Mit, miért és hogyan tanulunk?

Neveld az ifjút a maga módján, ha megöregszik sem tér el attól.

– Példabeszédek 22:6.

Nem nyugodhatunk, míg minden gyermek, fiú és lány nem részesül megfelelő valláserkölcsi nevelésben.

– A Rebbe
*

Vezetésének négy évtizede folyamán a Rebbe szerte a földgolyón több mint kétezer új oktatási intézményt alapított. 1976-ban, az évet az “oktatás évének” nyilvánítva, oktatási kampányt indított, amelynek keretében több tucat új iskola, tábor és tanulmányi program alapjait vetették meg. 1978-ban az Egyesült Államok kormánya a Rebbe születésnapját az “oktatás napjává” nyilvánította, s ezt azóta minden évben megünneplik.

 

Miért szükséges az oktatás?

Ha létezik olyan eszköz, amellyel közvetlenül hatunk önmagunkra, mint emberekre – az az oktatás. Az oktatás a civilizáció alapja és fenntartója. Hogy gyermekeink testben-lélekben egészséges, teljes értékű felnőttekké váljanak, önzetlen, értelmes életet élő emberekké,tanítanunk kell őket.

De mi jut eszünkbe e szó olvastán: oktatás? Sokunk előtt ugyanaz a kép vetül fel: húsz-harminc, szerető szülei által gondosan kimosdatott gyermek, amint asztala vagy számítógépe billentyűzete fölé hajol.

Ebben nincs is semmi rossz – ha nem véljük úgy, hogy ez az egyetlen kép, amelynek az oktatás szó hallatán föl kell merülnie bennünk. Az oktatás nem pusztán a megélhetéshez szükséges ismeretek megtanítása, hanem magának az életnek a megértetése. Mi az élet? Az élet az Örökkévaló felismerése s azé a küldetésé, amit vállunkra tett: hogy tegyük jobbá önmagunkat, és szenteljük meg világunkat.

Az igazi oktatás a személyiség legmélyebb rétegeibe hatol, s képessé tesz minket, hogy a felfogott információt a belülről jövő kreativitás fokozására használjuk. Az oktatás azt jelenti: mi magunk, barátaink, családunk fogékonyabbá válunk a teljes igazság világára, hogy életünket a saját kívánságunknál sokkalta nagyobb jónak szenteljük.

Csak miután elkezdtük ezeket az eszméket beleplántálni a gyermekbe, akkor kezdhetjük tanítani a megélhetés módozataira; az oktatás miértjének meg kell előznie ahogyant. Matematikára tanítjuk a gyermekeket, hogy módszeres gondolkodásra neveljük őket, s hogy boldoguljanak az üzleti életben. Nyelvekre tanítjuk őket, hogy képesek legyenek közölni mondandójukat. Természettudományokra tanítjuk őket, hogy megértsék annak a világegyetemnek a fizikai jellemzőit, amelyben élünk. Mindez helyes és jó, és vitathatatlanul fontos. Ám ezeknek a tudományágaknak egyike sem hat szükségképp arra, hogy miként fog viselkedni a gyermek a mindennapi életben.

Miért kell “rendesen” viselkedni?

A történelmet tanulmányozva láthatjuk, nagyon is lehetséges, hogy valaki, aki nagy jártasságra tesz szert valamiben, tegyük fel a természettudományban, tehetségét a pusztítás szolgálatába állítsa. Mikor aztán ezt az illető szemére hányják, s figyelmeztetik, hogy viselkedjék Teremtője akarata szerint, az illető gyakran teljes meggyőződéssel feleli: “Engem sok mindenre megtanítottak iskolás éveimben, de azt soha senki nem mondta, hogy miért kell rendesen viselkedni.” Az, hogy a gyermeket a maga választotta értékrend szerint engedjük felnőni – abban a hiszemben, hogy nem szabad korlátoznunk személyiségi jogaiban – éppoly nevetséges, mint az a szülő, aki választást enged gyermekének, hogy beoltsák-e vagy sem.

Ilyenformán tehát az információ megosztása nem más, mint az oktatás egyetlen és nagyon egyszerű módja. Az igazi nevelés – az életre való nevelés – abból áll, hogy megtanítjuk a gyermekeket: megmásíthatatlan kötelességük az Örökkévaló iránt, hogy erkölcsös, erényes életet éljenek, amely lehetővé teszi, hogy fenntartsák önmagukat, s jobb világot teremtsenek gyermekeik és az eljövendő nemzedékek számára.

Az oktatáshoz tartozik az is, hogy foglalkozunk a gyermekkor paradoxonával. A gyermekből egyfelől hiányzik az a képesség, hogy igazán megkülönböztesse a rosszat és a jót, sokkal kevesebb benne az érettség ahhoz, hogy a jót egyszerűen azért válassza, mert az jó, s hogy a rosszat pusztán annak rossz mivolta miatt elutasítsa. Másfelől éppen a gyermekkor az, amelyben az ember lelke és jelleme megformálódik. Ennek okáért a gyerekeket jó szokásokra kell nevelni, meg kell tanítani őket jó és rossz megkülönböztetésére, méghozzá még jóval iskolás koruk kezdete előtt. Ahogy a gyermek idősebb lesz s ezzel egyidejűleg értékrendje és személyisége változik, egyre nehezebbé válik személyisége alakítása.

*

Egyszer egy házaspár tanácsot kért egy rabbitól, hogyan neveljék tizenkét éves fiukat. A rabbi így válaszolt nekik: – Ezzel a kérdéssel tizenkét évet késtetek. Az ember olyan, mint a fa. Ha egy teljességében kibontakozott fa egyik ágát megvágjuk, az csak azt az egyetlen ágat érinti. Ha azonban egy magon ejtünk egy parányi karcolást, az az egész fa növekedését befolyásolja.

 

Mivel az oktatás maga az élet, így nem ér véget sosem. A hivatalos oktatás az iskola befejezése után véget érhet ugyan, de ahogy növekszik élettapasztalatunk, s ahogy mind inkább megértjük, mi a szerepünk a világegyetemben, annál inkább kell a tanulásnak fokozódnia. Nem számít, hány évesek vagyunk vagy hogy mennyire felvilágosultakká váltunk, mindig fel kell tennünk magunkban a kérdést: mennyire értem igazán, mi is az az értelmes élet? Mennyire vagyok boldog?

Sokunkat meglephet talán, ha rádöbbenünk, milyen zsenge ifjak vagyunk is lelkileg, milyen sokat kell még tanulnunk a saját lelkünkről, s hogy mennyit kell még fejlődnünk ahhoz, hogy érett emberhez méltó kapcsolatot alakítsunk ki az Örökkévalóval.

Hogyan tanítsunk?

A kérdés – Hogyan tanítsunk? – valójában ugyanaz, mintha azt kérdeznénk: hogyan kommunikáljunk? Hogyan végezzük üzleti ügyeinket? Hogyan éljünk?

A válasz minden esetben ugyanaz: szeretet által. Az oktatás szeretet nélkül legjobb esetben nem teljes, rosszabb esetben romboló hatású. A szeretet – fogékonyság: nem a saját elképzeléseink és elveink iránt, hanem a tanítványunké, s ami a legfontosabb, az Örökkévalóé iránt. Ez azt jelenti, hogy a gyermekben tudatosítani kell, hogy van egy létezési forma, amely magasan fölötte áll az övének, magasan fölötte saját hajlamainak és kívánságainak, fölötte áll családjának és barátainak, iskolájának és játékainak. Ez a fajta oktatás szigorú, s szellemi-érzelmi kitartást követel. Ahogy azonban az emberpalánta mind jobban és jobban megismeri az Örökkévalót, s ahogy fejlődik a lelkiség iránti fogékonysága és szellemi igénye, úgy fordul mindinkább az élet magasabb céljai felé. Olyan gyerekké válik, aki tiszteli és szereti szüleit. Olyan gyermekké, aki nem veszi el a másét. Olyan gyermekké, aki segít másokon, aki bőkezűen bánik idejével és szeretetével.

Az oktatásnak számos összetevője van, amelyek között a legalapvetőbb az ismeretek átadása. Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy az ismeret csupán eszköz, amit a gyermek kezébe adunk; és amiképp egy ház megépítése sem csupán szerszámok és anyagok beszerzéséből áll, ugyanúgy az oktatás is sokkal több, mint a helyes ismeretek átadása.

Az igazi tanító nem egyszerűen csak tényeket tanít, hanem gondolkozni is tanítja a gyermeket: választ találni a kérdésekre, amelyek a neki tanított elvekkel kapcsolatban fölmerülnek benne, hogy egy-egy probléma megoldásakor ne legyen teljes mértékben szüleire vagy tanítójára utalva. Ha a megoldásokat mindig valaki mástól kapjuk, beleringathatjuk ugyan magunkat abba a kellemes érzésbe, hogy sosem kell az esetleges tévedésért felelősséget vállalnunk, ha azonban megtanulunk a magunk fejével gondolkozni, mélységes elégtételt vált ki a tudat, hogy önállóan cselekedtünk. Mindez összefügg azzal, hogy miért teremtette az Örökkévaló a világmindenséget: nem azért, hogy bábok játsszanak benne egy részletesen megírt darabot, hanem azért, hogy minden emberben éljen a vágy, hogyválasztása szerint, becsületesen és erényesen éljen.

A tanításhoz alázat is kell. Ne feledjük: a tanító nem forrása az ismereteknek, hanem csupán egy magasabb helyről származó ismeret közvetítője. A tanító sosem lehet fölényes ismeretei megosztásakor, ehelyett át kell éreznie, mekkora áldás az a lehetőség, hogy a tanulót bevezetheti a tudásba.

És mindenekfölött ne feledjük: a szívből jövő szavak a szívbe hatolnak. A tanítónak hinnie kell abban, amit mond, s eleven példáját kell mutatnia annak, amit tanít. A gyerek gyakran nem tudja megkülönböztetni az eszmét és a viselkedést, s ha azt látja, hogy vizet prédikálunk, de bort iszunk, azzal az egész folyamatot aláássuk. Azt mondani a gyereknek: “Viselkedj úgy, ahogy mondom, és ne úgy, ahogy tőlem látod”, szintén tanítás – csak éppnegatív fajta.

Írva van a Példabeszédekben: “Neveld az ifjút a maga módján”, s akkor ha felnő “sem tér el attól”. De miért a gyermek módja szerint? Hát nem objektív a tudás? Hogyan igazítsuk a tudást külön-külön minden egyes gyermekre? Nem lesz ettől az oktatás bizonyos értelemben önkényes?

*

A Rebbe egy szokásos napi sétája alkalmával találkozott egy ismerős közösségi vezetővel. – Minden nap végigmegyek ezen az utcán, s látom a mellettem elhaladó fiúkat és lányokat – mondta. Hangjából aggodalom csendült ki. – Mondd meg nekem, ki gondol velük? Ki törődik azzal, hogy szellemi és lelki szükségleteik találkozzanak? Neked és minden olyan embernek, akinek ez módjában áll, mindenekfölött ezeknek a fiataloknak a nevelésével kell törődnötök.

Esztendők múltán a közösségi vezető elmesélte, hogy a Rebbe őszinte aggodalma oly mély hatást gyakorolt rá, hogy nyomban megfogamzott benne egy sor oktatási program gondolata, amelyek kezdeményezésére meg is valósultak, s az évek során több ezer hallgatójuk volt.

 

(Folytatás a következő számban)

 

A New Yorkban nemrég megjelent best-seller alapján, amely a Rebbe beszédeinek válogatását tartalmazza: Simon Jacobson, Toward a Meaningful Life, William Morrow and Company, 294 oldal.

Megjelent: Egység Magazin 8. évfolyam 33. szám – 2014. július 30.