A visszatérők adják a közösségi élet bázisát

A nyolcvanas években volt egy kialakult kép a zsidóságról Magyarországon az emberek között. Általában azt gondoltuk, hogy ők azok, akiket a II. világháború alatt üldöztek, haláltáborokba deportáltak, gettóba zártak, a szovjetek szabadították fel őket, ezért ők főleg kommunisták és azért hagyják őket békén, mert együttműködőek, asszimilálódtak. Köves Slomó rabbival arról beszélgetünk, hogy az 1989-es rendszerváltás óta miként változott meg Magyarországon a zsidóság élete, identitástudata, az intézményrendszer, az oktatás és mik a mai tendenciák a jövőre vonatkozóan.  Juhász Vali interjúja

 

– Hogyan változott a zsidóság az elmúlt 30 évben? Miként polarizálódott és/vagy vált közösséggé?

– Ahogyan a felvezetőben is benne van, volt egy kialakult kép a közvéleményben a zsidóságról. A kommunista rendszernek ugyanis az volt a lényege, hogy minden szabadon választott identitást megvonjon, és ő határozza meg, hogy a nyilvánosságban hogyan jelenjenek meg a különböző csoportidentitások. A zsidóság leosztott szerepét a központi irányelvek határozták meg és ez az volt, hogy a zsidóság szimbolizálja a fasizmus áldozatait és a nyilvánosságban ők ebben a formában jelenjenek meg. Minden más identitáselem maradjon a magánszférában. Ezért a zsidóság volt az a „társaság”, akik a holokauszt-megemlékezéseket tartják, akik időről időre legitimálják az államhatalmat azzal kapcsolatban, hogy a fasizmus egyetlen ellenszere a kommunista rendszer és a zsidóság ennek érdekében kompromisszumokra is kész. Ennek a hitelességét igyekeztek megadni azzal, hogy vannak zsinagógák (például a Dohány utcai) és ami azoknak a falai között történik, teljesen el volt zárva a nyilvánosságtól. Főleg az idősebb korosztály volt az, aki még tartotta valamelyest a szokásait – de a zsidóság tevékenysége leginkább a szociális gondozórendszerhez (Szabolcs utcai kórház, Amerikai úti klinika, népkonyhák) kapcsolódott.

Ez – a legitimáción túl – azért is volt fontos a hatalom számára, mert ez a közösség így egy homogén, csak ezekről a témákról szóló, főként idős emberekből álló masszaként jelent meg. Így a fiatalok felé le is zárta azt a lehetőséget, hogy magukat egy ilyen autonóm identitásban találják meg. A zsidók maguk sem nagyon jártak a zsidó intézményekbe – tisztelet a kivételnek, akiknél a családi hagyományok nem vesztek ki teljesen –, ezt ők is inkább saját maguk otthon élték meg. A legfontosabb dolog, ami a rendszerváltozással megváltozott: a zsidóság lelki értelemben felszabadult, az identitás megválasztásának a lehetősége valóban megadatott és ezzel sok minden a felszínre került.

Az előzőekhez hozzátartozik még, hogy azzal párhuzamosan, hogy egy homogén képet adtak a zsidóságról a fasizmus áldozataiként beállítva őket, azt nem akarták, hogy a fasizmus és a holokauszt történetéről túl sok szó essen a nyilvánosságban. Azért nem akarták, mert ha a történelmet elkezdjük valóban kutatni, akkor ezek a leegyszerűsítő értelmezési keretek megszűnnek, nem tarthatóak, és a másik oldalról az a felülről diktált, az egész magyar társadalomra kiterjedő általános identitáskép – amelyben a homogén osztályokba sorolás volt a legfőbb szempont – megszűnt volna, mert lett volna egy olyan hivatkozási pont, amihez mindenki másképp viszonyulhatott volna az egyedi családi történetek alapján. Ezek mind felszabadultak a rendszerváltozással, önmagában a szólásszabadsággal, a szabad gondolkodással és azzal, hogy úgymond az a fajta gondolat, hogy az ember önmaga saját identitást választhasson, egy olyan orientáció volt az egyénnek a zsidó közösségen belül, hogy elkezdhessenek a zsidó identitásukról gondolkodni.

Nem arról van szó, hogy a zsidóság polarizálódott, hanem hogy egyáltalán létrejött.

 

– Milyen jelei voltak annak, hogy „létre kellett jönnie” a zsidóságnak? Hol „vesztek el”?

– A napokban beszélgettem egy holokausztkutató történésszel, aki szerint megdöbbentő volt az, hogy amikor a holokausztról esett szó a nyolcvanas években az iskolákban, akkor zsidókról nem volt szó. Arról, hogy kik azok a zsidók, hogy jutottunk ide, hogy pont a zsidók szenvedjék el a holokausztot. Hogy miként reagáltak a zsidók erre stb. – erről nem volt szó. Nácikról és fasisztákról volt szó. Ez is illeszkedett abba a narratívába, hogy a zsidók ugyan szereplői ennek a történetnek, de csak annyiban, amennyiben ők ezt a történetet szolgálják. Nem a főszereplők, hanem mellékszereplők voltak.

 

– Milyen fázisai voltak a zsidó identitás-keresésnek, az erről való gondolkodásnak az elmúlt 30 évben?

– Személyes megítélésem szerint két fázisról beszélhetünk: elsőként volt egy belső, személyes felszabadulás, ami nagyon sok zsidó származású ember mellett a társadalom számos tagjának az érdeklődését is felkeltette és egy nagy fellángolást eredményezett a gyökerekhez való visszatalálásban. Ebben a korszakban infrastruktúra nélkül, de a lelkesedéstől hajtva nagyon sok közösség, fórum, szerveződés jött létre. Ilyen volt például az elsők között megalakult Mazsike és a különböző cionista mozgalmak. Vallási oldalról pedig – egy-két fiatal neológ rabbit leszámítva – inkább az ortodox vonalon talált vissza sok fiatal a valláshoz. Voltak bár micvó táborok például, viszont nem volt infrastruktúra, amin megtapadjon a lelkesedés indította felszabadulási hullám. Amikor ez a fellángolás elindult, nem igazán volt lehetősége egy fiatalnak, hogy vallásos zsidóvá váljon. Nehezen volt beszerezhető kóser élelmiszer. A Kazinczy utcában egy pincében volt csupán kóser vágás. Nem volt kóser pékáru, tej. Nem voltak imakönyvek és olyan kiadványok, amikből tanulni lehetett. Kulturális vonalon: nem volt színház, újságok, intézményhálózat, iskolák. Ezeknek a beindításához időre volt szükség. Ezért nagyon sokan, akik ebben az időben bekapcsolódtak, azok vagy kiestek ebből a körből egy idő után vagy elmentek az országból. A kilencvenes évek elején tudomásom szerint nagyjából 3-4000 ember alijázott. Egy részük egy idő után visszajött, de vannak olyanok is, akik – ha lett volna intézményrendszer akkor – ma komoly erősítést jelentenének a zsidó közösség gerincének. Akik komolyan gondolták a cionizmusukat, nyilván kimentek Izraelbe, de egy részük itthon maradt volna, ha lett volna infrastruktúra, aminek segítségével megtapadhatott volna a zsidóságuk. Házasodni, tanulni, iskolába járatni a gyerekeket nem volt lehetőség még – ez volt a fő ok.

 

– Meddig tartott az első reveláció és annak „lecsengése” után hogyan tudott mégis újra talpra állni a zsidó közösségszervezés?

– Ez az első fellángolás körülbelül a ’90-es évek végéig tartott, és ebben része volt az akkor alakult zsidó-kötődésű iskoláknak is, de ezek nem voltak hosszú életűek.

Úgy a 2010-es évek közepére felnőtt egy új nemzedék, akik már nem a szocializmusban szocializálódtak. Sokan, akik kimentek külföldre, visszajöttek, nyelveket beszéltek és ezzel együtt elindult egy infrastrukturális építkezés. Ezt tartom én a második fázisnak.

Ebben a második fázisban az EMIH-nek (akárcsak a korábbi fázisban a Chábád mozgalomnak) vezető szerepe volt. Sok minden más is létrejött: megalakult a Bálint Ház, intézményesült a szarvasi tábor, a Scheiber iskola tudott magyar tanári gárdával dolgozni.

 

– A Chábád Mozgalom és később az EMIH hogyan kapcsolódott be az infrastruktúra kialakításába?

– Bölcsődét, óvodát, iskolát alapítottunk, létrejött az EMIH maga, lapokat indítottunk, könyveket adtunk ki. Az a fajta nagy fellángolás nem tért már olyan revelációval vissza, viszont azzal, hogy elkezdődött az építkezés, kialakult a folytonosság, be lehetett kapcsolódni a zsidó életbe. Azonban az internet és a virtuális közösségi élet megjelenésével a társadalmi közeg sok tekintetben megváltozott: kevesebben járnak el eseményekre „fizikailag”, ezért alkalmazkodni kell a mai nyelvezethez. De ha már van közösség, akkor az infrastruktúra megtartja a közösséget akkor is, ha már nincs meg a kezdeti fellángolás. Ha például beindul egy gimnázium, ahova a gyerekek nem feltétlenül a zsidóság miatt kezdenek járni, hanem valamilyen más okból – akkor ez bevonzza az embereket – ezt látjuk a saját munkánk során. Nincs is más út, mint az infrastruktúra-építés. Ha épül egy sportpálya, akkor oda le fognak menni focizni, kézilabdázni, bármit sportolni, mert van hol. Ez a fajta építkezés nagy lendületet kapott – nem csak az EMIH oldaláról – a 2000-es évektől.

 

– Jogilag milyen változások léptek életbe a rendszerváltozás kapcsán a zsidóság könnyebb szervezhetőségében?

– Egyrészt megalakulhattak a civil és vallási szervezetek, így könnyebbé vált a közösségszervezés. Az uniós csatlakozás a környező országokkal való kapcsolattartásnak és az elérhetőségnek lendületet adott – könnyebben be lehetett szerezni a kóser ételeket, el lehetett menni más országokba kapcsolatokat teremteni, azokból az országokból jöttek ide ugyanezért. Az uniós pénzekkel pedig a zsidó közösségi intézményháló kialakításának a fejlődése is beindult. A 2010 utáni időszakban sok zsinagógát újítottak fel, építettek újjá, szociális intézmények, közösségi terek, iskolák alakultak.

 

– A polarizáció, a megosztottság mennyiben változott az elmúlt 30 évben – a társadalmi változások összehozták inkább a zsidóságot vagy elválasztották a különböző nézeteket képviselőket – ahogy ezt a társadalom egyéb szegmenseiben is megfigyelhetjük?

– Ha most összeszámoljuk, hány működő zsinagóga, hány szervezet, hány sajtótermék, hány közösségi oldal van, akkor egészen biztos vagyok benne, hogy a ma különböző formában aktív szereplői a zsidó közösségi létnek többen vannak, mint a ’90-es években. Hiszen sokkal több lehetőség van az infrastruktúra kiépülése és a platformok sokfélesége miatt az identitás megélésére. Aki heti rendszerességgel megjelenik valamilyen zsidó vonatkozású közösségben, szervezetben, zsidó honlapot olvas – szerintem 7-8000 ember legalább. Ilyen számok a kilencvenes évek ele­-

jén nem voltak. Hány ember jár péntek esténként a zsinagógába? – Sze­-

rintem legalább ezer. A kezdeti időkben ez sem volt elmondható. Mindenki ismert mindenkit. A kilencvenes évek elején mindenkit ismertem, aki zsinagógába járt Budapesten. Ha növekszik az infrastruktúra, ha több a lehetőség, akkor lehet, hogy az még több darázsfészeknek tűnik, de összességében mégis több embert von be és a kapcsolódási pontok inkább bővülnek, mint fogynak.

 

– De talán az éles hangú viták a nyilvánosságban még sem voltak korábban úgy jellemzőek, mint az utóbbi években…

– Más kérdés, hogy valóban az utóbbi pár évben – ebben biztosan van egy magyar vagy közép-európai sajátosság – kiéleződött egy ellenállás a nyilvános térben a különböző zsidó szervezetek között. Itt elsősorban a Mazsihisz-EMIH közötti ellentétről szoktak beszélni. Bár hozzá kell tennem, hogy az EMIH felé kezdetektől fogva nem volt kifejezetten baráti a Mazsihisz vezetősége. Az utóbbi 3-4 évben – különböző hullámokban – a Mazsihisz ellenséges megnyilvánulásai még jobban radikalizálódnak. Talán az lehet ennek az oka, hogy a Mazsihisz egyes világi vezető úgy gondolják, a Mazsihisz intézményrendszerének, finanszírozásának, politikai súlyának a léte forog kockán, ezért mindent erre tesznek fel – ez egy nagyon rossz és káros hozzáállás, amely sem a Mazsihisz belső fejlődése szempontjából nem tesz jót, sem pedig azért, mert úgy általában ijeszt el sok embert a zsidó közösségi élettől. Ezt többször elmondtam Heisler Andrásnak is. Az EMIH-ben a más zsidó szervezetekkel való küzdelemről való diskurzus nem a mindennapok része. A zsinagógai, közösségi összejöveteleken, akárcsak a nyilvános megszólalásokban, kerüljük az ilyen jellegű témákat. Amúgy meggyőződésem, hogy ez a nyilvános ellenkezés egyre inkább alább is fog hagyni.

 

– Hogyan lehetne ezen változtatni és egy jó irányba elindulni?

– Mi ezen a magunk részéről csak úgy tudunk változtatni, hogy elhatároztuk néhány éve, hogy igyekszünk ebbe nem belefolyni, mert amúgy is felesleges energiákat vesz el. Nyilván sokaknak meg kell szokniuk, hogy a Mazsihiszen kívül vannak más jelentős zsidó szervezetek is, de valójában ugyanazért dolgozunk. Ahogy Fröhlich rabbi a Bálint Házban tartott beszélgetésen tavaly el is mondta, hogy fel kell ismerni, hogy nem tekinthetünk ellenségként a másikra. Ez a felismerés még nem jött el mindenki számára.

A fejlődés szempontjából sokkal fontosabb kérdés az, hogy ha megnézzük a Kovács András-féle kutatást, akkor ott vannak érdekes adatok. Az egyik az az, hogy a holokauszt, mint identitásképző elem, az első helyről a második vagy a harmadik helyre esett vissza, a másik pedig a zsinagógába járók és a közösségben aktívak közül az 1998-as kutatás szerint 70%-ának a szülei is aktívak voltak, addig a mostani kutatás szerint a 70% aktívabb, mint a szüleik. Ebből az látszik, hogy a magyar zsidó közösségben kezd létrejönni egy visszatérő közösség, akik a bázisát adják ma a zsidó életnek. Ez egy nagy siker, hiszen ez egy előremutató újjáépítkezés jele.

Amikor én a kilencvenes évek elején elkezdtem zsinagógába járni, akkor a minjent többségében 60-70 éves emberek, holokauszttúlélők tették ki, akik ezt otthonról, a háború előttről hozták magukkal. Miután ez a generáció – érthető okokból – már nem járt, sok zsinagóga ki is ürült, kevésbé aktívvá vált. Azok a zsinagógák tudtak aktívak maradni, amelynek vezetői felismerték, hogy ki kell lépni és meg kell próbálni visszahozni az embereket. Ma egészen más a szerkezete a zsinagógába járóknak, mint 30 évvel ezelőtt, és ez nagyon nagy siker.

 

– Hol van még kézzel fogható nyoma ennek a „visszatérő közösségnek” amiről beszél?

– Érdemes megnézni például, hogy hány család/háztartás van ma, akik kóserságot tartanak. Azt lehet mondani, hogy a kilencvenes évek elején ez lehetett talán 15 család, ma ez kb 300 család lehet. Ez is nagy előrelépés. Ez hozza magával, hogy megnőtt az igény, több helyen lehet kapni és így sokkal elfogadottabbá válik. A kóser közösségi események száma is megnőtt. Régen volt egy évben egyszer a széder-este, amit Oberlander Báruch rabbi tartott, de az inkább vallási, mint közösségi esemény volt. Ma már bár micvók, esküvők vannak, teljesen természetes dolog lett ez, és ez is nagyon fontos. Közben felnő egy újabb nemzedék, akik számára már ez is teljesen természetes.

 

– Az antiszemitizmus kapcsán milyen változásokat észlelhetünk?

– A rendszerváltozás idején az előzőleg említett emberek „felszabadulása”, a gyökerek keresésével párhuzamosan megjelent újra az antiszemitizmus is a közbeszédben, amit sokan döbbenettel fogadtak. Az elmúlt 30 évben ennek különféle hullámai voltak. Ez főleg a gazdasági helyzet és a nagypolitika függvénye és hogy a politika mennyire játssza ki a zsidó vagy antiszemita kártyát, és így mennyire jönnek létre olyan antiszemita pártok, mint amilyen a MIÉP vagy a Jobbik volt.

Magyarországon az antiszemitizmus nem társadalmi kérdés. A ’20-as, ’30-as években szociális-társadalmi kérdés volt. A környezetünkben megváltozott a helyzet: az elmúlt 10-15 évben az antiszemitizmus biztonsági kérdéssé vált. Ebből a szempontból, megkockáztatom, Ma­gyarország ki­emelt helyzetben van. Ugyanis ná­lunk az antiszemitizmusnak ez az új formája, nem je­lent (még) meg, és ezt a magyar köz­vélemény is kezdi felismerni. 10 év­vel ezelőtt egy té­vé­műsorban azt mondtam, hogy Fran­ciaországban sokkal nagyobb a baj, mint Magyarországon, akkor nem hit­tek nekem. Ma már sokan így lát­ják. Magyarországon, ha valaki ki­pában jár-kel az utcán, akkor nem túl­élésre játszik. Ez nagy érték.

 

– Hogyan lehet a zsidóságot kimozdítani abból az áldozati szerepből, amit a rendszerváltás előtt rájuk kényszerítettek – jelesül, hogy ők a holokauszttúlélők és azok leszármazottai? Mennyiben segíthet ebben majd a Sorsok Háza Múzeum?

– A Chábád és az EMIH igyekszik élen járni abban, hogy a zsidó iden­titást el kell mozdítani az áldozati identitásból. Mélyen hiszem, hogy a holokausztról is lehet – sőt kell – úgy beszélni, hogy az ne egy ál­do­zati identitást erősítsen. A mi el­be­szélésünkben, a holokauszt tör­té­netében a zsidók nem, mint te­he­tet­len áldozatok szerepelnek, ha­nem olyan személyes történeteket is be­mu­tatunk, amelyeknek szereplői hő­sei az eseményeknek. Olyan emberek, akik megpróbáltak tevőlegesen ten­ni a saját biztonságukért, a szabadságukért, az emberi méltóságukért, a zsidó identitásukért, és ezzel hő­sökké váltak.

 

Honnan indult Köves Slomó?

„Zsidónak születtem, ez soha nem volt titok a családunkban. A szüleimtől az ő szüleik ezt elhallgatták. 1989-ben (amikor 10 éves voltam) a Radnóti Miklós Iskolába kezdtem el járni, és egyszer az egyik osztálytársam beszélt arról, hogy ő zsidó, és akkor szépen lassan kiderült, hogy az osztály fele zsidó, és ezt számon is tartják ők. 

Ötödikes koromban az egyik évfolyamtársam, aki egy neológ vallásos zsidó családban nevelkedett, arról mesélt, hogy ők nem tartanak karácsonyt. Ezen elgondolkodtam, és megkértem, hogy vigyen el egy péntek este a zsinagógába – így mentünk a Dohány utcába, és elkezdtem oda járni. Kb. fél évvel később egy családi ismerős hívta fel a figyelmemet, hogy van egy fiatal rabbi, aki vasárnapi iskolát szervez, és ha lesz 10 gyerek, akkor elindítja. Újpestre kellett menni, és elhívtak minket is a nővéremmel. Fröhlich Róbert rabbi volt ez a fiatal rabbi, és az összes gyerek közül végül csak én maradtam, aki rendszeresen járt. Egy éven keresztül minden vasárnap jártam a Talmud-Tóra tanfolyamára, amit nagyon szerettem. Sokat olvastam akkoriban az ebben a témában elérhető szakirodalomból.

12 éves születésnapomra azt kértem édesapámtól, hogy körülmetéltethessem magamat. Az Amerikai úti kórház pincéjében ez az esemény megtörtént és utána (1991-ben járunk) a Talmud-Tóra záró rendezvényén – ahol a már említett kezdeti lelkesedésnek köszönhetően elég sok gyerek volt – bejelentették, hogy a Bné Akiva szervez egy bár micvó tábort Izraelben. Engem ez nagyon érdekelt, és a szüleim éppen akkor szerveztek egy izraeli utat a Szochnuttal, így együtt mentünk ki. Ott találkoztam sok gyerekkel, akik közül Ambrózy Ildivel (aki Oberlander rabbi egyik első tanítványa volt) való találkozáskor felmerült, hogy én hol tudnék továbbtanulni a következő évben, és ő javasolta, hogy hazatérésem után keressem meg Oberlander Báruch rabbit. Ahogy hazaértem, másnap el is mentem hozzá a Képíró utcába. Ő beinvitált, megismerkedtünk, adott néhány Egység újságot, ami akkoriban indult, hogy olvasgassam. Apukám elment meglátogatni Báruchot, szerette volna megnézni, hol töltöm az időmet.

A látogatás után úgy döntött, megengedi, hogy továbbra is járjak oda tanulni. Majd Báruch elutazott New Yorkba, vele mentem, és ott részt vettem egy Chábád táborban. Az addig a Vasvári zsinagógában őt akkor helyettesítő Salamon Ábrahám – aki apámmal kb. egykorú volt – mondta, hogy menjek továbbtanulni a jesivába, megbeszélte apukámmal is, hogy ez egy fél év csupán, és jó lesz. Ám tovább maradtam és elvégeztem a tanulmányaimat. 19 éves voltam, amikor Oberlander rabbi hosszabb időre Amerikába utazott és megkért, hogy helyettesítsem a zsinagógában és az Egység magazin, illetve a Gut Sábesz újság szerkesztésében.

Már kisfiúként is elég határozott véleményem volt dolgokról, talán ebből is fakad, hogy végül is rabbi, zsidó közéleti szereplő és vezető lett belőlem.”