A zsidó gondolkodás szerint a test halála után a lélek a spirituális világban él tovább. Vajon mit tudnak a lelkek a fizikai világról? Erről szól az aish.com írása.
A Talmud (Bráchot 18) több véleményt is közöl a témáról, melyek a téma más-más aspektusát világítják meg. A halál után a léleknek hozzá kell szoknia új, test nélküli létezéséhez. A jeruzsálemi Talmud szerint (Moed kátán 3-5) a lélek az első három napban még úgy véli, hogy képes újra létrehozni a kapcsolatot a testtel, az első héten gyászolja a veszteségét és a sírból eljár a gyászházba (részben ez magyarázza a hétnapos gyász, a sivá szokását). A szeparáció következő lépése a harmincnapos forduló, a slosim, majd – ahogy a Talmud mondja a Sábát traktátusban (152b) – az első tizenkét hónapban vissza-visszajár a Földre és a tizenkét hónap leteltével többé nem jön vissza. Ez magyarázza a szülők eltávozása utáni tizenkét hónapos gyászperiódust.
Mindez arra mutat, hogy a lélek fokozatosan elveszti a fizikai világgal való kapcsolatot, ám a Toszfot (a Talmud XI-XII. századi, franciaországi rabbik által írott kommentárja) vonatkozó részei arra mutatnak, hogy a léleknek az első egy év elteltével is lehet tudomása a földi történésekről, és képes leszállni a Földre, hogy megnézze, mi történik ott.
A zsidó temetkezési szokások közé tartozik, hogy az elhunytat vagy közvetlenül a földbe helyezik, vagy egyszerű fakoporsóba temetik. Ha nem így történik, mondják bölcseink, akkor az megzavarja a lélek spirituális lehetőségeinek kiteljesedését. A zsidó temetkezés nemcsak szokások halmaza, hanem út, mellyel a lélek felemelkedését segítik.
Felmerül a kérdés, hogy vajon egy élő személy magára vonhatja-e egy elhunyt családtag figyelmét.
A válasz az, hogy igen.
A Tórában olvassuk a tizenkét kém kiküldésének történetét (4Mózes 13. fejezet). Visszatérvén tíz kém azt mondja, hogy lehetetlen meghódítani az országot, és mindössze ketten próbálják meggyőzni a népet arról, hogy bízzanak Istenben és folytassák az Izraelbe tartó útjukat. A Talmud (Szótá 34b) ezzel kapcsolatban elmondja, hogy Kálev, aki érezte, hogy a csoport nagy része Isten elleni lázadást szít majd, a többieket elhagyva Hevronba ment imádkozni, az ősatyák barlangjába. A Toszfot hozzáteszi, hogy bár az ősatyák már régen nem éltek, azzal, hogy Kálev imájában megszólította őket, felhívta magára a figyelmüket. Fontos közbe szúrni, hogy amikor az ember imáiban megszólítja a már eltávozottakat, nem közvetlenül tőlük kéri, hogy cselekedjenek, hanem arra kéri őket, hogy járjanak közbe Istennél az érdekében és segítsék az ügyét.
További kérdés, hogy az elhunytak vajon tisztában vannak-e hátrahagyott szeretteik teljesítményével. Jonatan Eibeschütz rabbi (1690-1764) szerint az, hogy az elhunytak mennyire vannak tisztában a világ történéseivel, attól függ, hogy milyen életet éltek. Aki csak a filozófiával, a spiritualitással foglalkozott, az kevésbé kötődik a földi történésekhez, aki azonban mások szükségleteivel, közösségi és társadalmi ügyekkel is foglalkozott, az inkább fenntartja a kapcsolatot a földi élettel, hogy továbbra is közbenjárhasson mások érdekében, ahogy életében is tette.
Vagyis a lélek a halál után is tudhat arról, ami a Földön történik, és az ember imái által kapcsolódhat elhunyt személyekhez.
Bár a lelkeket nyilván nem érdeklik se az amerikai választások, se az olimpiai játékok, fontos lehet számukra és örömmel töltheti el őket, ha szeretteik jót cselekszenek: önkéntes munkát végeznek, adakoznak, Tórát tanulnak vagy becsületesen üzletelnek. És ha közbenjárásra van szükségünk személyes nehézségeink vagy az előttünk álló kihívások megoldása terén, akkor imáinkkal kapcsolódhatunk a lelkekhez, közbenjárásukat kérve ügyünkben.
Fakadjon az elhunytak emlékéből áldás!