A zsidóság az emlékezés vallása. A „záchor” – emlékezni ige nem kevesebb mint 169 alkalommal szerepel a Tánáchban, a zsidó Bibliában. „Emlékezz arra, hogy idegen voltál Egyiptomban”, „emlékezz a régi időkre”, „emlékezz meg a hetedik napról, hogy megszenteld azt”. Az Arutz7 a néhai Lord Jonathan Sacks rabbit idézte.
A zsidók számára az emlékezés vallási kötelesség, különösképpen az évnek ebben a szakaszában, amelyet három hétnek nevezünk. Ez az időszak vezet el a zsidó naptár legszomorúbb napjához, tisá beávhoz, amely napon a két Szentély lerombolására emlékezünk. Az elsőt Nebukadnecár (Nabukodonozor) babilóniai uralkodó rombolta le a polgári időszámítás kezdete előtti 586-ban, a másodikat a római Titusz i. sz. 70-ben.
A zsidók soha nem felejtették el e szörnyű tragédiákat. A mai napig minden egyes zsidó esküvőn eltörnek egy poharat. A három hét idején nem tartanak ünnepségeket. Tisá beáv napját böjttel töltik, a földön vagy alacsony sámlikon ülnek, akár a gyászolók és a Siralmak könyvét olvassák.
Tisá beáv a kollektív gyász napja. Két és félezer év hosszú idő az emlékezésre. Gyakran kérdezik meg tőlem – mondta Sacks rabbi – elsősorban a holokauszttal kapcsolatban, hogy helyénvaló-e az emlékezés. Kell-e határt szabni a gyásznak? A világ legtöbb etnikai konfliktusa rég elfeledett sérelmekre való emlékezésen alapul. Nem lenne-e hát a világ sokkal békésebb hely, ha képesek lennénk felejteni? A válaszom igen és nem.
Bár sokszor előfordul, hogy a kettőt összekeverik, a történelem és az emlékezés két különálló dolog. Olyan eseményekről szól, melyeket valakik hosszú idővel ezelőtt éltek át. Az emlékezés az én történetem. Arról szól, hogy ki vagyok és milyen történetnek vagyok a része.
A történelem a „mi történt?” kérdésre válaszol, míg az emlékezés a „ki vagyok én?” kérdésre felel.
A kollektív emlékezet esetében a kérdés attól függ, hogy hogyan mondjuk el a történetet. Nem a bosszúállás kedvéért emlékezünk. „Ne gyűlöld az egyiptomiakat, mert ti magatok is idegenek voltatok a földjükön”. Ahhoz, hogy az ember szabad lehessen, meg kell szabadulnia a gyűlölettől. Emlékezz a múltra, mondja Mózes, a nép vezetője, ám ne hagyd, hogy a múlt fogva tartson. Változtasd áldássá, ne átokká, változtasd a remény forrásává, ne a megalázottság eredőjévé.
A holokauszt túlélői a mai napig jelentős mennyiségű időt szánnak arra, hogy történetüket megosszák a fiatalabb generációval. Céljuk nem a bosszú, sőt, éppen ellenkezőleg: a toleranciát és az élet értékét hirdetik.
Napjaink rohanó világában előfordulhat, hogy nem értékeljük kellőképpen az emlékezés aktusát. A számítógépek memóriája növekszik, a miénk azonban igencsak lerövidült. Gyermekeinktől nem várjuk el, hogy hosszú költeményeket tudjanak fejből idézni. Történelmi ismereteik gyakran csupán hozzávetőlegesek. Térérzékelésünk kitágult, időérzékelésünk leszűkült. Ez azonban nem helyes.
A gyermekeinknek adott egyik legfontosabb tudás az, hogy honnan jöttünk, mi mindenért harcoltunk és miért.
Az általunk nagyra becsült értékek – szabadság, emberi méltóság, igazságosság – közül egyetlenegyet sem lehetett harc nélkül kivívni. Egyiket sem lehet tudatos odafigyelés nélkül fenntartani. Az emlékezés nélküli társadalom olyan, mint a térkép nélküli utazás. Túlságosan könnyű eltévedni.
Számomra – mondta Sacks rabbi – fontos, hogy életem egy olyan könyv egy fejezete, amelyet őseim réges-régen kezdtek írni és amelyhez én is hozzáteszem a magam részét, mielőtt továbbadom a gyermekeimnek. Az életnek akkor van értelme, ha történelmi összefüggéseiben szemléljük és minél nagyobb ívű a történet, annál szélesebbre tágul a képzeletbeli horizontunk. Emellett fontos megjegyezni, hogy azok a dolgok, melyekre emlékeznek, nem halnak meg. A földön így juthatunk a legközelebb a halhatatlansághoz.
Fotó: Chabad.org