen sírt, hogy ki akar menni, majd álomba sírta magát és két-három órát aludt.
Négy százalékon járt az akkumulátorom és a rémálomnak még nem volt vége. Újra lövések dördültek a településen, őrületes zavar keletkezett a kibuc WhatsApp-csoportjában. Megint megtámadtak minket. Összesen ötször jöttek el a kibucunkba, mielőtt héber hangokat hallottam volna.
Az ajtóhoz szorítottam a fülemet, mert írták a csoportban, hogy izraeli katonák kezdték kimenekíteni az embereket a házakból. Héber hangot hallottam. Végre héber hangokat! Nem hittem el… A nevemen szólított valaki. Kiszóltam, hogy ki kérdezi.
„Te vagy az, Eldad? Hányan vagytok a szobában?”
– kérdezte a hang.
„Öten”
– válaszoltam.
A katona arra kért, hogy nyissam ki az ajtót. Megkérdezte, hogy hogy vagyunk, egyszerűen képtelen voltam válaszolni neki. A szomszédasszonyunk kerekesszékben jött át hozzánk és elmesélte, hogy miután betörtek az óvóhelyére, „égi őrangyala” sugallatára készpénzzel vesztegette meg a terroristákat, így menekült meg.
Újra lövöldözések hallatszottak talán 15 méterre a házunktól. Megint rohantunk az óvóhelyre. A katonák szóltak, hogy gyorsan menjünk a tornaterembe. Kimentünk a gyerekekkel a kezünkben. Mindenki sírt és pattanásig feszült volt a hangulat. A biztonságosnak vélt tornaterem ajtaja azonban zárva volt. Egyre többen ácsorogtunk az ajtó előtt: kismamák, egy csecsemő a szüleivel, akik majdnem halálra égtek, egy idős nő kerekesszékben, egy másik szomszédunk, akinek férjét és lányát a szeme láttára gyilkolták meg percekkel ezelőtt. Hosszú percekig álltunk a bezárt épület előtt, és nem lehetett tudni, hogy ki, hol van.
Innen a kibuc éttermébe siettünk, útközben újabb gyerekes családok csatlakoztak hozzánk. Mindenki meg volt rémülve. A katona megkérdezte, hogy van-e óvóhely az étterem épületében. Nincsen, válaszoltuk neki. Arra kért, hogy üljünk le a földre a fal mellé, a gyerekek rettenetesen sírtak. Az ablakokhoz asztalokat toltunk, azokra további asztalokat fordítottunk, aztán az egészet székekkel támasztottuk meg.
Közben a kibuci biztonsági csoport megvizsgálta a kibucban lévő klub óvóhelyét és a tanácsukra két részletben mentünk át oda az étteremből. Körülnéztünk és mindannyian szaladni kezdtünk. Egyre többen gyűltünk össze a klubban, ami hamarosan zsúfolásig telt. Kinyitottuk az egyik ajtót, hogy kibővítsük a beton termet, hogy mindenki itt tudjon maradni. Ennivalót hoztunk az élelmiszerraktárból, az előző esti ünnepi vacsora maradékait ettük. Éjjel Uri óvodájában aludtunk. Másnap délben Goldy elhagyta az óvodát, de csak mikor parancsot kaptunk, hogy ezt megtehetjük. Elhozta otthonról a szükséges dolgainkat. Útközben látta, hogy az autónkat vagy felgyújtották, vagy összetörték, sok mindent megrongáltak és elloptak.
Megtudta azt is, hogy egyik szomszédunkat a lányával együtt kivégezték, egy másik szomszédunkat meg elhurcolták.
Katonai teherautókon hagytuk el a kibucot. Az Ofakim város felé vezető úton csak pusztítást láttunk. A Nir Oz kibuc még mindig lángokban állt ekkor. Kiégett járművek voltak szerte az út mentén. Tankok lánctalpainak nyomait láttuk az úttesten.
Csak akkor könnyebbültünk meg, miután elhagytuk Beer Shevát.
Fellélegeztünk.
2023. október 7-8