Ferencváros egyik legnagyobb embermentője, Bernovits Vilma keresztény hitoktatóként és a Szociális Testvérek Társaságának tagjaként több zsidó életet mentett meg a holokauszt idején. 1944 decemberében a nyilasok elhurcolták, és a Dunába lőtték. Április 16-án, a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapján kapott méltó emlékművet.
Hősiessége és önfeláldozása előtt tiszteleg a Boráros téren felállítandó köztéri emlékmű, amelynek címe: „Stigma – Bernovits Vilma emlékére”. Az avatáson Baranyi Krisztina, Ferencváros polgármestere nemzeti példaképként említette Bernovits Vilmát. Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere pedig bocsánatot kért a vészkorszak bűneiért.
Egy folyamatosan változó emlékmű
A Hartvig Dániel és Kálna Dávid által tervezett emlékmű szimbolikus helyszínen, egy használaton kívüli kikötési pontnál, a Duna partján kapott helyet. Ott, ahol a történelem több tragikus eseményei is zajlottak. A mű egy bronzkorlátból és egy vasból készült tömbből áll, amelyet a partfalba építettek be. A vas idővel korrodálódik, miközben a bronz felirat – Bernovits Vilma neve és története – egyre jobban előtűnik. Ez az elgondolás a felejtés és az emlékezés közötti feszültséget, és az idő múlásával megerősödő kollektív emlékezetet szimbolizálja.
Az alkotás nemcsak Bernovits Vilmára emlékeztet, hanem minden olyan nőre is, aki bátorságával szembeszállt a hatalommal, és másokat védett a legnehezebb időkben. Az emlékmű célja, hogy élő kapcsolatot teremtsen múlt és jelen között, miközben cselekvésre is ösztönöz: az emlékezés legyen élő, és váljon a társadalmi felelősségvállalás részévé.
Baranyi Krisztina szerint Bernovits Vilma helye a nemzeti példaképek között van
Baranyai Krisztina, Ferencváros polgármestere az alábbiakat emelte ki Bernovits Vilmáról és a Szociális Testvérek Társaságáról:
„Menedéket nyújtott annak, akinek tudott és akinek nem, annak a menekülést biztosító papírokat és ételt csempészett. Adott esetben saját magától megvonva.
A világháború közben nagyon sokan szorultak segítségre, ezért a Szociális Testvérek kipipálhatták volna a karitatív munkát olyan tevékenységgel, amellyel nem vállalnak személyes kockázatot. De Ők a legnehezebb helyzetben lévőkön akartak segíteni és egyúttal szembeszállni a legaljasabb szándékokkal.
Ujjat akartak húzni a gonosszal, mert jobban féltették mindannyiunk közös szívverését, mint a sajátjukat.
Ha olyan világban és olyan országban élnénk, amilyenben szeretnénk, akkor Bernovits Vilmáról már nyolc évtizede lennének elnevezve egyesületek, utcák, iskolák, díjak. Életéről és haláláról könyvek, filmek, történelemórák szólnának. Nemzeti emlékezetünkben a legnagyobb példaképek között szerepelne.
Ez még holnapra sem valósul meg, de mától legalább egy emlékművel tisztelgünk előtte.”
Karácsony Gergely bocsánatot kért a vészkorszak bűneiért
Budapest főpolgármestere a következő szavakkal avatta fel a főváros új emlékművét:
„Bernovits Vilmát, Salkaházi Sárával és többi társával együtt a közeli bokréta utcai Szociális Testvérek Társaságának épületéből hurcolták el és lőtték a jeges Dunába 1944 decemberében.
Azért kellett meghalnia mert ember maradt az embertelenségben. Ez az embertelenség sebet, máig vérző sebet ejtett rajtunk. És ahogyan nemzetünkön nem gyógyuló sebet ejtett a holokauszt, úgy ejt sebet a Boráros téri partfalon Bernovits Vilma emlékműve.
És ahogyan a kezeletlen vas emléktábla idővel rozsdával festi meg a partfalat, okkal jut eszünkbe Radnóti megrendítő sora: »mert ez itt valóban a házakról csorgó, vöröslő fájdalom«.
Ez az emlékmű nem csak emlékeztet, hanem maga is emlékezik. Az emlékeztetést aktív cselekvéssé változtatja. És ez a dolgunk nekünk is ma a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapján, de minden más napon is, amíg világ a világ.
És az emlékezés azzal kezdődik, hogy szembenézünk a valósággal. A holokausztot fájóan nagyrészt magyarok tették a magyarokkal. A magyar állam tette a magyar állampolgárokkal. És igen, volt benne szerepe a Fővárosi Önkormányzat jogelődjének is. Ezekért a bűnökért én itt most bocsánatot kérek mindenkitől. […]
Emlékeztessük magunkat újra és újra: bármilyen fájdalmas is ez a sors, a sorstalanság még rosszabb. A sorstalanság – ahogy Kertész Imre csodálatos művéből tudjuk – maga a beletörődés, a közöny. És mi nem lehetünk közönyösek.
Mert ahogy Elie Wiesel mondta: »A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny. […] És az életnek nem a halál az ellentéte, hanem az élet és halála között választani nem hajlandó közömbösség.«
A fájdalmas múlt és az abból tanulni képes jövő között tehát a különbség mi vagyunk – magunk. Mi, akik nem vagyunk közönyösek.”
A fotók Karácsony Gergely hivatalos Facebook-oldaláról származnak.
További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.