A második Szentély korában, illetve a talmudi időszakban a zsidó naptárban több ünnep szerepelt, mint napjainkban. Ezeket azonban később eltörölték, és közülük csupán kettő: hanuka és purim maradt meg. Az eltörölt ünnepnapok közé tartozott az ádár hó 13-án (vagyis az Eszter böjtjével azonos napon) megült Nikánor-nap, melyen azt ünnepelték, hogy Júda Mákábi legyőzte Nikánort, az elefántok urát.
Nikánor a szír-görög sereg egyik katonai tisztségviselője volt, akit I. Demetriusz Szoter uralkodó, a hanukai történet gonosz IV. Antiochuszának unokaöccse Júdea kormányzójává tett. Erre Antiochusz halálát, vagyis már a hanukai történetet követően került sor, a Szentély már zsidó kézben volt, és a szír-görögöket belviszály foglalta le. A történet szerint az akkorra már teljesen hellenizálódott Alcimusz, az egykori főpap (kohén gádol), aki teljesen elhagyta ősei hitét, elment Demetriuszhoz, az uralkodóhoz, hogy visszaszerezze egykori főpapi pozícióját. Demetriusz nem sokkal vette át az uralmat unokatestvérétől, aki Antiochus fia volt. Alcimusz drága ajándékokat vitt a királynak, és azt hazudta, hogy a makabeusok, akik szerinte eltértek a hagyományoktól, erővel távolították őt el a főpapi pozícióból. A király elhitte a hazugságot, és Nikánort azzal a kifejezett utasítással küldte Júdeába kormányzóként, hogy védje Alcimusz pozícióját, Jehuda Mákábit pedig tartsa távol tőle. Nikánor először kompromisszumot akart kötni, de végül – felsőbb nyomásra – le akarta tartóztatni Jehuda Mákábit, aki elmenekült, a dühös Nikánor pedig a Szentélyben kereste őt. Amikor a kohénok azt mondták a kormányzónak, hogy nem tudják, hol van, akit keres, Nikánor kinyújtotta a karját, és – a Makabeusok könyve szerint – így szólt: „Ha nem adjátok át nekem rabként Jehudát, akkor Istennek ezt a területét a földdel teszem egyenlővé, lerombolom az oltárt és Dionüszosznak emelek itt hatalmas templomot”. Nem sokkal a hanukai győzelem után vagyunk, és a Szentélyt megint lerombolással fenyegetik!
Nikánor kényszerből besorozott helyi lakosokból sereget gyűjtött, és Jehuda és követői üldözésére indult. Először szombaton akart rajtaütésszerűen Jehudára támadni, ám saját serege nem volt hajlandó erre, mivel ők is szombattartó zsidók voltak. Jehuda Mákábinak eközben álmában megjelent a meggyilkolt Chánánjá főpap és Jirmejáhu próféta, aki arany kardot nyújtott át neki Isten ajándékaként, amivel lesújthat ellenségeire. Az álomból felébredvén Jehuda imádkozott, megtámadta Nikánor csapatait, és fényes győzelmet aratott. A csatamezőn holtan maradt maga a kormányzó is: Jehuda levágta Nikánor fejét és a fél karját, megmutatta a jeruzsálemi Szentélyben szolgáló papoknak, és a madaraknak adatta istenkáromló nyelvét.
A Talmud a Táánit traktátusban a történet sokkal szárazabb verzióját tárja elénk. A történetet ebben a formában a Makabeusok második könyve írja le (az első a szír-görögök elleni felkelés eseményeivel foglalkozik), és a könyv végén olvasható a Nikánor-nap törvénye is: „Jehuda a citadellára erősítette Nikánor fejét, hogy mindenki számára látható legyen, Isten segítségének nyilvánvaló jeleként. És mindannyian kijelentették, hogy soha nem hagyják megünneplés nélkül ezt a napot, és a 12. hónap – melyet szír nyelven ádárnak neveznek – 13. napját, Mordecháj napja előtt, megünneplik.” Úgy tűnik, a Mordecháj napjával, vagyis purimmal összekötve talán egyetlen hosszú ünnepségként képzelték el e két napot, melyek tematikájukban igen hasonlóak: a zsidók csodás megmeneküléséről szólnak. Ugyanakkor purim, hanuka és a Nikánor-nap más-más szempontot képviselnek: purim a száműzetésben való túlélésről, hanuka az üldöztetés elöli megmenekülésről szól. A zsidók mindkét történetben gyengébbek, hátrányos pozícióból indulnak. Nikánor története azonban egészen más. Júda Mákábinak serege volt, katonái és fegyverei, és csupán néhány évvel korábban győzte le a szír-görög seregeket. Ám a hanukai győzelem nem jelentett végső győzelmet, csupán egy fontos állomást a küzdelemben. A Nikánor-nap azt ünnepli, hogy a zsidók saját földjükön, saját hadseregükre támaszkodva képesek voltak sikerrel szembeszállni az újra és újra támadó ellenséggel. Ez a relevanciája mind a mai napig.
zsido.com