Amikor a gyermek tanítja a szüleit

Egy kóser konyha születése

Mögöttünk van Peszách ünnepe. Olvashattuk a Hágádában többször is: „Beszéld el fiadnak…” a kivonulás történetét, a nép történetét, az Örökkévaló cselekedeteit, előírásait. „Beszéld el…” hogy a mai és a jövő nemzedék is tudja, a Tóra, a törvények tartották, tartják fenn a zsidó népet az úr akarata és útmutatása által.

Csakhogy, amit nemzedékek hosszú sora tudott és továbbvitt, azt az újabb nemzedékek felejteni látszanak. Jobb esetben csak felejtettek, rosszabb esetben akarták is a feledést. Így jött el az az idő, amikor nemcsak szülő adja át töredékes tudását, érzéseit gyermekének, hanem a gyermek is példájával, tetteivel, szavaival tanítja anyját, apját.

Ez történt velünk is. Mert igaz, hogy lányaink tőlünk tudták meg, hogy a zsidó néphez tartoznak, tőlünk, velünk tanulták a nép történetének alapját. Mi irányítottuk őket arra az útra, amely a Wesselényi utcai „Maszoret Ávot” iskolán és a montreali Beth Jacob iskolán át vezetett azokhoz a közösségekhez, ahol valóban megtanulhatták, át is élhették zsidóságukat, mi azonban minta hiányában nem éreztünk késztetést a törvények betartására. Igaz, soha nem „főztük a bárányt anyja tejében” de háztartásunk messziről sem volt kósernek mondható. Nem is igényeltük mindaddig, amíg meg nem éreztük, hogy jól esne nekik ha a kásrut előírásai szerint élnénk.

Ekkor kértük ráv Báruch Oberlander segítségét a kóseroláshoz. A rabbi két repülőút és sok-sok teendője között eljött hozzánk egyik tanítványával, Slomo Kövessel együtt és komoly, nehéz munkával eleget tett kérésünknek. Sok-sok köszönettel tartozunk neki. Szeretettel és humorral teljesítette a micvát. Elmondása szerint Amerikában ilyenkor az a szólás járja, hogy „a háztartást nem felszámolni, hanem kóserolni kell.” Be kell valljuk mi is hasonlóan éltük meg a dolgot, hiszen edényeink között volt olyan palacsintasütő is, amelyet már gyerekeink dédmamája is használt, de az most „elmúlásra” ítéltetett. Hát nem mondhatom, hogy könnyű szívvel váltunk meg a hasonló eszközeinktől.

A kásrut elhatározásakor szorongtunk az ismeretlentől. Tudjuk-e majd teljesíteni az előírásokat? Magyarországi viszonyok között be lehet-e egyáltalán tartani a szabályokat…?

Amikor viszont nekiláttunk és véghezvittük, rá kellett jönnünk, hogy semmiféle „ördöngösség” nincs a dologban. Ellenkezőleg. Fel- és megszabadultunk különböző hiedelmektől, kifogásoktól. Elmondhatom, hogy örömöt érzünk, hogy a törvények betartása által jobban éljük meg zsidóságunkat. Köszönet mindezért az Örökkévalónak, lányainknak és az utat mutató, hagyományhű magyarországi és montreali barátainknak.

dr. Staub Pál, jogász