A Rebbe szava: Vezetés – az önzetlenség művészete

Az önzetlenség művészete

Az igaz vezető céljának és szándékának föl kell emelnie az emberiség hitét, s igazsággal kell megtöltenie a világot.

Apósa, az előző Rebbe 1950-ben történt halála után, a Rebbe eleinte nem akart a lubavicsi mozgalom élére állni, mondván, hogy ennek a feladatnak az ellátásához „különleges erő” kell. Egy évvel később, apósa halálának első évfordulóján végül elfogadta és hivatalosan vállalta a tisztséget.

Az egyik ritka alkalom, amikor saját vezetői szerepéről beszélt, 1985-ben, nyolcvanharmadik születésnapjának megünneplésén volt. „A szerénytelenség az emberi nem egyik legártalmasabb tulajdonsága – mondotta. – Ez minden helytelen magatartás forrása. Hogyan engedhető meg hát, hogy egyvalaki tiszteletére ma összejöjjenek az emberek?”

Elmagyarázta, hogy ez az összejövetel nem egyetlen ember ünneplésére szolgál, hanem egy jóra és helyesre törekvő mozgaloméra. „Következésképp nem lényeges, hogy ki vezeti a mozgalmat – a lényeg maga a mozgalom – folytatta. – A mozgalom sikere követői egységétől függ, attól az egységtől, amely áthidalja különbözőségüket. Ahhoz azonban, hogy a természetüktől fogva különböző embereket egyesítsük, szükség van egy vezetőre, aki az ügy szolgája, s akinek egyetlen szerepe, hogy tanítsa, ösztönözze és fenntartsa a mozgalom tevékenységét.”

Miért kell vezető?

Életünk egy bizonyos szakaszában mindannyian kapcsolatban vagyunk egy olyan emberrel – szülővel, tanárral, esetleg egy munkaadóval -, aki nagyban megváltoztatja élet– és világszemléletünket. Egy olyan emberrel, akinek vagy szilárd erkölcsi elvei, vagy magas erkölcsi elvárásai vannak, és igazán hisz valamiben. Egy olyan emberrel, aki ösztönzött és buzdított minket. Egy olyan emberrel, aki megtanított rá, hogyan tűzzünk ki célokat magunk elé, s akik belénk plántálta az elérésükhöz szükséges önbizalmat és lelkierőt. Az igazi vezető ilyen ember.

Manapság számos olyan ember található a környezetünkben, aki vezetőnek nevezhető: a kormányzatban, az oktatásban, a művészetben. Ennek ellenére mindannyian a magunk bőrén érezzük az igazi vezetés hiányát. Valójában hová vezet minket ez a sok ember? És miért?

Sok ember – oly sok csalárdsággal találkozva, s a hatalommal való visszaélésnek oly sok megnyilvánulását megtapasztalva– már nem bízik vezetőiben. Ennek ellenére, bármennyire cinikussá lettünk is, mindannyian elismerjük, hogy szükség van valakire, aki házunk táját rendben tartja. Mivel mindannyian elsősorban a saját életünkkel vagyunk elfoglalva, hajlamosak vagyunk az ország ügyeinek intézésére hivatalnokokat választani vagy kinevezni.

De vajon egyszerű igazgató-e a vezető? Mi az, amit elvárhatunk vezetőinktől? És egyáltalán: miért van szükségünk vezetőkre?

Vezetőkre igenis szükségünk van. Mindannyian úgy kezdjük életünket, hogy szükségünk van az iránymutatásra: még az igencsak koraérett gyermektől sem várható el, hogy bizonyos létfontosságú ügyekben döntést hozzon. Felnőtté, s immár önfenntartásra éretté válva, legtöbbünkre olyan súllyal nehezedik a megélhetés mindennapi terhe, hogy nem jut időnk és energiánk az élet átfogóbb tényezőivel foglalkozni. S amikor mégis, érzelmeink s a velünk született szubjektivitás behatárolja látóterünket, s korlátok közé szorítja mozgásunkat. Ahogy a bölcsek írják: „A rab nem bocsáthatja szabadon önmagát.”

A vezetőnek új perspektívát kell feltárnia, arra kell ösztönöznie minket, hogy tágítsuk szűk látókörünket. Olyan időkben, amikor mindannyiunkat elsősorban az önérdek vezérel – irányuljon akár kisszerű vagy nagy célokra -, a vezetőnek kell ébresztőt fújnia, neki kell felhívnia figyelmünket az élet valódi értékrendjére.

A vezető számára a sürgősség érzete ugyanolyan fontos, mint a látomásosság. A vezetés manapság sajnálatos módon nélkülözi e sürgősségérzet diktálta minőséget. Sok vezetőnk remekül igazgatja a dolgokat, egyesek még ihletettek is; vannak vállalatvezetők, akik több ezer alkalmazottat irányítanak egyetlen cél felé, s vannak politikusok, akiknek szónoklatai emberek millióit ösztönzik arra, hogy támogassák őket.

Amit ezek a vezető nem biztosítanak, egyszerű: a lényeget, az életszemléletet. A valódi vezetésnek olyan perspektívát kell az emberek elé tárnia, amely értelmet ad életüknek; új irányt kell mutatnia s meg kell mutatnia, hogy minden egyes cselekedetük nélkülözhetetlen része a céltudatos egésznek. Nem elég, ha vezetőink termelékenységre és hatékonyságra tanítanak minket – ezek mellett ösztönözniük kell minket, hogy alkotó, értelmes módon változtassuk meg vagy tegyük jobbá a világot. S ez az, ami kiváltja az élet látomása kitöltésének kényszerítő, sürgető érzését.

Az igazi vezető

Mostanában, mikor oly sok ember szeretne vezető lenni, hogyan ismerhetjük fel az igazi vezetőt? Ahhoz, hogy e kérdésre válasz adjunk, vissza kell mennünk egy lépést, s fel kell tennünk egy másik kérdést: mi az, amit a vezető valójában szeretne elérni?

Az igazi vezetőnek nincs hőbb vágya, mint, hogy népébe önérzetet ültessen, hogy mint természetes joguk folytán vezetőket, a maguk lábára állítsa őket. Az igazi vezető nem a maga kiválóságával akar elkápráztatni minket, hanem ránk irányítja a reflektorokat, hogy más megvilágításban lássuk önmagunkat.

Mózes ideális vezető volt. Az Exodusban olvashatjuk, hogy eredetileg pásztor volt – meglehetősen szerény kezdet egy olyan ember részéről, aki később az Örökkévalóval beszélgetett. Több ezer birkát terelgetett a mezőn. Egyszer észrevette, hogy egy hiányzik. Keresésére indult, s egy távoli csermelynél meg is találta. Megvárta, míg a bárány befejezi az ivást, aztán a vállára vette, s visszavitte a nyájhoz.

Az Örökkévaló ezt végigszemlélve látta, hogy Mózes értelmes, együttérző, s önzetlenül odaadó ember, aki valóban méltó arra, hogy az Ő népét vezesse. Mózes, akit a történtek idején senki sem látott, könnyen gondolhatta volna: Miért törődjek én egyetlen báránnyal, mikor több ezerre rúg a számuk?

Világi társadalmunkban hajlamosak vagyunk úgy vélekedni, hogy a vezető az az ember, akinek jó kapcsolatai vannak, aki erős, karizmatikus és gazdag ember. Vezetőinket aszerint ítéljük meg, hogy mivel rendelkeznek. Az igazi vezetőket azonban annak alapján kell megítélnünk, amivel nem rendelkeznek, ami nincs meg bennük: hivalkodás, dölyf, önzés. Az igazi vezető saját munkáját egy magasabb cél érdekében végzett önzetlen szolgálatnak tekinti. Ahogy a bölcsek mondják: „A vezetés nem hatalom és uralom, hanem szolgálat.” Ez nem jelenti azt, hogy a vezető gyönge: a magánál nagyobb cél iránti elkötelezettségből nagy erőt merít.

Minden nemzedéknek megvan a maga Mózese, egy olyan vezető, aki feltétlen bizalmat gerjeszt az emberekben, aki testestől-lelkestől egyedülálló szerepe betöltésének szenteli magát. Megérti és elismeri azt a szerepet, amit az egyes ember játszik e világ tökéletesítésében, s ennek megfelelően irányít. Fölülemelkedik mindenfajta egyéni szemléleten, hogy átfogó képet lásson, hogy lássa, miként illeszkednek az egyes emberek és dolgok a mai világ teljes szövedékébe.

Az igazi vezető kizökkenti népét a képzelgésből, s azt mondja neki: „Nem, nem kell elkeseredettségben és káoszban élnetek. Igenis rendelkeztek azzal a képességgel, hogy megtaláljátok életetek értelmét, s rendelkeztek azzal az egyedi képességgel, hogy ezt az értelmes életet meg is valósítsátok. Fontos láncszeme vagytok a letűnt nemzedékeknek, olyan örökség jutott osztályrészetekül, amelyet érdemes megőrizni, s olyan jövő, amelyért érdemes küzdeni.”

Az igazi vezető megmutatja nekünk, hogy a világ valóban tart valamerre, s hogy mozgását mi irányítjuk. Megmutatja nekünk, hogy nem kell magunkat a személyes előítéletek vagy a politikai széljárás szeszélyeire bíznunk. Megmutatja nekünk, hogy nem vagyunk sem a történelem, sem a természet szolgálói, hanem mi vagyunk a történelem és a természet. Megmutatja nekünk, hogy meg tudunk szabadulni a háború, a gyűlölet és a tudatlanság világától, el tudjuk törölni a fajokat, s a szegényeket és a gazdagokat elválasztó határokat.

Évszázadokkal ezelőtt királyok és királynők uralták a világot, ma azonban már messzire eltávolodtunk az abszolutisztikus vezetés puszta fogalmától is. S csakugyan: a vezetés fogalma ellentmondani látszik demokratikus hagyományainknak, amelyek arra tanítanak minket, hogy ne rendeljük alá életünket más embereknek. Ám nem köthetjük magunkat ennyire a betűkhöz. Ha a demokrácia eszményeit túlzásba visszük, ha a nép a törvényhozás legkisebb témájában is népszavazást követel, a társadalom működésképtelenné válik. Így tehát jelenlegi politikai berendezkedésünk egy gyakorlatias és elfogadható kompromisszum, amely lehetővé teszi az egyéneknek, hogy vezetőket válasszanak, de amely vezetők felelősséggel tartoznak a társadalomnak.

Mindezek ellenére sok ember elvesztette a mai vezetőkbe vetett hitét. A megoldás nem az, hogy beletörődünk a dolgok ilyetén szomorú állapotába, hanem az, hogy megkeressük és kiköveteljük magunknak az igazi vezetőt. A legfőbb célnak annak kell lennie, hogy élvezzük a demokrácia minden előnyét, s emellett egy látomásos vezető jótéteményeit.

Fontos, és különösen napjainkban, hogy különbséget tegyünk a vezetés és a demagógia közt. A demagóg ugyan megmozgathatja a népet, de céljai tisztátalanok, s várakozásai irreálisak. Nem árt, ha egy vezető megválasztásakor kissé szkeptikusak vagyunk: vajon csakugyan küldetésének akarja szentelni magát, vagy csak a dicsőséget hajhássza? Igazán érdekli mások boldogulása, vagy csak saját nagysága bizonyítására toboroz híveket?

Az igazi vezető nem keres híveket: meg aka tanítani másokat, hogy milyen vezetők legyenek. Nem irányítani akar, hanem az igazságot akarja. Nem erőlteti rá a vezetését másokra, s nem csorbítja senki tekintélyét. Szeretetre ösztönöz, s nem erőszakoskodásra. A babérok osztogatásakor láthatatlanná válik, de ha segítségre van szükség, ő érkezik elsőnek és félelemből sose hátrál meg. Annyira szívén viseli a mi jólétünket, hogy amikor hozzá fordulunk iránymutatásért, olyan érzés fog el minket, mintha első ízben állnák szemtől szembe önmagunkkal.

Egy köztiszteletben álló rabbi, miután napokon át fogadta a hozzá tanácsért folyamodókat, váratlanul bezárta ajtaját. A háza előtt várakozó több száz ember úgy gondolta, kimerült és pihenésre van szüksége. Ekkor azonban láthatólag feldúltan, kisírt szemekkel megjelent a rabbi titkára. Ennek láttán többen is odamentek hallgatózni a rabbi ajtajához, s hallották, hogy zokog és imádkozik, kétségbeesetten hadarja a Zsoltárok verseit. Nagyon aggódni kezdtek érte.

Két nap elteltével a rabbi megint fogadott látogatókat. Végül fölfedte kétségbeesése okát. – Mikor valaki tanácsért jön hozzám – magyarázta -, feltárja előttem lelke betegségeit. Ahhoz, hogy segíteni tudjak, át kell éreznem a problémáját, fel kell idéznem magamban ugyanazt a gyengeséget, aztán mindent meg kell tennem, hogy helyrehozzam azt. Két napja eljött hozzám valaki egy problémával. Elborzadva hallottam, milyen mélységekbe zuhant. Bármilyen elszántan próbálkoztam is, nem tudtam magamban felidézni azt az érzést, ami miatt eljött hozzám. Ez az ember azonban tanácsot kért tőlem, és én tudtam, hogy kell lennie valaminek bennem, bármilyen parányi részecskének is, amelynek révén kapcsolódni tudok a helyzetéhez. Végül rádöbbentem, hogy valamilyen formával, túl a lélek tudatos tartományán, mélyen beágyazódva, bennem is meg kell lennie ennek a lelki fogyatékosságnak. A gondolat rettenetesen megrázott, s arra indított, hogy tanúsítsak bűnbánatot és térjek vissza lelkem mélységeiből az Örökkévalóhoz.

Az igazi vezető tanításainak eleven példája. Ha azt tapasztaljuk, hogy egy vezető az elveinek megfelelő magánéletet él, ez minket is ezeknek az elveknek az elsajátítására és gyakorlására sarkall. , Ha azonban azt látjuk, hogy egy vezető vizet prédikál, de bort iszik, nem bízunk benne.

Haszontalanság egy vezető számára az elvont dolgokkal kapcsolatos látomásosság; az ő feladata az eredményes közvetítés, látomásai konkrét, alkalmazható elvekre fordíthatók le – s mindez nem az önmagáért való tudás érdekében, hanem az olyan tudás érdekében, amely ténylegesen segít jobbá tenni a világot.

Az igazi vezetőt tehát sokféle tulajdonság jellemzi: önzetlenség, elhivatottság, látomásosság, bátorság s mindenekfölött: alázat. Mikor az Örökkévaló Mózest választotta, hogy kivezesse az Ő népét az egyiptomi fogságból, Mózes így felelt: „Ki vagyok én, hogy menjek Fáraóhoz?” Igen: „Mózes alázatosabb volt, mint bárki, akit a föld színén élt.”

Fel kell ismernünk az igazi vezető jegyeit. Ilyenformán nem csak a demagógokat tudjuk kigyomlálni magunk közül, de nyugodtan keblünkre ölelhetjük a felbukkanó igazi vezetőt. Ha egy nép őszintén hisz egy vezetőben, az a nép képes felülemelkedni saját kicsinyes érdekein, buzgón elfogadják vezetőjük iránymutatásait és szavait, és sokkal többre lesznek képesek, mint amennyire önmaguktól lettek volna.

Az igazi vezető jegyeinek felismerésével követendő példát állítunk vezetőink, s ami még fontosabb: önmagunk elé. A hegy megmászásának legbiztosabb módja, ha az út során a tekintetünket mindvégig a csúcsra szegezzük, még akkor is, ha már felértünk.

Hogyan lehetünk vezetők

Igaz, hogy nem mindenki lehet olyan vezető, mint Mózes, de mindenkinek – legyen bármilyen tanulatlan vagy szegény – van olyan ismerete, amelyből legbölcsebbjeink és leggazdagabbjaink is tanulhatnak. Valamilyen módon mindenki képes a vezetésre, s a felelősség alól senki sem bújhat ki.

Lehet, hogy valaki úgy gondolja, hogy ő nem „született vezető”. De hát akkor mire teremtettünk? Mindegyikünknek vannak egyedi erősségeink és képességeink, nekünk kell eldöntenünk, hogy megosztjuk-e ezeket másokkal, vagy önző módon csak a magunk érdekében használjuk őket.

Minden nemzedék sajátos követelményeket támaszt vezetőivel szemben, és minden nemzedék vezetői kapcsolódnak elődeikhez. A XX. századi vezetőktől is tanulhatunk annyit, mint Mózestől; mert legyen bár a jövő beláthatatlan, óriások vállán állva messzire látunk.

A ma nemzedéknek annyira szüksége van az értelmre az iránymutatásra, s a lelki táplálékra, hogy mindannyiunknak vezetőként kell szolgálnunk. Bármit tanulunk is, bármi hat is ránk, meg kell osztanunk azt a többiekkel. Nem szabad az időt tűnődésre fecsérelni, ha birtokában vagyunk valaminek, aminek révén embertársunkon segíteni tudunk. Mikor fuldoklik valaki, nem iratkozunk be egy elsősegély tanfolyamra, hanem beugrunk érte a vízbe, és megmentjük az életét.

Nézzünk körül tehát, melyek életünknek azok a területei, ahol az emberek vezetőként tekintenek ránk: a családban, az iskolában, a munkában vagy a játékban. Tegyük fel magunknak a kérdést: megteszek-e minden tőlem telhetőt, hogy jó értelemben befolyásoljam őket? Segítem-e őket abban, hogy teljes mértékben kibontakoztathassák képességeiket, hogy ilyenformán ők maguk is vezetővé válhassanak?

Vezető vezetőt teremt, az másikat s így tovább a végtelenségig, mígnem a valamikor még áthatolhatatlan sötétség ragyogó fénybe nem fordul.

1950-ben, a lubavicsi mozgalom összegyűlt vezetőihez intézett első beszédében a Rebbe magáról a vezetés fogalmáról beszélt. – Hitünk megköveteli, hogy mindenki önszántából jót cselekedjék, s ne hagyatkozzon Rebbéjére. Ne ringassátok magatokat abba az illúzióba, hogy majd én vezetlek benneteket, s hogy nektek csupán énekelnetek kell s L’chaim-ot köszönteni egymásra. Mindannyiatoknak megvan a magatok terme, a magatok külön csatája. Én senkitől sem tagadom meg a segítséget, de semmi, még maga az ég sem helyettesítheti a személyes felelősséget.

A New Yorkban nemrég megjelent best-seller alapján, amely a Rebbe beszédeinek válogatását tartamazza: Simon Jacobson, Toward a Meaningful Life, William Morrow and Company, 294 oldal.