Fris Kata, a Gláser Jakab Emlékalapítvány tagja immár 10 éve foglalkozik azzal a kutatással, amely a Teleki tér környékének egykor volt zsidó életét térképezi fel. Mint mondja, bár nem a kerületben született, mégis igazi józsefvárosi lokálpatrióta és teljesen másként nézi a városrész jellegzetes házait és köztereit, mióta bepillantott a múltjukba. A 8. kerület utolsó, ma is folyamatosan működő stibeljének, lakásimaházának történetén keresztül egy eddig ismeretlen múltat tár fel nekünk.
– Hogy kerültél kapcsolatba a Teleki téri stibellel?
– A Telekire úgy kerültem, mint oly sokan: valaki elhívott. Mayer András, a zsinagóga közösségének egyik vezetője és szervezője mindig nagyon szorgalmazta, hogy jöjjenek nők, lányok a templomba, mert itt nagyon erős volt mindig is a női szakasz. Engem Hollander Judit invitált, akivel munkakapcsolat és barátság is összekötött minket. Ez 12 éve történt, azóta telekis vagyok. „A Teleki” nem csak egy szakrális tér, hanem van itt egy közösségi szellem, egy pozitív erő, ami megfog és befogad.
– Hogy lett ebből kutatás?
– Már egy ideje lejártam, ismertem a többieket, hallottam a történeteket, sokat beszéltünk arról, hogy valahogy meg kell menteni ezeket az emlékeket. Ez az egyedülálló kulturális hátterű és történelmű tér, valamint a környéke mindig is kívül esett a tudományos kutatók – történészek, szociológusok – érdeklődési körén. A Mayer testvérek, András és Gábor, ekkorra már elkezdték rögzíteni az imaház utolsó pillanatait, amikor még az öregek meséltek az életükről, az 1911 óta működő stibelről. Viszont a mindennapokról keveset beszéltek. Arról, hogy hova jártak iskolába, imádkozni, hol vásároltak vagy éppen szórakoztak, milyen volt a Teleki téri Használtcikk-piac, amit mindenki csak bulvárszinten ismer. 2012-ben egy sikeres EU-s pályázat segítségével indult el a Teleki ‚44 kutatás, azzal a céllal, hogy feltérképezzük a szűkebben vett környék zsidó múltját.
A Teleki-expedíciót, ahogy magunk között a kutatást neveztük, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Szociológia Kutatóintézetével együttműködve csináltuk, szakmai segítséget és archivációs teret biztosítottak a projekthez. Kovács Éva szociológus, a bécsi Wiesenthal Központ tudományos programigazgatója – akkor a MTA TKSZI Módszertani és Kutatástörténeti Osztály vezetője – készített fel bennünket az interjúkészítés módszertanából, s mindvégig támogatta a munkánkat.
– Kik vettek részt ebben?
– Bárki bekapcsolódhatott, nem volt feltétel a szociológiai végzettség vagy a tudományos előélet. Kezdetben főleg az imaház tagjai voltak a kutató-aktivisták, de aztán csatlakoztak fiatal szociológusok is, akiket ajánlottak vagy külsős résztvevők, akiknek épp a kutatási témánk volt izgalmas. Bár előtte nem volt kötődésük a Teleki 22-höz, őket is bevonzotta. Így került közénk pl. Gergely Dániel, aki elhozta a Telekire az édesapját, ő pedig a valaha a környéken élt idős barátját, Reisler Ferit.
– Ha jól tudom, ő a Teleki környékén nőtt föl, de nem volt vallásos.
– Igen, itt a Lujza utcában és a Teleki téren töltötte a gyerekkorát, a Dob utcai ortodox elemibe járt és a Pápáról származó anyai nagymamája rabbinak szánta őt. De az apukája halála után – ő a holokauszt áldozata lett – megfogadta, hogy soha többet nem teszi be a lábát a zsinagógába. Úgy érezte, a háború elvette tőle imádott édesapját és a gyerekkorát is. De épp a kutatás által, élete utolsó éveiben járt a Telekire, nagyon szerette mindenki.
– Akkor mondhatjuk, hogy a kutatás építette is a közösséget?
– Mindenképp, már csak azért is, mert ez egy alulról jövő kezdeményezés volt. Az imaház jelenlegi közössége akarta megismerni az elődei múltját. Ezt az alternatív társadalom-kutatási módszert közösségi részvételi kutatásnak nevezik, manapság egyre népszerűbb, gyakran mozdul el errefelé a szociológia. A képzett kutatók és a helyi közösségek együttműködve teremtenek releváns tudást, ami közös gondolkodás eredménye és tükrözik az összes résztvevő érdekeit, tudását, szempontjait, értékeit. Az az elképzelés, hogy akik benne vannak a vizsgált csoportban, azok jobban ismerik a helyi viszonyokat, kapcsolatokat. Esetünkben például az interjúk során sokkal jobban értik, ami elhangzik, mint egy külsős és jobban tudják, mik a releváns információk és mi az, amivel az interjúalany esetleg csak a kérdezőnek akar megfelelni.
– Ezek a korábban említett életútinterjúk adják a kutatás gerincét. Hogy készültek ezek?
– Mélyinterjúk voltak, nem irányított beszélgetések. A módszerünk az volt, hogy nem folyamatosan kérdeztünk – el lehet képzelni, hogy ez milyen nehéz volt, már csak a zsidó toposzt nézve a folytonos belekérdezésről (nevet) –, hanem elmondtuk a célt és hagytuk, hogy az adatközlő meséljen. Mi csak szemkontaktussal, testbeszéddel jeleztük a figyelmet, érdeklődést. Így jobban jöttek fel az emlékek, azt az információt osztották meg, amit ők tartottak fontosnak. Párban dolgoztunk, volt egy jegyzetelő és egy interjúkészítő, aki tartotta a kontaktust. Ha a végén valami pontosításra szorult vagy nagyon érdekes volt, arra rákérdeztünk a jegyzetelő feljegyzései alapján. Ezt nehéz volt megtanulni, hiszen izgatottan hallgattuk a visszaemlékezéseket, s nem volt szabad belekérdeznünk.
– Csak írásban rögzítettétek az interjúkat?
– Nem. Majd’ minden esetben készült hangfelvétel és ahol lehetőség volt rá, videó is. Nem csak öncélúan akartuk megismerni a történeteiket, szerettük volna megosztani is ezeket. Az MTA 20. Század Hangja Archívum és Kutatóműhely gyűjteményében található interjúink tudományos céllal, különböző hozzáférési jogosultságokkal kutathatók. Az adatközlők rendelkezhettek, hogy milyen céllal és hol használhatók majd fel a személyes történeteik.
– Milyen módszerekkel dolgoztatok még az interjúkon kívül?
– A kutatócsoportban voltak, akik levéltárakban, statisztikai hivatalban vagy éppen a fővárosi Tervtárban keresték a forrásokat, mások az épületeket járták végig és az épített örökséget rögzítették.
– Elkészült akkor ez a kutatás – hogyan él tovább az információ?
– 2014. szeptember 22. és 24. között a Teleki ‚44 projektet egy komoly, háromnapos szakmai rendezvénnyel zártuk. A „Fiatalok és fiatalabbak találkozója – Konferencia az elfeledett Teleki téri zsidóságról” eseményen a kutatásban elért eredményeket dolgoztuk fel. Kutatók és a sajtó egyre többször és szélesebb körben használják fel az eredményeinket.
De azt nem mondhatjuk, hogy elkészültünk vele. Ezt nem lehet letenni, azóta is tart. Most már hírünk van, mindig jelentkezik valaki, hogy a rokonai vagy ő maga itt élt a környéken, és szeretnék megosztani az információikat. A mai napig interjúzunk, kordokumentumokat archiválunk, fotózni járunk. Ennek a munkának lesz az eredménye Barbara Spitzer rendezésében a Gláser Jakab Emlékalapítvány immár harmadik dokumentumfilmje, amely az 1940-60-közötti korszakot dolgozza fel.
Fontos számunkra a tudásmegosztás, örömmel adjuk tovább, amit felfedeztünk, megtudtunk. Konferenciákon, workshopokon tartunk előadásokat. Cikkeket írunk, kerekasztal-beszélgetéseken veszünk részt, józsefvárosi zsidó helytörténeti sétákat gyerekeknek és diákoknak interaktív játékokat és érzékenyítő foglalkozásokat szervezünk.
– Ez talán a legritkábban „megénekelt” időszak, pedig tudjuk, hogy meglepően aktív zsidó élet zajlott ekkor is.
– Ez így van. Maga az eredeti pályázat is a II. világháborúval kapcsolatos emlékezetpolitikáról szólt. Nagyon sokszor az interjúkban is erre az időszakra koncentráltunk, pedig a ’45-től ’60-ig terjedő korszak hihetetlenül izgalmas, és nagyon kevés az anyag róla.
– Mennyire szigorúan fókuszáltatok a Teleki tér környékére? Mekkora körben kutakodtatok?
– A kisebb fókusz közvetlenül maga a Teleki László tér és a zsinagóga közössége volt. A nagyobb kör az egykor volt Külső-Józsefváros, a Fiumei út, Rákóczi út bal oldala és a Baross utca által határolt terület. Hogy mennyire léptünk ki ebből, az az interjúalanyoktól is függött, de erre összpontosítottunk leginkább. Ez egy nagy négyzet tulajdonképpen, amit virtuálisan és valóságosan is bejártunk, és próbáltuk a múltat előhívni a személyes történetek és a történelmi archív dokumentumok segítségével.
Az újdonság erejével hatott számunkra is, hogy milyen pezsgő zsidó élet, kóser infrastruktúra volt a Teleki téren és környékén az 1910-es évektől a II. világháborúig. Az ortodox hitközségnek is volt itt a Magdolna utcában egy szerényebb, de ugyanolyan aktív központja, mint a mindenki által ismert Kazinczy utcai: mikve, iskola, vágoda és húsbolt is működött benne.
– Hány interjúalannyal beszéltetek?
– Több mint hetven interjún vagyunk túl. Van olyan, akivel összesen 1-1,5 órányi anyag készült csak, és van, akihez többször is visszatértünk és vagy tíz órányi beszélgetést rögzítettünk.
– Mi volt a kutatás legmeghatározóbb pillanata számodra?
– Nekem ez egy nagyon kedves dolog lett, nehéz választani. De elmesélek egy történetet.
Sok információt szereztünk a régi hirdetésekből, újságokból, lakcím- és névjegyzékekből arról, kik laktak itt régen, milyen infrastruktúra volt, hogy változott ez az évek során.
Az Országos Széchényi Könyvtárban az egyik kutató rábukkant jó néhány Teleki téri hirdetésre az Ószeres Ipartársulat időszakosan megjelenő lapjában. Merthogy ilyen is volt, 1930-tól ’33-ig adták ki, természetesen Teleki tér címmel. Aztán a válság összeroppantotta. Belsős hírek voltak benne, de nagyon sok információt megtudtunk belőle. Például azt, hogy a Népszínház utca 31.-ben dolgozó Römer Erzsi az ószeresek fotósa is volt, tizenöt százalék kedvezményt kaptak, akik hozzá jártak. A nagymamádat is fotózta (Spindler Évát – a szerk.).
Ezután kifejezetten kerestem a hirdetéseket, hogy megértsem, milyen lehetett a környék, mivel szépítkeztek a nők, ki milyen kóser árut honnan vásárolhatott, ilyenek. Egy idő után vittem magammal az interjúkra ezeket a hirdetéseket kinyomtatva, és ha épp szóba került valami, akkor rákérdeztem. Így volt ez Valcz néninél is. Az idős hölgy olyan aprócska volt, hogy nem ért le a lába a kanapéról. Ült, lógázta a lábát mesélés közben, én pedig, amikor már lehetett, rákérdeztem néhány üzletre. Annyira megörült és visszakérdezett rögtön mosolyogva: te is oda jártál vásárolni, te is abban a cukrászdában etted a süteményt? Boldog volt, hogy mindenféle hosszas magyarázkodás nélkül olyan dolgokról beszélhet, hogy hol vette az újságot az apukája, hol vették az anyagot a blúzához, amit aztán az anyukája varrt meg neki. Mintha csak a barátnője lettem volna a harmincas évekből. A köztünk lévő hatvan év ellenére ilyen kapcsolatot tudtam vele teremteni a hirdetések, a korabeli infrastruktúra ismerete által. Csodálatos volt látni, hogy az interjú hatására ennyire ott van újra a gyerek- és fiatalkorában, látszott, hogy élvezi a társalgást az akkori életmódról.
– Mi, józsefvárosi zsidók, a családunk múltjának kontextusba helyezését kaptuk a kutatástól – te mivel gazdagodtál személyesen a kutatás által?
– Nemcsak információkat kaptunk, de rengeteg élményt is és szorosabb kötődést a kerülethez. Évekig dolgoztam itt azelőtt, de mostanra nekem a „nyócker” már nem olyan, mint másoknak. Nem azt látom az utcán járva, hogy most milyen, hanem szinte házról házra látom, hogy kik éltek itt valaha, milyen volt régen, mit adott ez a környék az itt élő embereknek.
Megjelent: Egység Magazin 32. évfolyam 150. szám – 2022. január 20.