A Zsidó Védelmi Liga megalapítója egyszerre volt spirituális vezető, politikus és terrorista. Méir Káháne portréja. 

 

Egy szokatlan életút kezdetei

1893-ban egy zsidó fiatalember (az arab terror által sokszorosan sújtott család sarja) csodával határos módon úszta meg, hogy az apró – akkor még oszmán fennhatóság alatt álló Palesztinában megbújó – település felajzott arab lakossága a kiadós verés nehezen múló nyomain túl nem követelt tőle még nagyobb áldozatot egy falusi előljáró korábbi haláláért cserébe. Az arab vezető sorsáért ugyanis a Káháne családnevet viselő zsidó férfit tette felelőssé a feldühödött tömeg, egy helybéli alkalmazottja megkérdőjelezhető hitelességű beszámolója alapján. Nem egészen fél évszázaddal később, 1938 márciusában a család újabb négy tagja már nem járt ekkora szerencsével: az Akko és Haifa között felállított úttorlasszal megállásra kényszerített járművükre zúduló golyózápor az utasok közül senkit sem hagyott életben. Az arab banditák akciójára válaszul a revizionista cionista mozgalom, a Bétár két tagja Ros Pinnától nem messze egy arab buszra lőtt. Ugyan a válaszcsapásban senki nem sérült meg, és az elkövetők kisvártatva feladták magukat a brit hatóságoknál, egyiküket, Slomó ben Jószéfet terrorizmus vádjával kötél általi halálra ítélték. Az aktivista a vesztőhely felé vezető úton a Bétár himnuszát énekelte. Emlékezete ezért a heroikus tettekre éhező revizionisták körében rövid idő alatt a mozgalom névadójához, Joszéf Trumpeldoréhoz hasonló, mítikus magasságokba emelkedett.

 

Cionista revizionista Brooklynban

Ennél jóval lényegesebb, hogy a történtek idején mindössze 6 éves Méir Káháne számára az arabok elleni harc és a zsidó lét kiszolgáltatottságának keserű tapasztalata a két családi történet révén mindörökre összakapcsolódott. Az 1932-ben, Brooklynban született Méir apja, egy helyi rabbi színtén a revizionista cionizmus híve és a mozgalomhoz kapcsolódó önvédelmi milícia, az Irgun támogatója volt. Ennek köszönhetően a főáramú cionizmussal élesen szembeforduló irányzat alapítója, Zeev Vlagyimir Zsabotinszkij is többször megfordult a család New York-i otthonában. A fiatal Káháne 1946-ban maga is csatlakozott a Bétárhoz, és egy, a zsidók szentföldi emigrációját a holokauszt pokla után is váltig ellenző brit külügyminiszter, Ernest Bevin elleni, paradicsom- és tojásdobálással kísért tiltakozó akciót követően a rendőrség rövid időre őrizetbe is vette. A vallásos középiskola elvégzése után, már a Brooklyn College hallgatójaként – a rossznyelvek szerint a szervezet amerikai ágának vezetésért folytatott megmérettetés sikertelensége miatt – a Bétárt otthagyva a vallásos cionista ifjúsági szervezet, a Bnéj Ákiva tagja lett, ahol egyébként későbbi feleségét, Libbyt is megismerte.

 

Egy ígéretes rabbikarrier küszöbén

A főiskolán folytatott politikatudományi tanulmányok után a New York Law School hallgatójaként bachelor fokozatott szerzett nemzetközi jogból, amit a New York University-n nemzetközi tanulmányok mesterdiplomával egészített ki. Világi tanulmányai mellett a világ egyik legjobb zsidó felsőfokú vallási intézményében, a Mir jesivában is tanult, sőt ortodox rabbivizsgát is tett ugyanitt. 1958-ban egy New York Queens kerületében levő ún. konzervatív, tehát az ortodoxiánál jóval megengedőbb, de a vallási szabályokat a reform irányzatnál valamivel szigorúbban értelmező  zsinagóga rabbija lett. Karizmatikus személyiségével mély hatást gyakorolt a gyülekezet tagjaira, ám az idősebb generáció tagjai nehezen viselték, hogy az új rabbi fiatalabb követői, azaz a saját gyerekeik a hagyományos zsidósággal találkozva jóval több vallási előírást vettek magukra, mint amit ők maguk ké­nyel­mesnek, a középosztálybeli ame­rikai életformával összeegyeztethetőnek ítéltek. A súrlódások vé­gül szakításhoz vezettek, Káháne pe­dig a The Jewish Press című ortodox hetilap szerzője lett, illetve egy ideig újságkihordásból élt.

 

Az FBI és az antikommunizmus kötelékében

A 60-as évek első felében az egyre élesebb antikommunizmusára felfigyelő FBI beszervezte Káhánét, hogy hamis identitást használva férkőzzön be a befolyása csúcsához elérkező, radikálisan jobboldali, egyúttal antiszemita John Birch Society tagjai közé. Missziója sikerrel járt: feltérképezte a szervezet finanszírozásának a forrásait, és az így megszerzett tudást a Szövetségi Nyomozó Iroda a társaság gyengítésére haszálta fel.

1965 tavaszán Káháne gyermekkori barátjával, a később az Egyesült Államok légierejének hírszerzéséhez Közel-Kelet szakértőként csatlakozó, majd Ronald Reagan 1980-as választási kampányának idején az elnökjelölt külpolitikai tanácsadójává emelkedett Joseph Churbával közösen megalapították a July Fourth Movementet (Július negyedike mozgalom). A csoport létrehozásával a vietnámi háborúval szembehelyezkedő, ezért a Kremlin által is támogatott baloldali diákmozgalmak gyegítését tűzték ki célul. Káháne meg volt győződve arról, hogy a Szovjetunió terjeszkedésének egyedül az Egyesült Államok képes megálljt parancsolni, viszont egy esetleges vereség, illetve az azzal együtt járó háborús veszteségek az ország külpolitikai szerepvállalását ellenző politikai hangulat erősödéséhez vezetnének, ami a szovjeteket juttatná lépéselőnyhöz a hidegháború geopolitikai sakktábláján. A kezdeményezés finoman fogalmazva is erősen korlátozott eredményeket tudott csak felmutatni, a vietnámi háború végkifejlete pedig mindenki előtt jól ismert.

A zsidó védelmi liga

Káháne 1968-ban két barátjával megalapította a Jewish Defense League (JDL – Zsidó Védelmi Liga) nevű szervezetet. Eddigre New York túl volt számos, az 1967-68-as éveket sötét tónussal megfestő zavargáson. Az afroamerikai lakosság jelentős része erőszakos cselekmények soráig fokozódó előítéletet táplált a fehérek, és közöttük a nagyszámú zsidó lakóval szemben. A város egyes kerületei bűnözésbe fulladtak, és a fokozódó feszültség a fehér és a színesbőrű polgárok között a városvezetést arra indították, hogy a helyzet rendezése érdekében az afroamerikaiakat pozitívan diszkrimináló intézkedéseket vezessen be. Ez az igyekezet azonban hamar kiváltotta az egyenlő bánásmód híveinek nemtetszését, ráadásul az iskolarendszer reformjával – amely a közösségek nagyobb beleszólását irányozta elő a helyi tanintézmények irányításába – szembekerültek egymással a szülők és a tanárok, számos zsidó származású tanár veszítette el az állását. Közben a zsidó közösségi intézményeket kisebb-nagyobb támadások érték, zsidók mind többször váltak utcai bűncselekmények áldozatává. Káháne pedig nem akart egyebet, mint, hogy a zsidók biztonságban élhessenek.

Mégis, bár a JDL a kezdetektől fogva pártolta az afroamerikai polgárjogi küzdelmeket, és elutasította a rasszizmus minden formáját, a fősodorbeli zsidó vezetés fajgyűlölettel vádolta. A vád, mint látni fogjuk, Káháne rabbit az élete végéig elkísérte. Akárhogy is, a JDL-hez időközben városszerte számos fiatal csatlakozott, akik mindinkább megváltóként tekintettek az alapítóra, miközben az erőszaktól sem riadtak vissza.

 

Harc a Szovjetunióval

A ‘70-es évek elejétől a szervezet aktivitása fokozatosan az Amerikában jelenlevő szovjet célpontok ellen irányult. A KGB ugyanis 1970 júniusában zsidó aktivisták százait tartóztatta le Szovjetunió-szerte. Káháne rabbi hamar az elnyomott szovjet zsidók ügyére fókuszálta a JDL erőforrásait, és 1971 januárjában a washingtoni 18. utcában található szovjet kulturális létesítmény, majd ugyanezen év április 22-én a manhattani szovjet kereskedelmi központ elleni bombatámadással mutatta meg a kommunista vezetésnek: jobb, ha engedik a zsidók kivándorlását az eurázsiai szuperhatalomból. Természetesen a JDL erőszakos aktivitását a hivatalos amerikai zsidó vezetés egészen másként értelmezte, és Káhánét antiszemitizmus szításával vádolták. Aggodalmaikat az amerikai külügy magasrangú képviselői is osztották: attól tartottak, hogy az akciók kemény válaszlépésekre sarkalják, és az amúgy is jelenlevő, állami szintre emelt antiszemitizmus fokozásának „legitimizálására” bátorítják a szovjet pártvezetést. Káháne, és az egyes feltételezések szerinti esetleges izraeli támogatói viszont a szalonképtelen eszközökben bővelkedő nyomásgyakorlástól azt remélték, hogy az ellehetetleníti az amerikai kormányzat előrehaladását a szerintük egyedül a szovjetek érdekeit szolgáló enyhülés (détente) útján, másrészt az elszenvedett presztízs­veszteség miatt a kommunistákat a zsidó polgáraikkal szembeni elnyo­mó politikájuk feladására fogja kész­tetni.

 

A terorrizmus vádja és alija izraelbe

Méir Káhánét mindenesetre a JDL számos tagjával együtt az amerikai hatóságok belföldi terrorizmus vádjával eljárás alá helyezték, és robbanószer előállítására irányuló összeesküvés miatt öt év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. A következő években Káháne számtalan esetben került a hatóságok látóterébe. Letartóztatták egyebek mellett a Szovjetunió ENSZ képviselete elleni támadás és számos további merénylet kísérlete, illetve fegyvercsempészet miatt. Káháne végül 1971-ben Izraelbe emigrált.

A döntésben – ma már tudjuk – a szovjet titkosszolgálatnak is közvetett szerepe volt. A KGB 1992-ben nyugatra dezertált tisztjének, Vaszilij Mitrohinnak az Izraelben feldolgozott és nyilvánosságra hozott archívumából kiderül, hogy az egykori pártfőtitkár, Jurij Andropov meggyőződése szerint a cionista szervezetek tevékenysége és a zsidók kivándorlása létében fenyegette a Szovjetuniót. Ezért ezek ellen az Amerikával szembeni küzdelemhez hasonló, kíméletlen harcot folytatott. Ebben saját, vélelmezhető zsidó származása is szerepet játszhatott, amelynek jelentőségét jó eséllyel a zsidó államot célzó hadviseléssel igyekezett kisebbíteni. Az azonban biztos, hogy irányításával többfrontos küzdelem kezdődött a Szovjetunió legfőbb ellenségének tekintett zsidó szervezetek, így a JDL ellen is. A Zsidó Védelmi Liga nevében hamis leveleket küldtek az ENSZ-nek, illetve több arab állam képviseletének, amelyben bosszúval fenyegetőztek a palesztin terrorakciók miatt. A Pandora kódnevű akcióban pedig szovjet ügynökök a hetvenes évek elején több pokolgépet robbantottak fel feketék lakta negyedekben, majd a JDL nevében magukra vállalták az akciókat. Ezzel párhuzamosan a sértett felet röpcédulákon a JDL és a zsidók elleni erőszakra buzdították. A titkos hadművelet nagy valószínűséggel Káháne távozásához is hozzájárult.

 

Az izraeli évek

Méir Káháne 1971-ben megalapította a Kach nevű politikai pártját Izraelben. Két évvel később, majd 1977-ben is megpróbált bekerülni a Knesszetbe, vajmi kevés sikerrel. Mindeközben az ‘72-es müncheni olimpia tragikus eseményei nyomán egy nemzetközi földalatti összefogást kezdett szorgalmazni, amely arab célpontok elleni támadásokkal állt volna bosszút az izraeli sportolók brutális megkínzásáért és meggyilkolásáért.

Ellenfelei, nagyjából a teljes izraeli politikai elit rasszizmussal vádolták. Ezt Káháne újra és újra visszautasította. Hangsúlyozta, hogy tiszteli az arabokat, akiknek a ragaszkodását a szülőföldjükhöz a saját szempontjukból teljességgel megérti, csak éppen összeegyeztethetetlennek tartja a zsidók céljaival. Amellett érvelt, hogy mihelyst az arab lakosság demográfiai többségbe kerülne, azonnal megváltoztatná az ország zsidó jellegét, ami viszont a cionizmus célkitűzéseinek és a zsidók alapvető érdekeinek mondana ellent. Káháne ezért a demokratikus berendezkedést összeegyeztethetetlennek tartotta a zsidósággal, hiszen egy demokráciában nem feltétlenül az igazságra való törekvés, sokkal inkább a mindenkori többség akarata dönt az ország jövőjét illetően.

Márpedig – hangsúlyozta a rabbi – a zsidóság és Izrael létezésének egyedül az Örökkévaló akarata és a Tóra ad értelmet. E kettő határozott ugyanis a zsidó nép életre hívásáról, ahogy a felsőbb szándék gondoskodott a megmaradásukról is. Éppen a Biblia autoritásának elismerésére irányuló hajlandóság hiánya tehet egy zsidót rasszistává, hiszen – érvelt Káháne – a zsidókat pusztán a szellemi kiválasztottságuk különbözteti meg a többi embertől, nem valamely kedvező tulajdonság, amely a többi nemzet tagjait is éppúgy jellemezheti. Ez előbbihez azonban ragaszkodni kell, amint a zsidóság spirituális küldetését meghatározó hagyományos források kötelmeihez is. Ezért az araboknak nem adott volna a zsidók állampolgárokéval egyenértékű jogokat, kivándorlásukat pénzbeli juttatásokkal kívánta ösztönözni, végső esetben erőszakkal űzte volna el őket az országból.

 

A végjáték

Nem meglepő ezért, hogy a teljes politikai vezetés ellene fordult. Ebben a fennkölt és könnyen alátámasztható humanista elvek mellett minden bizonnyal egyszerű pártpolitikai szempontok is szerepet játszottak. Káháne rabbi talán joggal nehezményezte, hogy a vele szemben rendszeresített támadások legnagyobb része valójában a zsidóság lényege ellen irányul, illetve azért érik őt, mert ezeket, a nemzeti identitást alapjaiban érintő kérdéseket egyáltalán fel merte tenni. Az is igaz ugyanakkor, hogy Káháne meglehetősen nagyvonalúan, a cél­jai­nak alárendelve értelmezte az ideális politikai berendezkedésre és a bosszúra vonatkozó, az állításaival ellentétben korántsem egyöntetű hagyományos zsidó nézeteket. És bár némiképp joggal állította, hogy a zsidó nép és a rosszakarói között még a békésebbnek tűnő időszakokban is alacsony intenzitású háború folyik, az ellenségesnek kikiáltott csoportok válogatás nélküli támadásával valójában abszolutizálta az erőszakot.

Noha az 1981-es választásokon ismét sikertelenül próbált bejutni az izraeli parlamentbe, a három évvel későbbi megmérettetésen már 25.907 szavazatot begyűjtve egy helyhez jutott a Knesszetben. A Központi Választási Bizottság már ekkor megpróbálta megakadályozni képviselői mandátuma betöltésében, mondván, hogy a Kach rasszista párt és mint ilyen, összeegyeztethetetlen Izrael demokratikus jellegével. A Legfelsőbb Bíróság azonban elutasította a döntést, egyúttal szorgalmazta, hogy Knesszet hozzon törvényt a rasszistának tekinthető pártok betiltása érdekében. Az antirasszista törvényt a parlament 1988-ban elfogadta. A Kach az azévi választáson már nem indulhatott.

Két évvel később Méir Káhánét a New York Marriott East Side hotelben 1990-ben tartott nyilvános beszéde közben egy El Szajd Noszair nevű, Egyiptomban született és Pakisztánban kiképzett amerikai állampolgárságú terrorista meggyilkolta. Ez volt az Al-Káida első, az Egyesült Államokban végrehajtott merénylete.

 

Utóhang

Méir Káháne halálával az általa le­fektetett alapelvek nem szűntek meg. Az erőszakos és a terrorcselekmé­nyekre válaszul gyakran válogatás nél­kül lecsapó, így akár ártatlan em­berek szenvedését, esetenként ha­lálát is okozó híveinek csoportjait az izraeli belbiztonsági szolgálat állan­dó megfigyelés alatt tartja. Különösen igaz ez a káhánista dr. Báruch Goldstein 1994-es ámokfutása óta, amikor a katonaruhába öltözött izraeli orvos(!) az Al-Khalil mecsetben imádkozó arabok közé besétálva fegyverével 30 embert agyonlőtt és további százat megsebesített. A Ká­háne családot ért merényletek so­ro­zata sem ért véget: 2001 első napjának reggelén palesztin terroristák meggyilkolták az autóval Jeruzsálemből ciszjordániai otthonukba tartó Binjamin Kahanét, az egykori politikus fiát és feleségét, illetve meg­sebesítették a család szintén a jár­műben utazó öt gyermekét.

 

Réti János írása