A zsidó és a világi messianizmus

Jóllehet, a megváltás gondolata, a messiásvárás nem veszett ki a spirituális gyökereitől eltávolodott zsidók felfogásából sem, egyedül az isteni igazság felismerése vezethet el a világ megjavításához. Írásunk a Köves Slomó rabbival készült interjú alapján készült, melyet a hallgatók a Klubrádió Csak semmi majré című műsorában hallhattak 2020. január 16-án. 

 

Mi szükség van a messiásra?

A zsidó vallásfilozófiának a messiásvárás a kezdetektől fogva alaptézise. A Teremtés könyvében az Örökkévaló azzal szembesíti Ábrahámot, hogy fiai egy idegen országba lesznek száműzve, és ott bizony szenvedni fognak, de végül elérkezik a megváltásuk ideje. Mint később, a Kivonulás könyvében látjuk, az ígéret be is teljesedett, méghozzá Mózes által, ám a megváltásuk nem lehetett teljes, ugyanis a szenvedés, illetve a világot elborító rossz nem szűnt meg. Annyit mindenesetre bizonyossággal állíthatunk, hogy a megváltás előképe már a Tóra örök tanulsággal bíró történeteiben is megjelenik.

A későbbi próféták, Ezékiel, Ézsaiás, Jeremiás könyvei valósággal hemzsegnek a messiásra, a megváltásra tett utalásoktól. Olyannyira lényegi pontja a kérdés a zsidó hagyománynak, hogy kétezer évvel ezelőtt a zsidóság és az abból kiinduló kereszténység útjai is éppen e téma eltérő értelmezésének betudhatóan váltak el. Ha nem is az egyetlen, de mindenképpen meghatározó oka volt a szakításnak az a hittétel, hogy a messiás már eljött, igaz, az emberiség megváltása – a személyének jelentőségét illető lényegi nézetkülönbségek, azaz amiatt, hogy a neki tulajdonított messiási szerepkört nem fogadta el mindenki axiómaként – nem lehetett teljes. A gonoszság, a szenvedés továbbra is a világ szövetének szerves alkotóelemei maradtak.

Ám a kérdés vallásokon átívelő jelentősége is arra indít bennünket, vizsgáljuk meg alaposabban, miért tölt be a megváltás meghatározó szerepet (nem csak) a hagyományos gondolkodásban. Másképpen fogalmazva: miként lehetséges, hogy a megváltó személyét illető bizonytalanságok tisztázása mára úgyszólván megkerülhetetlenné vált, és mi indokolja e látszólag obskúrus téma univerzális érvényességét?

 

Az igazságtalanság egyetemessége

Az alaptézis a következő: van egy probléma, ami minden egyes embert érint, és amit ezért senki sem tud megkerülni. Ez pedig a világban tapasztalt igazságtalanság kérdése. Annak az elfogadása, hogy van, illetve lenne egy Igazság, amelynek valóságosságával, vagy inkább lelkiismereti késztetésként megfogalmazódó kényszerítő erejével mindannyian állandóan találkozunk, mindazonáltal mi mégis a világ igazságtalanságával kényszerülünk folyton-folyvást szembesülni. Az igazság helyett nagyon sokszor az igazságtalanság, az erkölcs helyett pedig az erkölcstelenség győzedelmeskedik. Sokan igazságtalanul szenvednek, ráadásul nyitva marad a kérdés, hogy miként lehet magyarázatot találni arra, hogy az igazság ideája eltér a valóságosan tapasztalt állapottól, és tudunk-e tenni azért, hogy az igazság győzedelmeskedjék.

Ehhez persze azt is tisztáznunk kell magunkban, hogy van-e egyáltalán jó, illetve rossz, mi több, létezik-e Abszolút Jó. Természetesen gyakran találkozhatunk olyan, ma rendkívül népszerű világképpel, amely szerint a világban minden nézőpont és diszpozíció kérdése. A vallások szükségképpen Istent posztuláló felfogása azonban definíció szerint képtelen relativista álláspontra helyezkedni: ha van Isten, akkor Ő Abszolút Jó, és minden csak Hozzá mérhetünk. Jómagam éppen ezért adok hangot újra és újra annak a sokat vitatott állításnak, hogy Isten nélkül egyszerűen nem tudunk erkölcsről beszélni. Minden relatívvá, a változó korok által meghatározott aktuális közvélekedés, vagyis az éppen uralkodó korszellem eredőjévé válik. Érdemes észrevenni, hogy a tízparancsolat közül az első három explicit módon magával Istennel foglalkozik. Ezzel a Tóra minden további értéket, és az életünket, választásainkat meghatározó elvárást az Istenbe vetett hittől tesz függővé, anélkül ugyanis nem lehetne abszolút értékekről beszélni.

 

El kell jutnunk a kettõsségek meghaladásáig!

Mindazonáltal akár vallástalanul is eljuthatunk addig a megállapításig, hogy hiszünk az Igazságban, hiszen valamennyiünk tapasztalata szerint csaknem minden ember sajátja egyfajta lelkiismereti késztetés, azaz annak a felismerése, hogy léteznek bizonyos alapértékek (ilyen alapérték egyebek mellett a nélkülözők megsegítése, vagy éppen a lojalitás). Ugyanígy azt is kénytelenek vagyunk felismerni, hogy ezek nem mindegyike, és nem mindenkor valósul meg a világunkban. A világ tehát rossz, pontosabban a jó és a rossz keveréke.

A Teremtés könyve szerint kezdetben sötétség volt, majd Isten világosságot teremtett. Nyilvánvaló, hogy a sötétség a gonoszságot, a tudatlanságot szimbolizálja, míg a világosság a jót. A Teremtés során, amelynek révén Isten önmagán kívül létrehoz valami mást, méghozzá a világot, amúgy is szükségképpen jelenik meg a kettősség. A világunkban a jó és a rossz ekképpen kölcsönösen feltételezik egymást.

Nem meglepő módon a zsidó filozófia is felteszi a kérdést, hogy mit kell tennünk azért, hogy a világ jobb hely legyen. Erre a bölcseink azt a választ adják, hogy az ember a szenvedésteli létével összefüggésben azt a feladatot kapta, hogy a világot önmaga és a környezete felemelésével, tökéletesítésével javítsa meg. Ennek révén magunk is hozzájárulunk ahhoz, hogy a világban – a Teremtő felismeréséhez közelebb jutva – ne legyen jelen többé a rossz. Mindehhez abból nyerhetünk erőt, ha hiszünk abban, hogy létezik Abszolút Jó. Enélkül „anything goes”, bármi elmegy, minden csak megközelítés kérdése.

Fontos hangsúlyozni, hogy a zsidó vallás – szemben az olyan világi természetű megváltáselképzelésekkel, ami­lyen a kommunizmus, vagy éppen a zöld gondolat – a végső megváltást mégiscsak Istenre bízza. Azt mondja tehát, hogy tégy meg minden tőled telhetőt, de azért ne gondold, hogy minden a te kezedben van! Ugyanis, ha ezt feltételezed, akkor jó eséllyel tűzzel-vassal meg is próbálod kikényszeríteni az általad üdvösnek gondolt állapot megvalósulását. Akár emberek millióinak szenvedése, halála árán is. A történelemben láttunk ilyesmire számos, fájdalmas emlékezetű példát.

 

A recept: helyreállítani Isten szerepét

A végső megváltás ennek megfele­lően a zsidó hagyomány szerint csak­is az Isten által kijelölt messiás te­vékenységének eredményeként kö­vetkezhet el. A világban rejlő el­lent­mon­dást egyedül annak terem­tője ké­pes feloldani! Mégis, az, hogy az Örök­kévaló mikor oldja fel a feszültsé­geket, mikor húzza el a füg­gönyt, és te­szi végre nyilvánvaló­vá az Igazságát, azon múlik, hogy én milyen mértékben valósítom meg ezt a saját életem során, mennyit teszek azért, hogy a megváltás eljöjjön. Maimonidész a Misné Tórá című fő művének utolsó két fejezetében részletesen foglalkozik a megváltás kérdéseivel, és a messiás várását elvi kérdésként definiálja, olyasvalamiként, amiért minden nap tennünk kell. Jogosan merül fel a kérdés, hogy miként tudjuk „aktívan várni” a messiást. Elsőként éppen annak a felismerésével és tudatosításával, hogy a világ tökéletlen, ami a mai, kényelmes életünkben sokszor nehezebben megy, mint évszázadokkal ezelőtt, a nyilvánvaló megpróbáltatások, a csaknem mindenkit sújtó anyagi nehézségek közepette. Csakhogy azt is látnunk kell, hogy az erkölcstelenség semmivel sem kevésbé jellemző ma, mint néhány száz évvel ezelőtt. Következő lépésként pedig – amint már említettem – önmagunk spirituális fejlesztésével. Ugyanakkor egy pillanatig sem szabad elfelejtenünk: a megváltás Isten kezében van!

Az a mély meggyőződés, hogy a világot jobb hellyé kell tenni, még a vallásos küldetésétől eltávolodott zsidóságnak is a sajátja maradt, jóllehet amennyiben a Mindenhatót kivesszük a messiásvárásból, és a belső bizonyosság elszakad a misztikus gyökereitől, az igyekezet könnyen totalitárius rendszerekben csúcsosodhat ki. Olyan mozgalmakban, amelyek a világ megjavítása örvén a legborzasztóbb dolgokat képesek véghez vinni. Ezért nem árt figyelmeztetni magunkat: az autentikus messiásvárás személyes küldetés, nem pedig politikai program.

 

Sosem a kudarcélmény, hanem a kitartásunk a lényeges!

Maimonidész már említett, 14 kötetes művében, a Misné Tórában felsorolja a tényleges messiás eljöveteléhez kapcsolódó valamennyi ismérvet, amelyek mindegyikének (pl. a felkent király visszavezeti a zsidó nép egészét Izraelbe, felépül a Harmadik Szentély, megszűnik a gonoszság a világon stb.) teljesülnie kell ahhoz, hogy bizton állíthassuk, valóban a megváltó érkezett el közénk. Amíg ezen kritériumok nem teljesülnek, pusztán reménykedhetünk abban, hogy elérkezett a megváltásunk ideje. Ha nem így történik, és a messiásnak gondolt személy mondjuk meghal – ahogy például a Maimonidész által példaként hozott, saját idejében sokak által messiásként elképzelt és a rómaiak által végül a 2. században megölt Bar Kochbával is történt –, akkor be kell látnunk, nem volt igazunk.

Mindezzel összefüggésben nem meglepő, hogy minden nemzedékben bízunk abban, hogy van egy olyan személy, aki potenciálisan messiás lehet. Hasonlóképpen a lubavicsi mozgalom is nemzedékről nemzedékre azt remélte, hogy éppen az aktuális vezetője a felkent. Csakhogy e vágyakozás sohasem politikai, sokkal inkább teológiai-misztikus természetű volt. A lubavicsi rebbe a vérzivataros 20. század borzalmai után reményt adott a zsidóknak, ami a tradicionális messiásvárással is összekapcsolódott. A rebbe élete vége felé egyre többen lettek a közösségben, akik úgy gondolták, ha a rebbe annyit beszél a messiásról, illetve arról, hogy a megváltás előtti utolsó nemzedékben vagyunk, akkor biztosan maga a rebbe a messiás! A rebbe mindig tiltakozott ez ellen, mindazonáltal kialakult egyfajta messiás-kultusz körülötte, amelynek a mai napig vannak hívei. Ők azonban kisebbséget alkotnak a mozgalmon belül. A lényeg ezzel szemben a meggyőződésem sze­rint az, hogy azzal, hogy a messiási gon­dolatot újra élettel töltötte meg, a reb­be egyúttal vitalitást és önbizalmat ho­zott a holokauszt után reményét vesz­tett zsidó közösségbe is.

Réti János írása

A cikk az Egység 128. számában jelent meg.