Igaz történet

 
A válóok a brit milá
 

Az alábbi történetet egy nemrégiben Oroszországból az USA-ba emigrált asszony mesélte el, aki ott volt a bírósági tárgyaláson

 

1924-ben történt, amikor Oroszország vallásos lakosaira óriási nyomást gyakoroltak, hogy eltérítsék őket hitüktől. Sokan voltak azonban – még kommunista párttagok is –, akik hűek maradtak vallásukhoz. Számos zsidó is volt, aki jó kommunistának vallotta magát, miközben megőrizte zsidó hitét.

Ilyen ember volt az is, aki a nagy szenzációt keltette Gomelben. Röviddel azután, hogy felesége életet adott első fiúgyermeküknek, váratlanul kijelentette, hogy elválik, mert a felesége körülmetéltette a fiukat.

A kommunistáknak ez jó alkalom volt arra, hogy megmutassák Gomel zsidó lakosainak, miként képes egy fiatalember még a családi köteléket is feláldozni a pártért. Azonnal neki is fogtak a nyilvános válóperi tárgyalás megszervezésének. Nagy hírverést csaptak ennek érdekében, és amikor eljött a tárgyalás napja, zsúfolásig megtelt még a karzat is.

A bíró, aki maga is zsidó volt, először a férjet szólította. – Mondd meg nekem, elvtárs, hű tagja vagy-e a pártnak! – kérdezte.

– Természetesen az vagyok – válaszolt a férj, és részletesen beszámolt arról a fontos beosztásról, melyet a kormányzati hierarchiában betöltött.

– Szeretted-e mostanáig a feleségedet? Jól éltetek? – kérdezte a bíró. A férj igenlően válaszolt.

– Nos akkor, elvtárs, mi történt, hogy most el akarsz tőle válni? – így a bíró.

– Bíró elvtárs, a feleségem szült egy fiút. Én azt terveztem, hogy igaz kommunistaként fogom őt felnevelni. És akkor egyik nap, mikor hazamentem, óriási megdöbbenésemre azt tapasztaltam, hogy a fiam körül van metélve… Álltam volna őrt mellette naphosszat, elhanyagolva a kommunizmus építése érdekében kifejtett fontos munkámat? A feleségem a felelős! – mondta szenvedélyesen a férj.

– Lépjen elő a feleség! – rendelte el a bíró. – Elvtársnő, vétkes ebben a szörnyű bűncselekménynek az elkövetésében?

– Bíró elvtárs – szipogta az asszony –, ez nem igaz. A férjem nem akar meghallgatni engem. Mi egyetlen szobában élünk, egy másik ember házában, amit tőle bérlünk. Egyik nap el kellett mennem ennivalót vásárolni, és ott hagytam a gyereket, aki a kiságyában aludt. Én biztos voltam benne, hogy bezártam az ajtót, amikor elmentem. Kissé tovább maradtam el, mint számítottam. Képzelje el, mennyire megijedtem, amikor tárva-nyitva találtam a szobánk ajtaját! Körülnéztem, és láttam, hogy semmihez sem nyúltak. De hirtelen rádöbbentem, hogy nincs ott a gyerek. Nem volt egyetlen ember sem a házban, akit megkérdezhettem volna, és semmi nyoma nem volt tolvajnak. Mint egy őrült, kirohantam az utcára, és ott megláttam a szüleimet és a férjem szüleit. Képzelje el a megkönnyebbülésemet, amikor láttam, hogy édesanyám karjában tartja a kisfiamat! Próbált megnyugtatni, hogy csak egy kicsit sétáltak a gyerekkel. Én hittem nekik. De amikor hazavittem a fiamat, és tisztába tettem, dühbe gurultam. Hogy tehették ezt a szüleim?

– Rettenetes… – csóválta a fejét a bíró. – Hihetetlen, hogy a modern szovjetköztársaságban még mindig léteznek ilyen vallási praktikák! Nos, jöjjenek a gyerek nagyszülei!

A négy nagyszülő egymás mellett állt. Mindkét nagyapának szürke szakálla volt, és hosszú, fekete kabátot viseltek. A nagymamák fejét kendő fedte. Az egyik nagymama, aki a többieknél valamivel többet tudott oroszul, beszélt a többiek nevében is.

– Tisztelt elvtárs, bevallom, semmi rosszat nem látok abban, hogy – mint minden zsidó fiúnak – az unokámnak is volt brisze. De szeretném, ha tudná, hogy nem szándékosan tettük: ez csak úgy megesett…

A terem visszhangzott a hallgatóság hahotájától. A bíró csendet kért, majd gúnyosan megkérdezte:

– Ugyan, bábuska, hogy eshet meg egy körülmetélés “csak úgy”?

– Levittük sétálni a kisunokánkat. Ismeretlen utcába tévedtünk, ahol még sosem jártunk. Egyszer csak arra jött egy ismeretlen ember, és megkérdezte, akarjuk-e, hogy az unokánknak is legyen brisze, mint minden rendes zsidó fiúnak. “Természetesen” – feleltük. Erre ő gyorsan elővette a kését, és mielőtt még észbe kaptunk volna, felismertük volna, hogy mi történik, meglett a brisz.

A hallgatóság mindent elsöprő hahotában tört ki.

– No, bábuska, befejezte a viccelődést? – kérdezte a bíró.

– Én mindent elmondtam – mondta a nagymama. – De azt is tudnia kell, hogy nagyon boldog vagyok.

– Boldog?! – ordított a bíró. – Ugyan mitől?

– Attól, hogy a mi kicsi unokánk körül lett metélve. Akárcsak maga, tisztelettel… Maga talán nem büszke arra, hogy zsidó?

A bíró minden próbálkozása ellenére sem tudta megállítani a közönség kacagását. Visszahívta a férjet.

– Mondd, elvtársam, ezen a szerencsétlen eseten kívül van-e más okod is arra, hogy elhagyd a feleségedet?

– Nincs, bíró elvtárs, semmi okom nincs rá.

– Ha azt mondom, hogy az asszonyod nem bűnös, kész vagy-e visszatérni hozzá?

– Természetesen – felelte a férj.

– Nos, halld az ítéletemet! A feleséged ártatlan. Egyértelműen a nagyszülők a bűnösök abban, hogy kitartóan ragaszkodtak ehhez a vallási előíráshoz. Ötven rubelra büntetem őket. Így döntött Gomel szovjet bírósága!

A közönség a bíróságról kijövet egyfolytában azt tárgyalta, milyen ravaszul kitalálta a házaspár, hogy körülmetéltesse a gyereket, de a magas beosztású papának a haja szála se görbüljön meg emiatt… A mohél kilétét nem fedték fel. De mindenki tudta, hogy az egész városban egyetlen mohél maradt, reb Jicchák Elchonon Sagalov, egy fiatalember, aki tíz évig tanult a híres lubavicsi jesivában…

Megjelent: Egység Magazin 3. évfolyam 13. szám – 2014. július 28.