A Rebbe szava
Félelem és szorongás a bennünk rejtőző ellen 3.

Történt egyszer, hogy egy nagyon szegénysorú család leányának állandóan rémálmai voltak. A lány szülei a rabbihoz fordultak tanácsért. A rabbi elgondolkodott, majd így szólt: – Bölcseink szerint éjjel arról álmodunk, ami nap közben is foglalkoztat bennünket. Kérdezzétek meg a lányt, hogy mitől fél.

Mikor megkérdezték a lányt, ő így felelt: – Sokszor észreveszem, hogy mindketten a minket körülvevő szegénység miatt aggódtok. Sok mindentől félek, de la legnagyobb rettegéssel a belőletek áradó félelem tölt el.

 
 

Hogyan küzdjük le félelmeinket?

Csak úgy szabadulhatunk meg félelmeinktől, ha szorosabbra fűzzük azt a köteléket, ami az Örökkévalóhoz köt minket. Ha elfogadjuk, hogy fontos szerepet játszunk az Örökkévaló tervében, hogy életünknek fontos célja van, semmivé foszlanak a félelmeinket tápláló kételyek.

Ha a materiális világot mindennél fontosabbnak tartjuk, továbbra is a félelem és a szorongás hálójában vergődünk. A körülmények foglyai leszünk, az anyagi világ szeszélyeinek áldozata.

Senkit sem kell félnünk, csak az Örökkévalót, hiszen semmi sem lehet Őnála valósabb. Bölcseink tanítása szerint: “Éppúgy féld az Örökkévalót, ahogy az embereket.” “Az Örökkévaló félése” valójában nem félelem, hanem az életünket meghatározó magasabbrendű jelenlét iránti tisztelet és megbecsülés, és annak felismerése, hogy az Örökkévaló fontos szerepet szánt nekünk a világ megjobbításában. Amikor elcsüggedünk vagy valami félelemmel tölt el, amikor attól tartunk, hogy képtelenek leszünk megbirkózni egy feladattal vagy megemészteni egy kudarcot, gondolkodjunk el azon, hogy vajon mit kíván tőlünk az Örökkévaló.

Semmitől se kell félnünk, hiszen velünk van az Örökkévaló, és két világunk is van: egy materiális és egy spirituális világ. Az imént még megoldhatatlannak tűnő problémák rögvest helyükre kerülnek. Ha elfogadjuk, hogy életünk nem a pénz, a rang és a társadalmi elfogadottság körül forog, zavarodottságunk szertefoszlik. Magabiztossá tesz bennünket a tudat, hogy magasabb rendű cél felé törekedünk, és hogy az Örökkévaló semmi olyat nem kíván tőlünk, amire nem vagyunk képesek. Megszabadulunk kételyeinktől és aggodalmainktól, s csak az örömben lesz részünk, hiszen telítődünk életerővel.

Ez a magabiztosság életünk minden mozzanatában érezteti hatását. Ha képesek vagyunk az élet valóban fontos területeire összpontosítani, már nem kell amiatt aggódnunk, hogy megfelelünk-e a körülöttünk lévők elvárásainak. Az Örökkévaló elvárásai jóval fontosabbak az emberénél, ám mégis könnyebb megfelelni ezeknek. Az emberi értékrend változó és múlandó, de a spirituális értékrend örök érvényű. Ha ezt tartjuk szem előtt, az élet triviális dolgai aligha töltenek el félelemmel, éppúgy, ahogy a felnőtt sem fél a sötéttől. A félelem és a szorongás ezentúl nem bénító erő, hanem olyan kihívás, melynek legyőzése lehetővé teszi az értelmes életet. A csatát már félig meg is nyertük, ha ismerjük az ellent; ha tisztában vagyunk félelmünk okával, jó úton haladunk afelé, hogy győzedelmeskedjünk rajta

Ez persze nem jelenti azt, hogy egy csapásra megszabadulunk valamennyi félelmünktől és szorongásunktól. Az időről időre felbukkanó félelem vagy szorongás az élet része, és arra figyelmeztet, hogy valami nincs rendben, valami miatt nem tudjuk elérni célunkat. Éppen ezért, ha felbukkan életünkben a félelem vagy a szorongás, ne essünk kétségbe, ne hagyjuk, hogy elhatalmaskodjon rajtunk a depresszió: jóval többre megyünk, ha megoldjuk és javítunk a helyzeten.

A depresszió nem bűn, ám a depresszió olyan dolgokra képes, melyre a bűn soha. A depresszió lehet konstruktív vagy destruktív. A konstruktív depresszió az olyan ember sajátja, aki tisztában van saját gyarlóságával, és mindent megtesz, hogy leküzdje azt. Olyan ember kétségbeesése, aki gyötrődik tévedései és az elszalasztott lehetőségek miatt, de aki nem süpped a saját maga és a világ problémái iránti közömbösség ingoványába. A destruktív depresszió az olyan ember sajátja, aki semmit sem vár el magától és embertársaitól, és nem küzd a melankólia ellen, mely megfosztja a reménytől. A konstruktív kétségbeesés az öntisztuláshoz vezető út első lépcsőfoka, míg a másik fajta egy reménytelenül mély és sötét verem.

Hogyan tudjuk megkülönböztetni az egyiket a másiktól? A konstruktív depresszióban szenvedő ember könnyezik, a destruktív depressziótól gyötrődő ember szemei szárazak és üresek. Az első ember értelme és szíve kétségek közt hánykódik, míg a második emberén ólomsúlyú, apatikus csend ül. És mi történik akkor, amikor elmúlik a depresszió? Az első embert elönti a tettvágy, és megteszi az első botladozó lépéseket, hogy kikászálódjon depressziójából. A második ember továbbra is bénult marad, így az ő útja semmivel sem lett könnyebb.

A depresszió legyűréséhez új szemléletmódra van szükségünk. Hessegessük el a kínzó és destruktív gondolatokat, és gondolkodjunk pozitívan és konstruktívan. Gondoljunk jót és a jó valóvá válik. Ez nem a bolondok optimizmusa: ha képesek vagyunk felfedezni a jót a látszólag kellemetlen helyzetekben is, arra is képesek leszünk, hogy félelmeink legyűrésével megfelelő választ adjunk a kihívásokra.

Szabaduljunk meg az életünkben felbukkanó káosztól. Bogozzuk szét a minket gúzsba kötő köteleket, de ne feledjük: csak szép sorjában, egyenként tudjuk kibogozni a csomókat. Ne adjuk fel – hiszen a legmagasabb hegycsúcsra is feljuthatunk lépésről lépésre. Miképpen a zavar zavart szül, a tisztánlátás is tisztánlátást szül, s már egyetlen jó irányba tett lépés is kellő lendülettel tölt el, hogy megtegyük az út hátralevő részét.

Gondoljuk végig, mi az az öt dolog, amit életünkben a legfontosabb. Múlandó vagy örök érvényű célok? Fontosabb lenne számunkra a pénz és a rang, mint családunk és az, hogy másokon segítsünk? Ha így áll a dolog, akkor bizony nem kétséges, miért félelemmel teli az életünk, hiszen lelkünk mélyén tudjuk, hogy e célok némelyikét nem valósíthatjuk meg.

Ha csak a pozitívumra összpontosítunk, vagyis eredményeinkre, képességeinkre és szeretteinkre, könnyedén kiszállhatunk az anyagiasság ördögi körforgásából. Osszuk meg félelmeinket, aggodalmainkat barátainkkal és családunkkal, akik segítségünkre lesznek, új megvilágításba helyezik a problémáinkat és pozitív megoldást sugallnak. Vágjunk bele olyan tevékenységbe, ami maradéktalanul boldoggá tesz, s mire felocsúdunk, életünk megtelik értelmes cselekedetekkel, míg a félelem és a szorongás örökre eltűnik.

Végül, tegyük az Örökkévalót életünk részévé. Tudatosítsuk magunkban, hogy olyan magasztos feladat elvégzésére teremttettünk, amely jóval nemesebb és felemelőbb, mint az élet egyéb dolgai. Minél magasabbra tesszük a mércét, annál kevésbé keseríti meg mindennapi életünket a félelem és a szorongás. Ne feledjük, hogy az Örökkévaló óvja lelkünket. Még annak az embernek is tiszta a lelke, akit élete során számtalan viszontagságon ment keresztül. Ne feledjük, hogy itt a földön semmitől sem kell félnünk, hiszen az Örökkévaló mindig velünk van, és ha követjük utasításait, bőséggel hull ránk az Ő áldása.

Bármennyire is elhatalmasodik rajtunk a félelem, szakítsunk időt arra, hogy lelkünk szólhasson hozzánk. A félelem eleinte tán akadályoz abban, hogy meghallgassuk lelkünket. Legyünk türelmesek és állhatatosak. Csak egyre ügyeljünk: félelmeinkkel őszintén és komolyan foglalkozzunk, mivel a félelem és a szorongás csakis az őszinte, szívből jövő hangokra reagál.

Képzeljünk el egy olyan helyet, itt és most, ahol a pénznek, a hatalomnak és a szellemi sivárságnak nincs értéke. Félelmünk szertefoszlik amint farkasszemet nézünk vele. Kössük össze értelmünket és érzelmeinket, lelkünkkel pedig igázzuk le félelmeinket. S mindenek fölött, tegyük lehetővé, hogy életünk megteljen örömmel, odaadással és az Örökkévalóval; hagyjuk, hogy lelkünk szikrázó fénye bevilágítsa a legkisebb zugot is, ahol a félelem megbújhat.

Történt egyszer, hogy egy művész, akit nagy sorscsapás ért, levelet írt a Rebbének, melyben beszámolt a rosszkedvéről és a kétségbeeséséről. A Rebbe így válaszolt:

“A művész zsenialitása abban a képességében rejlik, hogy kellő távolságot tud tartani tárgyától, és észreveszi a felszín mögött rejtőző leglényegesebb vonásokat is. Képes arra, hogy ezt a lényeget művében kifejezze, s így bárki, aki egy pillantást vet a festményre, észreveszi ezt az új dimenziót, melyre amúgy soha nem figyelt volna fel. Ugyanez vonatkozik az emberekre is, az ember leglényegesebb vonása az Örökkévalóhoz való hasonlatossága. Nagyon nagy gondot kell arra fordítanunk, hogy életünk felszínes dolgai ne homályosítsák el a lényeget. Az élet tragédiáit is a maguk összefüggéseiben kell szemlélni, vagyis el kell helyeznünk a kihívások és a fáradozások kozmikus rendszerében, hiszen csakis ezáltal érhetjük el a jóság és a boldogság legmagasabb szintjét.

Megjelent: Egység Magazin 11. évfolyam 45. szám – 2014. július 31.