Apám ünnepi imakönyve

1951-ben apám nem énekelhette el a Kol Nidrét, mivel épp egy munkatáborban raboskodott Szibériában. Apám bűne az volt, hogy húsz éves korában megpróbált elszökni Oroszországból.

Arról álmodott, hogy alijázik, de elkapták, és huszonöt év kényszermunkára ítélték. Apám a szüleit, két nővérét és bátyját kényszerült így elhagyni – ez utóbbi ugyancsak munkatáborban raboskodott, ugyanezért a „bűnért”.

Abban az ezerfős táborban, ahova apámat vitték, a raboknak egy elektromos állomást kellett felépíteniük. Az ezer fogoly között mintegy húsz zsidó volt.

Nyár végén a zsidó rabok szerették volna megtartani a Nagyünnepeket. Tudták, hogy nincs sófárjuk (kosszarvból készült kürtjük), Tóra-tekercsük és táleszük (imakendőjük), de abban reménykedtek, hogy legalább egy máchzort szereznek majd valahonnan.

Apámnak feltűnt egy mérnök, aki kívülről járt be dolgozni a táborba, és akiről úgy vélte, talán zsidó ember.

– Kenszt mir efser helfen? Segítenél nekem? – kérdezte a mérnöktől. Abban az időben az orosz zsidók többsége még folyékonyan beszélt jiddisül, s apám látta a mérnök szemében, hogy megértette a kérdést.

– Tudnál nekem, és az itteni zsidóknak egy imakönyvet hozni? – kérdezte apám. A mérnök habozott. Egy ilyen kérés teljesítése könnyen mindkettőjük életébe kerülhetett volna. A mérnök végül beleegyezett.

– Sikerült? – kérdezte apám pár nappal később a mérnököt.

– Van egy jó hírem, meg egy rossz is – felelte a mérnök. Nagy nehezen talált egy imakönyvet, de az a barátnője apjáé volt, és amikor a lány elkérte a könyvet, apja nagyon dühös lett. A lány talán elmondta neki, mire is kell a Máchzor.

De apám nem tágított. Azt javasolta a mérnöknek, hogy talán kölcsön adhatná a könyvet, ő lemásolná, és Ros Hásáná előtt vissza is adná.

A mérnök később nagy titokban oda is adta a könyvet. Ahhoz, hogy lemásolhassa, apám egy nagy faládát ácsolt, és minden nap több órán keresztül dolgozott benne. Ott, elrejtőzve a kíváncsi tekintetek elől, sorról sorra lemásolta a könyvet. Egy hónap alatt végzett az egésszel, de egy oldal hiányzott belőle, az amelyen a Kol Nidré, Jom Kippur első imája található.

Apám visszaadta a könyvet. Eljött az ősz. A zsidó rabok az otthonról érkező levelekből megtudták a közelgő ünnepek napját, és az ünnep napján megvesztegették az őröket, talán cigarettával, s így összegyűlhettek az egyik barakkban, hogy megtartsák az istentiszteletet.

Apám volt a cházán, a kántor, és a kézzel másolt könyvből elmondta az összes imát, míg a többiek halk, ünnepélyes hangon mondták utána. Hét nappal később újra összegyűltek a Kol Nidrére, ám minden igyekezetük ellenére sem tudták felidézni az ima teljes szövegét.

Hét év raboskodás után, Sztálin halálakor apámat a többi politikai fogollyal együtt szabadon engedték. Az egyetlen dolog, amit elhozott, az imakönyv volt.

Visszatért Moszkva közelében élő családjához, majd később megnősült. 1967-ben, tizenöt évvel szabadulása után a család kivándorolt Izraelbe. Az imakönyvet is magunkkal vittük.

Apám, aki azóta is Bné Brákban él, nem szívesen gondol vissza azokra a szörnyű, Szibériában eltöltött évekre. De néha, különleges alkalmakkor, amikor elbeszéli ezt a történetet, szemében könnyekkel állítja, hogy sohasem jelentett neki oly sokat egyetlen istentisztelet sem, mint az a táborbeli.

1973-ban New Yorkba utazott, felkereste a Lubavicsi Rebbét és neki ajándékozta az imakönyvet.

Néhány hónapja ellátogattam a Rebbe könyvtárába, és ráleltem apám imakönyvére. Átlapoztam a kopott könyv szakadozott lapjait, szemeim beitták a lapokra rótt héber betűket, melyeket sietve, hatalmas elszántsággal és elhatározással írt.

Magam is lemásoltam – másológéppel.

Ez évben, amikor megtartjuk az istentiszteletet, nálam lesz apám imakönyvének másolata, amelyből még mindig hiányzik a Kol Nidré.

Apám nem tudta elmondani a Kol Nidrét a táborban eltöltött évek során, ezért ebben az évben arra kérem majd a gyülekezet tagjait, hogy mondjuk el érte, és mindazokért, akik ezt nem tudták megtenni.