A Rebbe szava: Az Örökkévaló – az abszolút valóság

Minden alapzatnak alapzata, minden bölcsességnek oszlopa tudni, hogy létezik egy Első Lét, aki mindenfajta létezést létrehoz.

– Majmonidész, Misné Tóra

saját létezésünket alapvető realitásként fogjuk fel, az istenességet pedig

valamifajta újszerű és szerzett tulajdonságnak. Szerepünk, hogy a felfogás

egy egészen új szintjére érjünk, ahol az istenesség az abszolút realitás, és

Örökkévaló – már maga a puszta szó is a lehető legszélesebb vélemény- és érzelmispektrumot váltja ki. Vannak rajongva hívők, mások hitetlenek, megint mások az agnoszticizmussal érvelnek. Kinek ne volna határozott véleménye az Örökkévalóról?

Ha az emberek egész életükben mást se tennének, csak az Örökkéva­lóról vitáznának, akkor se jutnának egyezségre, mivel minden bizonnyal, valamennyiük számára mást jelent azÖrökkévaló. Sokan azt állítják, hogy az Örökkévaló elutasítása valójában az Örökkévaló hamis meghatározásának elutasítása, és ha közlik velük a pontos meghatározást, talán nem is lesz vita.

Történt egyszer, hogy egy rabbi megpróbált rávenni egy ateistát, hogy cselekedjen valami jót. Az ateista, miután kifejtette, hogy né­zete szerint miért fölöslegesek az efféle cselekedetek, kijelentette: -Tudod, rabbi, én nem hiszek az örökkévalóban.

A rabbi így válaszolt: – Abban az Örökkévalóban, akiben te nem hiszel, én sem hiszek.

Ha az a szó, hogy „Örökkévaló”, szó­ba kerül, valamennyiünk előtt egy ko­rábban kialakult kép jelenik meg. Van­nak, akik az óvoda óta hordozzák ma­gukban egy mennyei trónon ülő,hosszú, fehér szakállú ember képét, aki villámokat szór ránk, ha rosszalkodunk. A gyermek számára az Örökkévaló egyszerűen olyan lény, aki nagyobb és erősebb, mint az apja. Egy kisgyerek esetében ez talán elfogadható kép, de nyilvánvalóan nem elégséges, ha egyfelnőtt véli ilyen leegyszerűsített, testet öltő formának az Örökkévalót.

Saját Örökkévaló-meghatározá­sunk alapuljon olyan emberek véleményén és magatartásán, akiket vallásos­nak tartunk. Lehetséges, hogy az ott­hon vagy az iskolában megtapasztalt álszentség hatására negatív képünk alakult ki az Örökkévalóról, de lehet­séges az is, hogy családunk, barátaink vagy tanítóink példáját látva, meleg baráti érzésekéitáplálunk iránta. Az Örökkévaló iránti érzelmeinket befo­lyásolják az elolvasott könyvek, az is­kolában hallottak, a zene, amit hallga­tunk, és még ezernyi más tényező.

Annak az embernek, aki értelmes életet kíván élni, fel kell tennie magá­nak a kérdést: egyáltalán mi szükség van arra, hogy definiáljuk az Örökké­valót? És miért van szükségem az Örökkévalóra az életemben? Az, hogy milyen választ adunk erre a kérdésre,

bármi másnál pontosabban határozza meg, hogy kik vagyunk, s hogyan él­jük életünket, mivel az Örökkévaló kérdése minden emberi magatartásfor­ma gyökere.

Minden emberi Örökkévaló-meg­határozást behatárolnak az emberi fel­fogóképesség és tudás korlátai. Végté­re is rajtunk kívül nincs más mérce, amihez viszonyíthatnánk magunkat. Ilyenformán magunkat tekintve kiindu­lópontnak, megpróbáljuk a magunk képét az Örökkévalóra rávetíteni. De vajon valóban vagyunk-e olyan helyzet­ben, hogy meghatározhassuk az Örök­kévalót? Végtére is mit keresünk? Az ember képzeletében kialakult Örökké­való meghatározását, vagy az Örökké­való képére teremtett emberét?

Mivel az Örökkévaló a teremtő, mi teremttettünk az Ő képére. Mivel az Örökkévaló tény, az Ő viszonylatában kell meghatározni, nem a miénk sze­rint, mivel az Örökkévaló teremtette a logika és az okfejtés törvényeit is. Nyil­vánvalóan értelmetlenség volna felté­telezni, hogy mi, a teremtmények, meghatározhatjuk teremtőnket. Bár­mennyire bonyolult legyen is egy gé­pezet, nem tud nekünk megalkotójáról, a mérnökről beszélni, sem azokról az elképzelésekről és rejtett erőkről, ame­lyek az alkotót alkotásra serkentették.

És mégis: ha az Örökkévaló teljes­séggel túl van valóságfogalmunk körén, hogyan hozhatjuk magunkat összefüg­gésbe Vele? Mielőtt válaszolnánk e kérdésre, előbb azt kell megvizsgál­nunk, miként próbáljuk értelmezni magát a valóságot.

Próbáljuk meg különféle módszerekkel meghatározni a valóságot. Mindenek­előtt azt kell felismernünk, hogy a va­lóságot, mint bármi mást, részben maga a definiálására használt eszköz határozza meg. Vajon abból áll-e csu­pán a valóság, amit érzékeink szintjén felfogunk, amit látunk, hallunk, ízle­lünk, szagolunk, tapintunk? Ez a meg­határozás nem lehet pontos, mivel hi­ányzik belőle értelmünk és érzelmünk. A valóságot tehát gondolataink, érzel­meink valamint érzékelő képességeink határoznák meg? Ez sem kielégítő vá­lasz, mivel kizárja a tudatalattit, amely se logikai, se érzelmi módszerekkel nem közelíthető meg teljesen.

A valóságot a maga teljességében sosem fogjuk tudni meghatározni, mi­vel többet foglal magában, mint amennyit a magunk korlátozott emberi eszközeivel felfogni képesek vagyunk.

Az ember csupán parányi része a va­lóságnak, egy sokkalta nagyobb egész része. A rész nem határozza meg az egészet.

Vajon mi az oka annak, hogy oly ha­talmas szókinccsel rendelkezünk, ha a munka, a pihenés vagy épp az időjárás kerül szóba, mikor azonban legbelső önmagunkról szólnunk, csak nagy ne­hézségek árán tudjuk kifejezni érzelme­inket? Nem kellene tudnunk könnyeb­ben nyilatkoznunk legbelső érzelmeink­ről, mint felszínes, külső dolgokról? És mégis: minél bentebbről jön az érzés, annál kevesebb szót találunk rá.

E paradoxonnak az a magyaráza­ta, hogy a nyelv korlátozott eszköz, amelyben nincs meg a mély, belülről fakadó érzelmek intenzitása. Az ilyen bensőséges dolgok közvetítésére másnyelvet használunk: a költészetét, a muzsikáét és a művészetekét – sőt időnként a hallgatásét. Egy szép fest­mény előtt állva érezzük a hatását, de a nyelv – a verbális nyelv – esetenként nem képes e hatás leírására.

Hasonlóképpen nem kielégítőek a valóság meghatározására szolgáló esz­közeink. Honnan tudjuk tehát, hogy létezik? Ugyanúgy tudjuk, mint hogy létezik a belső világunk – pedig nemtudjuk megérinteni, nem tudjuk defini­álni. Mert bár nem tudjuk esetleg meg­határozni például azt, hogy szerelem, de a szerető ölelést érezve marad-e bármilyen kétségünk is afelől, hogy ez az érzés ugyanolyan valóságos, mint maga az ölelés?

Hogy lássuk az igazságot, hogy megpillantsuk a valóságot, meg kell tanulnunk új módon szemlélnünk ön­magunkat. A természet korlátaiból ere­dendően formánk a megfigyelés „kívül­ről befelé” irányuló módszerének tár­gya. Amit emberi eszköz megfigyelni és tapasztalni képes –érzékelés, érte­lem és érzelem útján – csupán jelzése annak, mi rejlik a felszín alatt. Azzalkezdjük, hogy megvizsgáljuk a körülöt­tünk lévő anyagi valóságot, aztán eszünk és érzelmeink segítségével lehántjuk külső rétegeit, megkíséreljük felfogni azokat a belső erőket, amelyek meghatározzák a természet működé­sét. Ha képesek volnánk minden ré­teget lehántani, lassanként kezdene földerengeni előttünk a valóság. Egy­előre azonban a valóságnak csupán néhány külső rétegén vagyunk képesek keresztülhatolni, s a beljebb fekvőkig nem érünk el.

Ha nem vagyunk képesek felfogni a valóságot, hogyan vagyunk képesek bármiféle reális képet alkotni az Örök­kévalóról? Erre azért vagyunk képesek, mert az Örökkévaló azt akarja, hogy az

emberek kinyújtsák felé a kezüket, hogy keressék, hogy egyesüljenek vele. Ezért döntött úgy az Örökkévaló, hogy a Biblia által meghatározza önmagát, így téve lehetségessé számunkra, hogy megismerjük, s mindennapjaink való­ságába helyezzük Öt.

Mikor az Örökkévaló Egyiptomba küldte Mózest, hogy szabadítsa ki a rab­ságban sínylődő zsidókat, Mózes arra kérte az Örökkévalót, írja le önmagát, hogy ő – Mózes – bizonyítani tudja a népnek az Örökkévaló létezését. Az Örökkévaló így válaszolt: „Vagyok, aki vagyok.” Ekképpen szólván írta le az Örökkévaló az Ő valóságának lénye­gét, azaz hogy azért létezik, mert lé­tezik.

Az ember csupán ok és okozat összefüggésében fogja fel a létezést, emiatt nem tudunk megérteni, még csak el sem tudunk képzelni olyan lé­tezést, amely nincs meghatározva,amelynek nincs oka, ami teljesen más, mint az övé. A mi létről alkotott fogal­munk tapasztalati felfogáson alapul: valami csak az után létezik, hogy léte­zését bizonyítani tudtuk.

Az Örökkévaló tehát olyan létezés, amely semmilyen más létezéshez nem hasonlítható, „nem létező létezés”. Azért valóságos, mert valóságos, való­sága azért létezik, mert létezik: „Va­gyok, aki vagyok.”

Következésképp az Örökkévalót nem tudjuk meghatározni. Ha valaki emberi ésszel próbálná minden kétsé­get kizáróan bizonyítani, hogy az Örök­kévaló létezik, nem az Örökkévalóra találna, hanem csak az emberi elme egyik termékére. Ahhoz, hogy igazánmegismerjük az Örökkévaló „természe­tét”, Örökkévalónak kellene lennünk.

– Hol van az Örökkévaló?

Ahhoz, hogy megpróbáljuk felfogni az Örökkévalót, először is rneg kell tanul­nunk, hogyan lépjünk túl saját értel­münkön, saját lényünkön, saját felfo­góképességünkön. Az Örökkévaló csak ezután bontakozik ki. Az, hogy az Örökkévalót megpróbáljuk a szemünk­kel, az intellektusunkkal, és a logikánkkal felfogni, olyan, mintha a tenyerünk­be próbálnánk zárni a nap sugarát: az Örökkévaló nem határozható meg.

Mindezek szerint tehát nem keres­hetjük az Örökkévalót. Nekünk kell az Örökkévaló számára lehetővé tennünk, hogy megtaláljon minket, mégpedig azáltal, hogy eltávolítunk életünkből minden olyan akadályt, amelyek miatt nem tud életünk részesévé válni: el kelltávolítanunk az önzést, a becstelenséget, a tudatlanságot s azt a félelmün­ket, amely miatt nem merjük elismer­ni, hogy létezik egy tőlünk független és magasabb rendű valami.

Ha felfogjuk, hogy az Örökkévaló az abszolút valóság lényege, eljutunk addig a magasztos felismerésig, hogy „Rajta kívül nincsen más.” Vagy még egyszerűbben fogalmazva: „Nincs sen­ki más.”

Az abszolút realitás nézőpontjából szemlélve valóban nincs semmi más. Ez a lét legfontosabb törvénye: ha egy száz köbméteres térbe egy száz köbmé­ter térfogatú tárgyat helyezünk, akkor abba a térbe semmi más nem fér. Ha­sonlóképp: ha van egy végtelen nagyméretű tárgyunk, akkor soha, sehol semmilyen más tárgy nem foglalhat el helyet.

Az Örökkévalóval ez a helyzet. Az Örökkévaló abszolút realitása, mind­amellett, hogy túlnyúlik a „lét” fogal­mi határain, kitölti az általunk ismert létezés teljességét. Ilyenformán nem marad lehetséges tér semmiféle, álta­lunk felismerhető létnek vagy valóság­nak: sem anyagi világunk tárgyainak, sem az általunk fontolgatott metafizi­kai igazságoknak, sem puszta önma­gunknak. Következésképpen tehát nem is léteznek mindezek a dolgok? De léteznek: mert az Örökkévaló azt mondja nekünk, hogy léteznek. De nem a saját valóságukban léteznek, hanem csupán az isteni energia kiter­jesztéseként, az abszolút, isteni valóság alkotott részeiként, mely isteni valóság egészen más, semhogy elménkkel ésminden eszközünkkel megtapasztalni képesek lennénk. Ahhoz, hogy meg­értsük ezt a valóságot és részesei le­gyünk, meg kell tanulnunk félretenni merev, emberi szemléletünket, s le­hetővé kell tennünk önmagunk számá­ra, hogy megérlelődjön bennünk egy új látás- és gondolkodásmód, s egy új­fajta hit. És ennek érdekében minde­nekelőtt tisztelettel kell állnunk az Örökkévaló előtt.

(folytatása következik)

A New Yorkban megjelent best-seller alapján, amely a Rebbe beszédeinek válogatását tartal­mazza: Simon Jacobson, Toward a Meaningful Life. William Morrow and Company, 294 oldal.