„Vallásos családban nőttem fel, jesivába jártam, tartottam a szombatot. 18 éves korom körül – mint a 60-as években oly sokan – mindenféle kételyeim támadtak, és elhagytam a zsidó vallásgyakorlást. 1972-ben egy koncertturnéra mentem a Rolling Stonesszal, amerikai körútjukon. Két hónapos nyári turné volt.
Huszonnégy éves voltam akkoriban, s ez nem volt éppen spirituális élmény, hogy finom legyek. Néhány hónappal a turné után, egy kaliforniai barátom keresett meg, aki Franciaországon át utazott New York-ba. Zen buddhista volt, nem zsidó. Egy közeli barátom házában laktam éppen, Chip Monknál, aki a Rolling Stones színpad- és világításmestere volt, s ez a barátom megismertetett a zen buddhizmus alapjaival. Nagyon érdekesnek hangzott, valamiféle lelki ébredés is támadt bennem, és azt kérdeztem magamtól, hogy hogy lehet az, hogy a zsidó vallásnak igaza van, és az egész világ meg téved? Ez a kérdés járt a fejemben körbekörbe. Noszon Gurary rabbival elég közeli kapcsolatban voltam, ő volt a buffalói Chábádküldött – akkoriban a buffalói egyetemre jártam, bár a zenélésre is különítettem el magamnak időt. Szóval felhívtam a rabbit, és néhány kérdésemet megosztottam vele. Akkoriban New Yorkban voltam éppen. Azt mondta nekem, egyvalaki tud segíteni, és az a lubavicsi Rebbe. Megadta nekem a címet és elküldött az Eastern Parkway 770-be, a sógorához, ha jól emlékszem, Josszi Hendelnek hívták. 1973 januárjában jártunk, csúnya hideg volt.”
„Megkeresed a sógoromat. A Rebbe jön majd az apósa sírjától, a mincha imára. Ki fog jönni a 770-es elé, és talán lesz alkalmad beszélni vele.” – ezt mondta Gurary rabbi. Megpróbálom lefesteni, hogy is néztem ki én akkoriban. Kígyóbőr western-csizma volt rajtam, feszülős farmer, bőrdzseki, és még egyetlen ősz hajszál sem volt se a szakállamban, se a hosszúra nőtt hajamban, ami akkoriban vállig ért. Kint vártam, és egyszer csak látom, hogy egy öreg limuzin beáll a ház elé. Josszi otthagyott, visszalépett tőlem, s egy tiszteletre méltó külsejű rabbi szállt ki az autóból. Odamentem, és megközelítettem a lubavicsi Rebbét. A jiddis az anyanyelvem, és „leszólítottam” őt jiddisül a 770-es előtt. Odamentem hozzá … megállítottam és azt mondtam neki jiddisül: „Encsuldigt, bint ir der Lubavicser Rebbe? – Elnézést, a lubavicsi Rebbéhez van szerencsém?” Összetalálkozott a tekintetünk. Életemben nem láttam ilyen szemeket soha… Olyan szemeket, mint a Rebbe szemei. Nem mondta, hogy ő az, se azt, hogy nem ő az.”
„Mi a neved, és honnét jöttél?” – kérdezte a Rebbe. A válasz után előhozakodott a mondanivalójával: „Volna egy kérdésem.” – mondta. „Kérdezz!” – bíztatta a Rebbe.
„Megint összetalálkozott a tekintetünk. Hirtelen úgy éreztem, mintha senki se volna körülöttünk, csak mi ketten. Hihetetlen spirituális élmény volt.”
„Hol van az Isten?” – kérdezte – „Mindenhol.” hangzott a felelet.
„Tudom. De hol?”
„Mindenhol, mindenben. A fában, a kőben.”
„Tudom én, de hol?”
„És akkor ő mondott valamit, ami kis híján ledöntött a lábamról, hogy úgy mondjam: „A szívedben, ha ez az, ahová a kérdéseddel el akarsz jutni.”
„Úgy éreztem, nehezemre esik jiddisül beszélni filozófiai fogalmakról. Megkértem, hadd váltsunk angolra. A tekintetünk megint összekapcsolódott. Úgy éreztem magam, mint aki átkerült egy másik időbe, másik térbe, és átlépte a fizikai létezés korlátait. Megkérdeztem: „Mikor azt mondjuk: Halljad, Izráel, az Örökkévaló Istenünk, az Örökkévaló egy! – akár zsidó vagyok, akár fekete, akár indiai, nem egyetlen Istene van mindenkinek?” A Rebbe felelt: „A fekete ember lényege, hogy azzá legyen, amivé fekete emberként lennie kell, s az indiai ember lényege, hogy azzá legyen, amivé indiai emberként lennie kell, a zsidó ember lényege pedig az Örökkévaló Istenhez van kötve a Tóra és a parancsolatok által.” Ezek a szavak nagyon erősen hatottak rám. Negyedórát beszélgettünk így a 770-es előtt, egy igen-igen csúnya, hideg januári napon, és a Rebbe adott nekem két feladatot. Az egyik az volt, hogy tanuljam meg a Sulchán áruch kivonatát angolul, a másik pedig az volt, hogy kezdjem el feltenni a tfilint, naponta. Azzal a Rebbe továbbment – alighanem a minchá ima idejében tartottam fel, én meg visszamentem a barátomhoz. Nem lettem más emberré másnap, nem lettem más emberré kéthárom hét múlva, de két-három hónap múltán egyszer csak elkezdtem feltenni a tfilint, amit akkor már évek óta nem. Attól a naptól kezdve mindmáig egyetlen napot se mulasztottam, és ahogy mondani szokás, az egyik micva vezet a másikhoz. Hála legyen az Örökkévalónak, ma négy gyönyörű gyermekem van, és mindegyik a Tóra útját járja.”