Aki a messiással társalgott…

AKI A MESSIÁSSAL TÁRSALGOTT…

 Mint meteor a sötét éjszakát, úgy világította be rabbi Jiszráél Báál Sém Tov — aBást — tündöklő egyénisége a viharfelhős zsidó eget. Most, halálának 232. évfordulóján, az egész zsidó világ tiszteletteljes kegyelettel emlékezik meg erről a szellemóriásról, aki új irányt szabott a zsidó fejlődésnek, kiegyenlítvén a nagy ellentéteket, melyek a zsidóság szellemi egységét veszélyeztették.

A HARMINCHAT IGAZ KÖZÖTT

 A Bást életének történetéről megemlékeztünk az Egység 6. számában. Az egyik legenda azt meséli, hogy gyermekkorában az erdőben találkozott egy aggastyánnal, aki elmerülten imádkozott. Miután még nem látott zsidót ennyire szívből jövőn imádkozni, megvárta, míg bevégzi imáját. Ekkor az öreg megkérdezte, ő-e reb Eliezer fia, s nem fél-e egyedül az erdőben. Jiszráél azt felelte, hogy nem fél, mert apja halálos ágyán meghagyta: ne féljen soha senkitől és semmitől, csak az Örökkévalótól. Ez a válasz nagyon megtetszett az öregnek, kivett egy könyvet tarsolyából, és tanulni kezdett a kisfiúval. „Úgy éreztem, mintha újjászülettem volna” — mesélte később a Bást. Rögtön ott is hagyta szülővárosát, s az öreg nyomába szegődött. Együtt vándoroltak városról városra, miközben az öreg különböző kabbalisztikus könyvekből szüntelenül tanította. Jiszráél nem tudta tanítójának a nevét, s homályos válaszaiból csak arra tudott következtetni, hogy az aggastyán egyike a „harminchat igaznak”, akiknek érdemeképpen a világ fennáll: ez az alaptémája André Schwartz-Bart Az utolsó igaz című könyvének is.

Többévi vándorlásuk alatt Jiszráél alapos ismereteket szerzett a rabbinikus és kabbalisztikus irodalomban. Ezután az aggastyán átadta őt egy falusi zsidónak, bizonyos reb Méirnek, aki szurokfőzéssel kereste kenyerét, s látszatra egyszerű, tanulatlan zsidó volt. Ennek a házában ismerkedett meg a többi „igazzal”, s itt vált ő is ezek egyikévé.

MIRE TANÍTOTT BÁÁL SÉM TOV?

 Se szeri, se száma a Bást egyéniségét körülvevő legendáknak. Az egyik szerint égből küldött tanítói között nem egy próféta is volt, így Élijáhu HáNávi és a silói Áchijá. Arra is az égiek vették rá, hogy hajlandó legyen magát „megismertetni”, vagyis földöntúli szellemét, magasan szárnyaló lelkét a zsidóság szellemi helyzetének javítására, felemelésére áldozni.

Hosszú ideig segédmelámedként, vagyis tanítóhelyettesként működött, majd fuvarozással kereste kenyerét. Harminchat éves volt, amikor elérkezett a hitgálut, a felismerés ideje. Ettől kezdve ezrek és tízezrek özönlöttek hozzá, lelki vigaszt keresve acádiknál, akinek szava az égben döntő befolyással bír.

A Bást tanításának legfőbb újítása az volt, hogy nagy gondot fordított a tanulatlan tömegek felkarolására. Aki nem tud tanulni, mondjon zsoltárokat: az sem baj, ha nem érti, amit mond, csak az a fő, hogy tiszta szívből mondja. Ha így tesz, semmivel nem kevésbé jó zsidó, mint aki éjjel-nappal a Tanban búvárkodik — tanította.

Ez a tanítás a szeretet: az Örökkkévaló szeretete, a Tóra szeretete és a zsidók, valamint Erec Jiszráél szeretete. Többször útnak is indult, hogy Erecbe utazzon. Egyszer el is jutott Konstantinápolyig, onnan azonban kénytelen volt visszafordulni. „Az égből akadályozták meg, hogy Erecbe jusson, mert még sok dolga van itt, mivelünk” — mondták hívei.

A Bást szeretett minden zsidót, még a rossz zsidókat is. Egyszer, két más rabbival egyetemben, részt vett egy nyilvános vitában, amit a hatóságok rendeztek a zsidók és a „frankisták”, egy hitehagyó zsidó szekta között. Mikor a frankisták alulmaradtak, s a hatóságok kötelezték őket, hogy vonják le a konzekvenciákat, és térjenek ki, az egyik rabbi örömének adott kifejezést, hogy az áruló szekta leválik a zsidóság testéről. A Bást azonban sírva fakadt: „Míg ti örültök, addig az Örökkévaló gyászol, mondván: amíg a beteg testrész a testhez tartozik, addig van remény a gyógyulásra. Mihelyt azonban levágták a testrészt, örökre elveszett. Minden zsidó pedig egy-egy része az Örökkévalónak…”

A Bást élesen ellenezte azt a búskomorságig menően szigorú rítust, mely akkoriban a vallásos köröket jellemezte. Az életörömet a komorság elébe helyezte, az állandó bűnkeresés helyett a tiszta istenfélelmet helyeselte, a rossztól való beteges irtózás helyett a jótetteket szorgalmazta. Azt mondotta:

„Ne keressen az ember a kákán is csomót, mert ez is a rossz ösztön fondorlata: megfenyegetni és rémíteni az embert, mintha nem tett volna eleget kötelességének. S még ha, chálile, bűnbe esett is, ne szomorkodjék sokat emiatt, hanem bánja meg őszintén tettét, és fogadja meg, hogy többé nem fogja elkövetni. Ezután pedig bízzék örömmel a Teremtőben, aki a vesébe lát, és tudja, hogy ő jót akar tenni, csak nem mindig képes rá.”

MIKOR JÖN A MESSIÁS?

 Mint mondottuk, ezrek és tízezrek özönlöttek a Básthoz, szellemi, később anyagi támaszt keresvén nála. A Báál Sém Tov-i chaszidizmus egyik alapvető tétele az Istenséggel való, jótétemények által elért bensőséges kapcsolat — „Minthogy Ő irgalmas, légy az te is…” –, a szellemi eredet felkutatása az anyag mindenféle megnyilvánulásában, s az Örökkévaló felismerése a természet köntösében. A Bást azt tanította, hogy az Istenséggel tökéletesen egybeforrni lelkes imádkozás által lehet, ami az anyag levetéséhez és a szellemiség eluralkodásához vezet.

Pár évvel halála előtt, sógorához intézett levelében így ír: „…azután felmentem, fokról fokra, végül bementem a Messiás csarnokába, és megkérdeztem, mikor jön megváltani Izraelt. A Messiás azt felelte: _Onnan fogod tudni, s az lesz a jel: mikor tanításod ismert lesz világszerte mindenfelé, és a forrás, amelyet fakasztottál, kilép medréből, akkor jövök megváltani…˛”

232 éve, Sávuot első napján távozott a Báál Sém Tov az élők sorából. Az őt követő chászid rebbék, a mezricsi mágid, rabbi Snéur Zálmán, a Tánjá szerzője és a többi chászid „udvar” vezetői mindent megtettek — és megtesznek ma is –, hogy a Bást tanításai minél jobban elterjedjenek, s a Messiás mihamarabb eljöhessen megváltani a zsidókat…

Megjelent: Egység Magazin 2. évfolyam 10. szám – 2014. július 28.

 

Megszakítás