A szukkába az ünnep harmadik napján, mely Izrael Földjén a második, Izraelen kívül pedig az első félünnepi nap, a harmadik ősapát, Jáákovot hívjuk meg, a hászid vendégek köréből pedig az Álter Rebbe, más néven a ljádi Snéur Zálmán rabbi érkezik látogatóba. Jáákovról mint vendégről itt írtunk részletesen.

Mind Jáákov, mind pedig az Álter Rebbe különleges módon és mértékben kapcsolódik a tóratanuláshoz. A Tóra (M.I. 25:27) Jáákovot egyszerű, sátorban ülő emberként írja le, amit bölcseink úgy értelmeznek, hogy Sém és Éver a midrásban említett tanházában ült és tanult. Az Álter Rebbe tóratanuláshoz való viszonya már nevében is megmutatkozik: a Snéur nevet úgy is olvashatjuk: snéj or, két fény. E kifejezés a Tóra látható, kinyilatkoztatott és rejtett, misztikus, legbensőbb dimenzióira vonatkozik, melyeket az Álter Rebbe éppolyan jól ismert, mint a könnyen megérthető tanításokat.

Az Álter Rebbe a második napi vendég, a mezricsi mágid legifjabb tanítványa volt. 1745-ben született a litvániai (ma belorussziai) Lioznóban. Hatalmas tudása, briliáns gondolkodása és kivételes emlékezőtehetsége már egészen fiatal korában megmutatkozott: mestere, Jiszáchár Beer rabbi 12 éves korában hazaküldte őt Lubavicsból, ahol addig az irányítása alatt tanult, mondván, hogy elég érett arra, hogy egyedül folytassa a tanulmányait. 13 éves korától, a bár micvájától fogva városának tudós emberei között tartották számon, mivel olyan mély és összetett beszédet mondott, amilyet csak a legtanultabb tóratudósoktól várhat el az ember. A hászid mesterek harmadik nemzedékéhez tartozott, és ő alapította meg a Chábád hászidizmust, melynek első rebbéje lett. Filozófiai gondolkodó és nagyszerű szervező volt. Korának egyik vezető zsidó egyéniségeként nem tarthatta magát távol a gazdaságtól és a politikától sem, ahogyan azt fordulatokban gazdag élete bizonyítja. Két fő műve a Sulchán áruch háráv, valamint a hászidizmus alapművének nevezett Tánjá, a közepesek könyve

Az Álter Rebbe számára alapvető fontosságú volt az öröm, mellyel az Örökkévalót szolgáljuk. Az öröm, amelyben az egyén feloldódik, és átadja magát a tiszta istenszolgálatnak, ahogy erről részletesen írt a Tánjában. Ezzel kapcsolatban idézzük a Rebbe egyik magyarázatát a szukoti vízöntési ünnepség által okozott örömről:

Szukot egyik legörömtelibb szokása a szimchát bét hásoévá, a vízmerítési ünnepség volt. Amikor még állt a jeruzsálemi Szentély, minden áldozathoz tartozott boráldozat, melynek során a bort az oltárra öntötték. Szukotkor – különleges szertartás keretein belül – a Templom-hegy lábánál húzódó Siloách-forrásból frissen húzott vizet öntötték az oltárra, és ezt egész éjszakán át tartó zenével, dallal és tánccal ünnepelték. Csakis szukot ünnepen öntöttek tiszta vizet az oltárra, és az öröm jóval nagyobb volt, mintha csak bort öntöttek volna. Felmerül tehát a kérdés, hogy mi a kapcsolat a nagyobb öröm és a víz között. A válasz, feleli az Álter Rebbe, hogy a bor saját maga hozza magával az örömöt, és ez egyben meg is határozza azt, hogy mennyi örömöt képes adni. A víz azonban nem kényszerít ránk ilyesféle határokat. A bor, ha kellő mértéktartással fogyasztják, kétségtelenül hozzásegít az ünnep élvezetéhez. Ezzel szemben a víz egyszerű és íztelen, ezért van az, hogy ha az ember nem szomjas, és mégis vizet iszik, nem kell külön áldást mondania a vízre. Ám éppen ez az egyszerűség az oka annak, hogy a víz sokkal nagyobb örömöt képes átadni, mint a bor, nem szorít határok közé, így a vízöntés szertartása által okozott öröm sem ismer határokat. Ez a különbség jól illusztrálható azzal, hogy sokkal nagyobb örömöt érzünk, ha olyan micvát teljesítünk, mely jóval túlmutat az emberi értelmen, és csakis azért tesszük meg, mert Isten így parancsolta, mint amikor olyan parancsolatnak teszünk eleget, mely emberi értelemmel is könnyen belátható és felfogható.

 

zsido.com