Míg a Ros Hásáná és Jom Kipur közötti időszak a megtérésé és megbocsátásé, addig a Jom Kipurtól Szukkotig terjedő napok a készülődés jegyében telnek. Ideiglenes hajlékot építünk állandó otthonunk biztonságos falain kívül.
Felkutatjuk az elérhető legszebb és legtökéletesebb lulávot, a leghibátlanabb etrogot és ünnepi csokorba kötjük őket mirtuszággal (hádász) és fűzfavesszőkkel (árává). Ünnepségeket szervezünk, amikor majd barátainkkal együtt eszünk a szukkában és élvezzük azt a különleges parancsolatot, amit teljes testünkkel teszünk meg: a sátorban ülés micváját.
Jom Kipur végeztével Izrael népe kalapácsért nyúl és átmeneti, árnyékot adó hajlékot emel. Vannak kis szukkák, és vannak nagyok. Vannak feldíszítettek, és olyanok, amiket maga a micva díszít csupán. Állnak szukkák teraszokon, kertekben, tetőkön és utcákon. Vannak szukkoti sátrak, amik mozogni is képesek, mivel kamionokra, bringóhintókra vagy éppen csónakokra építették őket. Vannak előre gyártottak, melyeket rövid idő alatt, könnyedén felállíthatunk és vannak, amik egyedi tervek alapján készülnek el több nap alatt.
Közös tulajdonságuk, hogy átmeneti szállásnak készülnek, elég stabilak ahhoz, hogy a szél ne fújja el őket, de nincs állandó tetejük, csupán növények – például leveles ágak, nád – alkotta szcháh fedi őket, ami ugyan nagyobb részt beárnyékolja a sátrat, de amin át be-betekinthetnek éjjel a csillagok. Időleges otthonunkat csupán ennyi választja el a szabad égtől.
Amikor kiköltözünk a sátorba, őseinkre emlékszünk, akik negyven éven át vándoroltak a pusztában, fejük felett az Örökkévaló óvó fellegével. Semmi akadálya nincs annak, hogy a szukkát a lehető legszebben díszítsük fel, csinosan berendezzük, otthonossá tegyük. Azonban, ha feltekintünk – és fel kell tekintenünk, amikor áldást mond a szukkában ülés micvájára – a kevéske védelmet nyújtó szcháhot és felette az eget fogjuk látni. A szukkában ülés ráébreszt bennünket arra, hogy minden, amit állandónak gondolunk, az otthonunk, a javaink, mind átmenetiek. Az egyetlen, ami állandó, amit magunkkal viszünk bárhová, azok az elvégzett micváink.
Steiner Zsófia