Aki a csöndből hidat épített

Aharon Appelfeld emlékére

 

„Appelfeld életében a nyelv nem csak a kulturális és érzelmi hovatartozás jelképe, de tágabb értelemben a megfogalmazás, a továbbadhatóság, a történetírás terepe is. A nyelv által adódik tovább az emlékezet, tehát az egész küzdelemnek nem csak egyéni, de közösségi szinten is tétje van.” Január negyedikén Tel-Avivban meghalt Aharon Appelfeld, Izrael egyik legjelentősebb írója. A beér-sevai Ben Gurion Egyetem professzoraként irodalmat tanított évtizedekig. Munkásságát Izraelben számos díjjal ismerték el, köztük a Brenner-díjjal, a Milo-díjjal, az Ussishkin éremmel, az Izrael-díjjal és 2013-ban a Nemzetközi Man Booker-díjra is jelölték. Rá emlékezünk. 

Aharon Appelfeld 1932-ben született az akkor Romániához tartozó Bukovinában. Egyedüli gyermekként nevelkedett egy jómódú, értelmiségi, asszimilálódott családban. Hétéves, mikor kitör a második világháború, kilenc éves, mikor any-

ját megölik. Először a csernovici get­tóban él, majd apjával együtt Transznisztriába deportálják. Innen

megszökik, és két évig az ukrán erdőkben bujkál. A felszabadulás után az olasz tengerpartokon felál­lított menekülttáborokban tölt több

hónapot, míg végül 1946-ban megérkezik Izraelbe. 1946-tól 1948-ig ifjúsági falvakban él, 1948 és ’50 között mezőgazdasági iskolába jár, és a földeken dolgozik. 1950 és ’52 között az izraeli hadseregben szolgál. 1952–’56-ig a Jeruzsálemi Héber Egyetemre jár. Számos díjjal tüntették ki, az egyik legjelentősebb iz­raeli íróként tartják számon.

Az Egy élet története (Budapest: Park Könyvkiadó, 2005) című önéletrajzi munkája tanúsága szerint a legnagyobb feladatot az emlékezés, a múlthoz való viszony kibogozása jelenti számára. Az új haza új nyelvet, új életet ad és készséggel segítene kitörölni minden elmúlt borzalmat, új identitással megajándékozva a frissen érkezőt. Appelfeld viszont még gyerekként is érzi, hogy csak azon az áron ürítheti ki a múlt puttonyát, ha ezzel elveszíti a gyermekkori boldog emlékeket is. A gettóból viszonylag sok és részletgazdag emléket őriz, majd később az erőltetett menetből felbukkan egy–két homályos emlékfoszlány, de aztán éles vágás következik, és csak a táborból való kiszabadulás utáni időszaktól állnak újra össze az események kronologikus, tiszta láncolattá. „A háború éveiből nagyon kevésre emlékszem, mintha nem is hat év telt volna el egyhuzamban. A sűrű ködből időnként előbukkan egy sötét alak, egy megfeketedett kéz, egy cipő, melyből csak cafatok maradtak. Ezek a képek, melyek néha olyan erővel marnak belém, mint a tűz, hamar elenyésznek, mintha nem akarnák, hogy feltárjam őket, és ismét visszatér a fekete alagút, amelyet háborúnak hívunk. Ez a tudatos emlékezet határa, de a tenyér, a talp, a hát és a térd mindenre emlékszik.” Néha tudatosan akar feledni minél többet, máskor meg mintha nem is ő lett volna a háborúban, egyszerűen semmire nem emlékszik. Világosan látja, hogy ha felejt, könnyebb a beilleszkedés az új hazájába, az új nyelvbe, és természetesen ez az, amit ő is akar. De nem azon az áron, hogy közben teljesen elszakadjon a régi önmagától. Kétségbeesett harcot folytat a kontinuitásért, hogy kapcsolatot teremtsen a múlt és a jelen között.

Ennek a harcnak talán legizgalmasabb terepe a nyelv. Érdekes, hogy később író lesz belőle, mintha az egész életet a megfogalmazhatóságnak, a

múlt és jelen összekapcsolásának szentelte volna, de mégis mintha soha nem tudott volna pontot tenni ennek a küzdelemnek végére. Izraelbe való érkezését követően a hasonló sorsot megélt társaival együtt tanul intenzíven héberül. A helyi vezetőség olyannyira szorgalmazza a nyelv elsajátítását, hogy meg is tiltják mindenkinek az anyanyelv használatát. Ezt sokan gond nélkül elfogadják, Appelfeld viszont, habár nem szegül ellen nyíltan a szabálynak, titkos magányában ápolgatja az anyanyelvét, elkeseredetten próbálja újra és újra fölszítani az egyre hamvadó parazsat, retteg tőle, hogy egyszer tényleg elhamvad, és ő teljesen elfelejti a nyelvet. A helyzetet csak bonyolítja, hogy ez a nyelv nem más, mint a német.

„Anyanyelvem, mint már mondtam, a német volt, anyám gyilkosainak nyelve. Hogy beszélhetnék ismét a zsidók vérével beszennyezett nyelven? Bármilyen komoly dilemma volt is ez, és úgy éreztem, hogy az én németem nem a németek nyelve, hanem anyámé, és napnál is világosabb, hogy ha találkozunk, ugyanazon a nyelven fogunk beszélgetni, melyet mindig is használtunk.” Nem csupán az anyjától megmaradt egyetlen emléke a német nyelv, hanem a gondolatait először formába öntő keret. Ez a ragaszkodás teljesen párhuzamosan fut a héber nyelvért folytatott küzdelemmel: amit nem csak megtanulni akar, de új anyanyelvévé is tenni. Ezek miatt a dilemmák miatt annyira megkapó Appelfeld élete és művészete: kendőzetlenül őszintén tárja fel azokat a belső ellentmondásos harcokat, amelyeket valamilyen szinten mindannyian ismerünk, de nehezen fogadjuk el, hogy nincs, hogy nem lehet feloldásuk.

Appelfeld életében a nyelv nem csak a kulturális és érzelmi hovatartozás jelképe, de tágabb értelemben a megfogalmazás, a továbbadhatóság, a történetírás terepe is. A nyelv által adódik tovább az emlékezet, tehát az egész küzdelemnek nem csak egyéni, de közösségi szinten is tétje van.

1946-ban tökéletesen nyelve vesz­tetten érkezik meg Izraelbe. Nem elsősorban azért, mert nincs ki­vel beszélnie az általa ismert nyelveken, hanem azért, mert a háború megfosztotta szavaitól. „Aki ott volt a gettóban, a táborban és az erdőkben, a zsigereiben érzi a hallgatást. A háborúban nem vitatkoznak, nem érvelnek. A háború a figyelem és a hallgatás melegágya. Az éhség, a szomjúság, a halálfélelem feleslegessé teszi a szavakat.” A háborúban az első számú szabály a hallgatás, de még ha önmagában nem is lett volna veszélyes beszélni, akkor meg azért nem lehetett, mert „voltak borzalmak, melyek túl voltak a szavakon”. Ebből a tökéletesen nyelvtelen, magányos fiúból lesz Izrael egyik legjelentősebb héberül alkotó írója.

Tulajdonképpen azért kezd el írni, hogy visszaszerezze azt a csöndet, ami a háborúban körbevette, és ebben a csöndben visszataláljon ön­magához. Ez látszólag kettős pa­radoxon: azért kezd kommunikálni, hogy csöndben lehessen, azért nyitni mások felé, hogy magát meg­találja. Mint már korábba szó volt róla, ő tudatosan, tényszerű dolgok­ra nem igen emlékezett a háború idejéből, tehát krónikát nem tudott írni. A háborús éveket kitöltő sötét csöndbe kellett visszalépnie ahhoz, hogy föl­építse a saját belső narratíváját és továbbadhatóvá tegye a meg­élteket. Épp ezért érzi bosszantó skatulyának a „holokausztíró” cím­két: az író önmagáról ír, a múlt csak nyersanyag, amit a jelenbe emel.

Egyszer csak azon kapta magát, hogy nem használ múlt időt, amikor a gyerekkoráról ír. A múltat, gyerekkort, mint egy zárványt elkerítette, de nem eltemette, hanem csak leválasztotta az élet folyásáról, hogy megőrizhesse olyan boldognak, ahogyan emlékszik rá. Amit tovább kell adnia az utókornak, az nem konkrétan az átélt élmény, hiszen az úgy, abban a formában továbbadhatatlan, hanem önmaga hitelessége és integritása. Nem keresnie kell hidat, hanem neki magának híddá válnia. „Ott világosodott meg számomra, hogy mindaz, amit magam mögött hagytam, bennem él, belém vésődött, és minden, ami történik vagy történni fog velem, összekapcsolódik a világgal, melyből származom. Amikor erre rádöbbentem, nem voltam többé elesett árva, bátran szembe mertem nézni a világgal.” Saját bevallása szerint akkor kezdett el jókat írni, amikor már nem „író” akart lenni, hanem csupán önmaga.

Az irodalomban talál nyugalmat a transzcendencia utáni vágy is, ami az egész életét végigkísérte, és ami semmilyen tradicionális módon nem tudott korábban kielégülni. Jóllehet, anyai nagyapja vallásos volt, és el is vitte magával a zsinagógába, mégis a legfőbb emléke, hogy hiába érinti meg egyfajta vallásos érzület, mégsem találja az Istennel való kommunikáció nyelvét. „Megállok mellette és a függönnyel borított frigyszekrényt nézem. Megpróbálok elkapni egyet abból a rengeteg szóból, melyekkel az emberek Istenhez szólnak, de semmit sem értek. Már világos: néma vagyok. Mind suttognak, erőlködnek, csak nekem nincsenek szavaim. Figyelem a többieket és ez fájdalmat okoz. Soha semmit nem kérhetek Istentől, mert nem beszélem a nyelvét.” Később, kamaszkorában, mindent meg­tesz azért, hogy megtanuljon imád­kozni. A legnagyobb szenvedélye, a természetben való üldögélés és kontempláció sem egyébről szól, mint egy följebbvalóhoz való közelférkőzésről. Végül az irodalomban, amit „a vallás zenéjének” nevez, és a Martin Buber féle kabbalista csoportban talál vallásilag haza: „Némi általánosítással e csoport tagjaiban az volt a közös, hogy mind posztasszimilációs szemszögből látták a zsidóságot. Ők már maguk mögött hagyták az atyákkal és a hittel való konfliktust, a zsidóságot a lelkükben hordták.”

Aharon Appelfeld 2018. január 4-én hunyt el. Nagyapja haláláról a következőket írta: „Úgy viszonyult a halálhoz, mint korábban nagyobb utazásaihoz. Nagymama mindig rá akarta beszélni, hogy vigyen magával még egy kabátot és még egy kardigánt, de nagyapa könnyű poggyászszal szeretett utazni, és most is csak annyit mondott: az út nem túl hosszú, nincs miért aggódni.” Legyen hát neki is rövid az út, és könnyű a poggyász.