Ha végigtekintünk az igazságszolgáltatás és a büntetőjog történetén azt találjuk, hogy a vétkesek börtönbevetése mindig is a büntetés egyik eszköze volt, ámbár ennek sikere a bűn megelőzésében, illetve a bűncselekmények büntetéseként – nem volt egyértelmű.
A Tóra, amely erőteljesen hirdeti a cselekedeteinkért járó jutalom és büntetés elvét, világosan felsorolja és meghatározza a vétkesek és az elítélt bűnözők büntetésének számos formáját, amely az egyszerű pénzbírságtól a megkorbácsolás és a halálbüntetés számos formájáig terjed.
Ugyanakkor a Tórában a felsorolt büntetések legkülönfélébb formái között – érdekes módon – nem szerepel a bebörtönzés.
„Igen ám,” mondhatnánk erre, „de József bizony eltöltött némi időt a börtönben!” A Tóra erről így ír: És József ura vette őt és börtönbe vetette, arra a helyre, ahol a király foglyai fogva voltak (1Mózes 39:20.)
Ez vajon nem azt jelenti, hogy a Tóra valójában elfogadja a bebörtönzés elvét?
A válasz a következő: a Tóra ugyan részletesen leírja ezeknek az embereknek a börtönbe vetését, ám látnunk kell, hogy itt az egyiptomi törvényeknek megfelelő egyiptomibörtönről van szó. Semmiféle utalást nem találunk arra vonatkozóan, hogy a börtönbe vetés a zsidó büntetés elfogadható formája lenne.
Ám mit kezdjünk a Tórában is említett, és a zsidókra vonatkozó bebörtönzés bizonyos eseteivel? Azt a személyt, aki megszentségtelenítette a sábbátot azáltal, hogy rőzsét szedett, „őrizetbe vették” (4Mózes 15:34.) Az istenkáromlót, akit Mózes elé vezettek azok, akik hallották szavait, szintén „őrizetbe vették” (3Mózes 24:12.) A börtönbüntetés imént felsorolt példái bizonyítékot szolgáltatnak arra nézve, hogy a büntető célzattal történő fogságba vetés elfogadott gyakorlat volt a bibliai időkben. Ám ha közelebbről vizsgáljuk az Írás szavait azt találjuk, hogy ezekben az esetekben a börtönbevetés csak arra szolgált, hogy a gyanusítottak őrizet alatt legyenek addig, míg a rájuk kivetett ítélet meg nem születik. A börtön maga, nem volt a büntetés része.
Még egy lehetőséget meg kell említenünk. A Talmud (Szánhedrin traktátusban) olyan bűnözőkkel foglalkozik, akik komoly vétségekben voltak visszaeső bűnösök, vagy akik főbenjáró vétséget követtek el, ám kisebb eljárásjogi nehézségek miatt nem lehetett kivégezni őket. A Misná szerint ezekben az esetekben „börtöncellába helyezték őket”. Ez vajon nem arra utal-e, hogy a bebörtönzés a büntetés egyik formája volt? Ám ha részleteiben vizsgáljuk az esetet láthatjuk, hogy itt a börtöncellában való fogvatartás azt a célt szolgálta, hogy eltávolítsanak a társadalom köréből olyan – visszaeső – bűnözőket (gyilkosokat – Maimonides), akik veszélyesek a közösségre nézve – de bizonyos törvényértelmezési okokból nem lehet őket halálra ítélni. Ebben az esetben a börtön – ami egy sötétzárka – a gyakorlatban a halálbüntetés egy formája (Szánhedrin 81b.)
S ezzel elérkeztünk a nyilvánvaló kérdéshez: miért nem tekinti a Tóra a bebörtönzést a büntetés megfelelő módjának?
A lét értelme, hogy az Istenségnek helyet készítsünk ebben a világban: „Azért teremttettem meg, hogy Alkotómat szolgáljam”. Ha valakit rács mögé zárunk, meggátoljuk abban, hogy teljesítse kötelességét. Megtagadjuk tőle a lehetőséget, hogy küldetését teljesítse; másszóval megfosztjuk létezése értelmétől.
Ahhoz, hogy valaki szolgálja Teremtőjét, olyan módon kell élnie, hogy valóban véghezvihessen valamit; szabadnak és függetlennek kell lennie, hogy a maga ura lehessen.
A büntetés minden más formájában, miután a bűnözőt megbüntették, azonnal visszatérhet megszokott életviteléhez, és az átélt tapasztalatok következtében megvan a remény, hogy jobb életet él, s ezáltal jobban szolgálja Istent. Ám ha valakit börtönbe vetünk, korlátozzuk cselekvési lehetőségeit. Bármit is tesz a börtön vezetősége vagy az őrök parancsára, kényszer hatása alatt cselekszik, és ezért nem tartható saját, személyes cselekedetének.
A Tóra valamennyi parancsa és előírása, még a büntetésre vonatkozó rendelkezések is, a cheszed, a könyörületesség elvét követik. Még azokban az esetekben is, amikor a Tóra halálbüntetést ír elő, a végső cél a bűnbocsánat. Felmerülhet a kérdés, hogy hogyan teljesítheti a kivégzett személy élete feladatát? A válasz a következő: azokban az esetekben, amikor halálbüntetést szabnak ki egy főbenjáró bűnösre, a Tóra úgy rendelkezik, hogy küldetését, megbízását vissza kell vonni, mivel saját cselekedetei következtében elveszítette a lehetőséget, hogy Isten által rárótt feladatát teljesítse.
Ám a Tóra nem mondja hogy vessük börtönbe és ne tegyük számára lehetővé, hogy küldetését teljesítse, hogy fáradozzon és munkálkodjon az Istennek tetsző út keresésében; hogy szolgálja Teremtőjét. Nyilvánvaló tehát, hogy a börtön, mint intézmény, ellenkezik a Tóra tanításával.
A társadalom védelmében
A világ különböző népei különféleképpen vélekednek erről a kérdésről, és a börtönök fontos szerepet játszottak a büntetőrendszerben a történelem folyamán.
Napjainkban egyre több országban kezdik felülvizsgálni a börtönrendszer célját és eredményességét, és egyre inkább felismerik a börtönrendszer megreformálásának szükségességét. Az első lépés a kínzás, a testi fenyítés és a szándékos fájdalomokozás megszüntetése volt. A börtönt egyre kevésbé tekintették a szenvedés helyének, s helyette inkább olyan intézményt láttak benne, amelynek elsősorban a társadalom egészét kell védenie azáltal, hogy a veszélyes bűnözőket nem engedi szabadon mozogni, s amely másodsorban talán olyan hely, ahol létrejöhet a rehabilitáció.
A börtönreformok szószólói hisznek abban az eszményben, hogy a rabokat meg kell nevelni annak érdekében, hogy amikor ismét kilépnek a szabadba, törvénytisztelő állampolgárként, az ország törvényeit megtartva élhessenek új, becsületes életet.
A Tóra büntető rendszerében van egy fogalom, ami talán megfelel a mai szabadságvesztésnek; ez a tolvajok kényszermunkára kötelezése, hogy megtérítsék a kárt, amit okoztak. Itt a maximum hat év. Erről egy más alkalommal szólunk.
A diaszpóra mint börtön
Az a zsidó, aki a gálutban él – mintha börtönben lenne. Nem tudja teljesíteni a Szentéllyel kapcsolatos parancsolatokat. Szeretné bemutatni az áldozatokat, de nem lehet. Ilyen értelemben börtönben van. Nem cselekedhet szabadon, tetszése szerint.
Ám mégiscsak van célja a reményvesztettségnek; van értelme a rossznak. Az alászállás felemelkedéshez vezet. Így, ha a diaszpórában élünk is, ki kell használnunk a földi életet és fel kell fedeznünk Istent ebben a világban is. Azáltal, hogy a világ távoli sarkaiba vetett minket a száműzetés, a világban meglévő Isteni szikrák felvillannak és lehetővé válik egy új, az előzőt meghaladó szint elérése.
Ugyanúgy, ahogy a büntetőrendszer reformja azt a célt szolgálja, hogy a raboknak visszaadja önbecsülésüket és azt a lehetőséget, hogy törvénytisztelő állampolgárrá válhassanak, a gálut „reformja” is visszahozza a zsidót egy magasabb, az őt megillető helyre: közelebb a Messiáshoz, a Megváltáshoz.
Ez megvilágosodást jelent a világ nemzetei számára is, s ez elvezet a próféták általános mondanivalójához is:
Akkor majd tisztává teszem a népek ajkát,
Mindnyájan Isten nevét hívják segítségül
hogy egy akarattal szolgálják Őt.
(Zofóniás 3:9.)
Megjelent: Egység Magazin 4. évfolyam 16. szám – 2014. július 28.