Pest, Buda és Óbuda 1873-ban egyesült, és lett Budapest néven Magyarország szék- és fővárosa. Ma már teljes természetességgel tekintjük egy egységnek a Duna két partján elterülő várost, és bele sem gondolunk, hogy a folyón átívelő hidakon átsétálva egy másik városba lépünk. Ám a főváros elhelyezkedése és történelme érdekes háláchikus kérdést vet fel: átjárhatunk-e egyik oldalról a másikra sábeszkor?
Villamosozhat-e sábeszkor a sólet?
Kisvárdán élt egy tudós rabbi, több háláchikus mű szerzője, Schwartz Pinchász Zelig hakohén (1877–1944), aki 1931 novemberétől 1935 áprilisáig Or Torá névvel háláchikus és talmudi témákat feldolgozó, havi, rabbinikus folyóiratot szerkesztett. (Gyakori az ilyen folyóiratokban, hogy valaki felvet egy témát, amire mások reagálnak, és akár több számon keresztül is zajló eszmecsere alakul ki.)
A témát a főszerkesztő hozta fel az első számban megjelent írásában: „Mikor Budán voltam” – írja Schwartz rabbi –, „láttam, hogy hasonlóan más nagy városokhoz, nem-zsidókkal hozatták át a sóletet [Pestről Budára], de villamossal. Felmerül a kérdés, hogy bár a budapesti utcák csak rabbinikus tiltás alapján számítanak közterületnek1, és ezért tilos hozni-vinni a szombati tilalmak kapcsán, de itt még a villamoson utazás egy plusz tilalom megszegése – márpedig megkérni egy zsidót, hogy megszegjen két rabbinikus tilalmat, az olyan, mintha egy bibliai megszegésére kérnénk, és ez semmiképp sem szabad”.
A sólet problematikája
Ahhoz, hogy megértsük a helyzetet, tudnunk kell, hogy régen Magyarországon és más kelet-európai zsidó közösségekben az volt a szokás, hogy a lezárt sóletes edényeket sábeszre egy pékhez vitték, aki a kemencéjében melegen tartotta az étel a szombati étkezésig. Ez a szokás rengeteg háláchikus kérdést vet fel, pl. lehet-e nem zsidó pékhez vinni, ki hozhatja el szombaton, ha nincs éruv, ami lehetővé teszi a szombati cipelést közterületen stb. A sólet pékségbe vitelének még jiddis szakkifejezése is volt, sólet-stellennek, „sólet rakás”-nak hívták.
Mi tehát a főszerkesztő által felvetett a probléma?
- Nem szabad megkérni egy nem zsidót, hogy megtegyen nekünk valamit, ami sábeszkor tilos. Bár a Sulchán áruch2 megengedi, hogy rabbinikus tilalmak megszegésére kérjünk egy nem-zsidót, ha a szombati étkezés öröméhez az fontos. De két rabbinikus tilalom megszegésére kérni, az már bibliai szintűnek számít, és ily módon tilos3.
- Olyan közterületen hozni-vinni, ahol csak kevesen járnak, csak rabbinikus tilalom alá esik szombaton.
A sorok között el van rejtve egy harmadik tilalom – kérdés ugyanis, hogy egyáltalán át szabad-e menni Pestről Budára, vagy fordítva, sábeszkor. Ezt a témát Winkler Mordecháj Léjb (1845–1932) mádi rabbi hozta fel már az első számban megjelent válaszában4.
Érdekes módon éppen ez, a harmadik rejtett kérdés indította a legnagyobb vitát, így elsőként ennek a hálácháit tekintjük át.
Sábeszi séta: hol és mennyit gyalogolhatunk?
Sábeszkor, azon kívül, hogy nem szabad dolgozni5, létezik egy másik tilalom is: „maradjatok ki-ki a helyén, ne menjen ki senki az ő helyéből a hetedik napon”6. Ebből vonják le talmudi bölcseink7 azt a következtetést, hogy nem szabad szombaton nagyobb távolságokat megtenni. Kérdés, hogy mi számít az ember helyének, és mi e hely elhagyásának.
Mivel a fentieket Mózes a sivatagban mondta, és tudjuk, hogy ott a zsidók tábora 12 mil volt (=11,52 km) egyik végétől a másik végéig8, bölcseink arra következtettek, hogy az embernek nem szabad többet megtenni, mint 12 mil9. A bölcsek ehhez azt tették hozzá, hogy 2000 ámánál, vagyis 960 méternél többet sem szabad megtenni, mert az már a „hely elhagyásának” számít10. A tilalom célja, hogy szombaton az ember maradjon otthon, imádkozzon és ünnepeljen a családjával11.
Bölcseink szerint mindenkinek az a „helye”, ahol a szombat bejövetelekor tartózkodott. Ha valaki lakatlan helyen van, akkor a helye 4×4 ámá [1 ámá=48 cm, vagyis egy 192×192 centiméteres négyzet határától szabad közel egy kilométert megtennie]12. Ha egy házban van, akkor az a helye, és onnantól számít az elhagyás. Ha körülkerített területen van, akkor a kerítéstől számítjuk az elhagyást, ha a kerítés lakhatás céljából lett felállítva13. Lakott területeken az egész település egy helynek számít, és a település szélétől számítjuk az elhagyást, akár egy kis faluról, akár egy hatalmas metropoliszról van szó14.
Két település akkor különül el, ha legalább 67,84 méternyi lakatlan terület van köztük, hisz minden település végéhez tartozik egy 33,92 méretű sáv15. Itt fontos hangsúlyozni, hogy a háláchá lakott területet ért település alatt, és nem foglalkozik a közigazgatási határokkal.
Így, mivel a kerületek között nincsen ekkora üres sáv, egész Pest egy településnek számít, és egész Buda is egynek. Kérdés, hogy át lehet-e sábeszkor menni az egyikből a másikba, ha egyszer elválasztja őket a Duna lakatlan sávja16, ami több mint 67,84 méter széles.
Ha valaki a saját városát elhagyta, majd mondjuk 300 méterrel arrébb belép egy másik városba, az a település már nem számít „egy helynek”, mint az ott élőknek, tehát ezen a városon belül már csak a maradék 660 métert teheti meg17. Vagyis, ha Pest és Buda külön városnak számít, akkor, ha átkeltünk pl. a 350 méter hosszú Lánchídon, a túlparton már csak 610 métert mehetünk.
Hány város a főváros?
A vitaindító cikk után a beszélgetés két ágra szakadt, és érdekes módon a mellék-kérdésről, a Buda és Pest közötti átjárásról sokkal több embernek volt mondanivalója, mint a sólet hurcolásáról, így elsőként menjünk végig mi is ezen az érdekes és a rabbinikus vitákat jól példázó vonalon.
Az első reakció Polláck Menáchem (1891–1952) szerencsi rabbitól érkezett, aki a harmadik számban18 arról írt, hogy mivel a két lakott terület csak akkor tekinthető egy településnek, ha a köztük lévő lakatlan sáv nem nagyobb, mint 67,84 méter (ahogy azt fentebb említettük), „ám a Duna ennél is szélesebb, hogy lehet akkor, hogy még az ortodoxok is átjárnak Pest és Buda között szombaton?” – veti fel a kérdést a rabbi, hozzátéve, hogy a háláchá szerint azok a folyók, amelyek nyáron sem apadnak el, semmiképpen nem képezik a város részét, valamint a hidak nem számítanak összekötőnek, mivel senki nem lakik rajtuk19.
A kör négyszögesítése, vagyis a városhatárok kiegyenesítése
Ugyanebben a számban Lindenfeld Akiva tiszadobi lakos is írt20, aki ugyan nem volt rabbi, de az írásaiból kiderül, hogy nagyon járatos volt a háláchában. Ő azt veti fel, hogy hiába számít közigazgatásilag a két város egynek, háláchikusan akkor is azt kell figyelembe venni, hogy van-e lakatlan terület a városon belül. Lindelfeld megoldásként a RöMÁ véleményét hozza fel21, aki szerint a városokat „az égtájak szerint téglalap alakúnak vesszük”, vagyis a város alaprajzát kiegészíthetjük a legkeletibb, legészakibb, legnyugatibb és legdélibb pontjain húzott érintők által kialakított téglalappá. Mivel a Duna „srégen” szeli át a fővárost, ha ezeket a téglalapokat megrajzoljuk Pest és Buda köré, „jó eséllyel arra jutunk”, hogy a két város részben fedi egymást, és így egynek számít.
Újabb két számmal később Gottlieb Jehuda (meghalt 1973), a miskolci rabbi fia22 szólalt meg a kérdéssel kapcsolatban – hozzátéve, hogy ő nem olyan járatos Budán. Lindenfeld véleménye kapcsán felhívja a figyelmet arra a háláchára, miszerint egy félkörben („íj alakban”) épült nagyváros oldalait bizonyos esetekben, ha a két vége nagyon messze van egymástól, nem egyenesítjük ki, hanem meghagyjuk az eredeti formájában23. Kérdés, teszi hozzá, hogy Buda ilyen városnak számít-e.
Szintén ebben a számban24 adott hangot kétségeinek Auslander Eliezer Nyíregyházáról Lindenfeld megoldásával kapcsolatban, mondván, valójában senki nem látta még megrajzolva Budapestnek ezeket a határvonalait, és hogy tényleg fedik-e egymást. Az ő általa felvetette megoldást azonban a 7. számban25 sorra elvetette Jungreisz Jehezkél Srágá (1903–1944) szatmárököritói rabbi, Lindenfeld Akiva Nyiregházáról, a hajdúszoboszlói Katz Jáákov Cvi (meghalt 1963) hajdúszoboszlói rabbi, valamint Rubinstein Áron Dávid (meghalt 1944) mezőkovácsházi rabbi is.
Az előbb említett Jungreisz rabbi szerint a „landkarten” (térképen) nyilvánvalóan látszik, hogy hogy folyik a Duna, ezért aztán nincs szükség ténylegesen meghúzni ezeket a vonalakat. Emellett felvetette, hogy esetleg a Dunán levő szigetek segítségével nem lehetne-e könnyebben összekötni a két várost. (Mivel a két part távolabb van a szigetektől, mint kétszer 33,92 méter, ez nem segít a megoldáson.)
Lindenfeld a miskolci rabbi fiának fel-
vetésére a nyolcadik számban26 vá-
laszolt: „olyan könyv került a kezembe, aminek az a címe, hogy Lexikon, és le van benne rajzolva a főváros, minden utca pontosan, olyan szakemberek által, akik nagyon jártasak a mérési tudományokban, és ebből kiderült, hogy Buda és Pest két vége nagyon közel van egymáshoz, hogy ha kiegyenesítik őket, akkor simán fedik egymást”.
A vámház szerepe
Katz rabbi szintén megszólalt a témában az ötödik számban27, egy másik ötlettel. Mint írja, a Sulchán áruch28 szerint, ha a hídon van egy ház, pl. a hídvámot szedők bódéja, és az legalább 4×4 ámá nagyságú, akkor a híd már lakottnak számít, és így egyesíthető a két város, márpedig, ahogy írja, „van egy ilyen híd Budapesten” (mivel 1918-ig – egy rövid idő kihagyásával – minden hídon hídvámot szedtek Budapesten, az akkor állt hidak mindegyikéhez kapcsolódott valamilyen módon vámház.)
A 7. számban29 ismét megszólalt Lindenfeld, ezúttal a vámházak kapcsán: mint írja, valóban egy hídon a „Keitenbricken” (Lánchíd) van egy vámszedő bódé, ám ez csak kicsit kitolja legfeljebb a város szélét, de nem köti össze a főváros két felét, hisz a híd nagyon hosszú.
A következő számban30 ismét megszólalt a szoboszlói rabbi, aki korábbi véleménye védelmében forrásokat idéz arról, hogy egy adófizető bódé a híd egyik végén az egész hídra kiterjeszti a várost, nem csak meghosszabbítja valamivel31. Ugyanakkor, ha város folyóparti szélétől az adószedő bódéig több van, mint 33,92 méter, akkor az nem változtat a dolgokon, de mivel nem járatos a pesti utcákban, így nem tudja ezt megítélni.
Visszatérve a sóletre
Miután tisztáztuk, hogy át lehet menni sábeszkor a budapesti hidakon, nézzük, mi volt a sólet hordásról a rabbik véleménye! Arra, hogy mennyire fontos is ez a kérdés, a tiszodobi Lindenfeld hívta fel a figyelmet32, hangsúlyozva, hogy itt olyan ortodox zsidókról van szó, akik Budán nem tudják hova tenni a sóletjüket, mivel nincsen Budán egy megbízható kóser pékség sem (és még Pesten is tudomása szerint összesen csak két teljesen megbízható ortodox pékség van), és akkor „Isten őrizz, nem lesz sóletjük sábeszra”.
A szerencsi rabbi arra hivatkozott válaszában ugyanabban a számban33, hogy a Sulchán áruch csak azért engedi meg, hogy nem-zsidó szállítsa a szombati ételt, „mivel a zsidó maga el tudott volna oda menni az ételhez”. De ha egyszer tilos átjárni a hídon Buda és Pest között, akkor már mindegy, hogy egy bibliai vagy egy rabbinikus tilalomról van-e szó, hisz, így semmiképpen nincs megengedve a sóletszállítás Pestről Budára.
Sussman Efrájim Fischel Szofér rabbi (1867–1942), a Pesti Ortodox Rabbinátus vezetője, enyhébb véleményt fogalmazott meg a főszerkesztőhöz címzett levelében34: „nem tudtam, hogy villamossal viszik Budára, de ön túlzásba esett, hogy ezt meg akarja tiltani, hiszen csak rabbinikus tilalomról van szó, ha a budapesti utcákon viszi…, és az az érvelés, hogy két rabbinikus tilalom kiad egy bibliait, egyébként nem tartozik ide…, ezért semmi probléma nincs azzal, hogy átviszik. Nem szabad kérni a [nem-zsidó segítőt], hogy villamossal menjen, de ha neki úgy könnyebb, akkor dönthet úgy, hogy azzal megy… Szólni fogok mindenkinek, hogy ne kérjék [hogy villamossal menjen].”
Konklúzió
Összességében tehát az elsőtől a kilencedik számig tartott a kérdésről az eszmecsere, miközben a résztvevők elismerték, hogy mivel nem ismerik jól a fővárost, nem teljesen biztosak a véleményükben. A vámszedő bódék kérdése, mivel a világháború után, a németek által felrobbantott hidak rekonstrukciójakor nem építették őket újjá, ma már semmiképpen nem segít nekünk a megoldásban.
Budapestet jól ismerve azonban kijelenthetjük, hogy valóban meghúzható az a képzeletbeli vonal Pest legnyugatibb illetve Buda legkeletibb házain át, amivel Pest elér Budáig, Buda pedig Pestig, és így a két város egynek számít.
Mivel elfogadjuk, hogy nem-zsidó elviheti a sóletet egyik helyről a másikra, akkor nincs azzal sem gond, ha azt valamelyik dunai hídon teszi.
Sólet stellen Makón
Édesanyám visszaemlékezése szerint Makón a sólet szállítása szombat délelőtt valóságos társadalmi eseményszámba ment. A pék anyukám nagyapja, Gombó Szináj (1859–1943) volt, akitől fia, Gombó Lázár (1897–1944) vette át később az ipart. Náluk adták le pénteken a lefedett és újságpapírba csomagolt, átkötött sóletedényeket. Szombat délelőtt a fiatalok összegyűltek a pékségnél, ahol nagy beszélgetések közben izgatottan várták, mikor kerül elő az edényük. A kiszedett, forró edényeket egy nem-zsidó nő talicskával vitte ki a házhoz, ott bevitte a sóletet, és kapott érte egy szelet bárcheszt. Másnap visszament, és kifizették a szolgálatait.
Külön város-e a kerület?
A laikusokban felmerülhet a kérdés, hogy Budapest kerületei önálló településnek számítanak-e, hiszen van saját önkormányzatuk.
A háláchá azonban nem közigazgatási határokról beszél, hanem lakott területről35. Ha valahol lakatlan terület van két ház között, az már ebből a szempontból nem számít egy településnek, akkor sem, ha közigazgatásilag még egybe tartoznak. A város körül van egy 33,92 méteres lakatlan sáv, ami még a városhoz tartozik. Ha a település szélén fekvő ház melletti 33,92 méteres sávon belül van egy épület, akkor az meghosszabbítja a várost, és innen újra számoljuk a 33,92 méteres sávot. Tehát két település akkor különül el, ha legalább 67,84 méternyi lakatlan terület van köztük36. Így, mivel a kerületek között nincsen ekkora üres sáv, ezek nem számítanak önálló településeknek.
A New York-i Kiryas Joel
és a pesti sólet-dilemma
Előző számunkban37 olvasóink megismerhették az USA legmagyarabb települését, a szatmári haszidok lakta Kiryas Joelt. Kevesen tudják azonban, hogy éppen az általunk tárgyalt vita-sorozat segítette a települést a bővüléshez. Ugyanis a fentiekhez hasonlóan a települések „négyszögesítésével” akartak két városrészt egyesíteni, ám azt találták, hogy valójában a Sulchán áruch csak a sábeszkor megtehető legnagyobb távolság kapcsán tárgyalja a kiegyenesítés tényét, vagyis csak annyit mond, hogy a 960 méteres távolságot nem a város szélén kell kezdeni számolni, hanem a négyszögesítési határtól, arról nem szól, hogy ily módon lehet-e két várost egyesíteni. Azonban a híres magyar rabbik értelmezése, amivel Pestet és Budát egynek tekintették, útmutatóul szolgált a mai amerikai rabbiknak38, akik elfogadták ezt a döntést39.
A torkos péklegények
Olvasóink jól ismerik már az egykori budapesti Karpfenstein utcai zsidók életét. Ahogy mindenki akkoriban, a Spindler család is a környékbeli kóser pékhez vitte a sóletjét.
A zsidó pékhez, Englenderhez vitték a környékünkről a zsidók a sóletet szombatra megsülni. A Karpfentstein utca és a Szerdahelyi utca sarkán volt. Otthon berakták a babot, a gerslit, mindent, amit akartak, és szárazon vitték a cselédek, a vizet a péknél öntötték rá, hogy ne lötyögtessék ki. Rátették a fedőt, tetőt csináltak újságpapírból vagy csomagolópapírból, körbekötözték spárgával és tetejére rátették a számot. A szám fele a hozóé volt, a másik felét rátették a fedőre. Amikor kihúzták az utolsó kenyeret és már lefelé ment a tűz a kemencében, akkor egymás után a lapáttal berakták a sóletokat. Másnap 11 órától lehetett érte menni, 1 óráig. Akkor mentek újra a cselédek, vitte mindenki a számát, kihúzták a sóleteket, és úgy adták ki a számra.
Volt olyan eset, amikor a pékek fogták magukat, leszedték a fedőt és beleettek. Mindig vigyáztak, hogy másik fazékba egyenek bele. Rengeteget vittek, a környéken rengeteg zsidó lakott és mindenki oda hordta. Óriási botrány volt a vallásos emberek, nekitámadtak az Englandernek, a tulajdonosnak. Kártérítést kértek, mert senki nem akarta megenni aztán, amibe belenyúltak. Ez persze csak otthon derült ki, úgyhogy aztán már ott levették a fedőt és megnézték. (Spindler Éva közlése)
1 Lásd Sulchán áruch OC 345:7. végén; 2 SÁ uo. 325:10. RöMÁ második véleménye; SÁ RSZ uo. 16. végén; 3 Lásd a Bartenura kommentárban a Misnához, Éruvin 3:3.; 4 Lásd még Lvusé Mordecháj responsumában 4:32.; 5 2Mózes 20:8.; 6 Uo. 16:29.; 7 Éruvin 17b. (a fejezet végén), 51a; 8 Uo. 55b.; 9 Maimonidész, A szombat szabályai 27:1; 10 Uo.; 11 Széfer háChinuch 24. parancsolat, Áruch hásulchán 397:4.; 12 SÁ uo. 396:1., 397:1.; 13 Uo. 397:2.; 14 Uo. 398:10., 6.; 15 Uo. 7.; 16 Uo. 398:9.; 17 Uo. 408:1.; 18 1932. január, 23:1.; 19 SÁ uo. 398:6.; 20 24. fejezet; 21 SÁ uo. 398:5.; 22 1932. március, 53. fejezet; 23 SÁ uo. 4.; 24 54. fejezet, és folytatása: 6. szám (1932. április) 62. fejezet; 25 1932. május 88–91. fejezet; 26 1932. július, 98. fejezet végén; 27 1932. március, 49:2.; 28 Uo. 6.; 29 89. fejezet; 30 1932. július, 107:1.; 31 Lásd Misná brurá 398:6. a Biur háláchában; 32 3. szám 24. fejezet; 33 23. fejezet 1. paragrafus; 34 Megjelent később a folyóiratban, 3. évfolyam 1. szám (1933. október) 10. fejezet; 35 Lásd még 398:7–8.; 36 Uo. 7.; 37 Egység 102. szám 18–20. oldal; 38 Lásd Bét váád löcháchámim, 2. szám, 5769. ádár, 264–265. oldal; 266–327. oldal; uo. 3. szám 166–202. oldal; 39 Uo. 272. oldal. Lásd még Mácháze Ávrahám responsum 1. kötet 70. fejezet; Minchát Jichák responsum 8. kötet 33. fejezet; Nötivot sábát 42. fejezet 16. lábjegyzet
Megjelent: Egység Magazin 28. évfolyam 103. szám – 2018. február 13.