Az élet napja

 

Az értelmesen eltöltött nap felé

 

A nap rövid, a munka sok, a munkások lusták, a jutalom nagy, a Gazda pedig sürget.

– Atyák etikája 2:15
 
A világ azt mondja: az idő pénz. Én azt mondom-, az idő élet.

                                                                                   – a Rebbe

 

 A Rebbe negyven éven át válto­zatlan napirendje félelmetes volt. Amellett, hogy nap, mint nap le­velek százait olvasta el és válaszol­ta meg, kiadványokat nézett át és szerkesztett, késő estig fogadott embereket, imádkozott és tanult, beszédeket is mondott, amelyek nemegyszer a hajnali órákba nyúltak. Egyik reggel megkérdez­te, hogy hány órakor kezdődik egy bizonyos ima. – Kilenc tízkor vagy tizenötkor – hangzott a vá­lasz. – Akkor most mikor? – kér­dezte a Rebbe. – Öt perc alatt sok mindent lehet csinálni.

 
Milyen napod volt?
 

Ha összeírnánk, mi mindent tettünk ma, valami ilyesféle lajstromot kap­nánk: ébredés, zuhany, reggeli, tele­fon, újságolvasás, munkába indulás, néhány kellemes perc kollégákkal és néhány kellemetlen perc más kollé­gákkal, ebéd, egy-két termékeny és egy-két terméketlen értekezlet, haza­indulás, vacsora, beszélgetés a csa­láddal, lefekvés.

Életünk számtalan ilyen apró-cseprő dologból tevődik össze. Lehet, hogy egy napunk felületesen szemlélve nem tűnik valami nagyszerűnek, de ha nap nap után, évről évre összeadjuk a mozzanatokat, végül az egész életünk részletek millióira szakad, amelyek kö­zött nincs kapcsolat. Mi rossz van eb­ben? Az ember ösztönösen irtózik a töredezettségtől, megzavarja lelki bé­kéjét, kimondhatatlan feszültséget és nyugtalanságot idéz elő benne. És ami még rosszabb: ezek a jelentéktelen ese­mények előbb-utóbb elborítják életünk néhány igazán jelentős eseményét.

Belső énünk célpontot, szándé­kot, irányt igényel, és haladását min­den ettől eltérő esemény megzavarja. Nem csoda, hogy ha negyven-ötven évig téblábol valaki ilyen egymáshoz nem kapcsolódó napokon keresztül, egyszer csak felébred és fölteszi a kérdést: Mit tettem az életemmel?

Mindannyian szeretnénk értelmes és értékes életet élni. Nem követke­zik-e ebből, hogy minden nap, min­den perc értékes? Végtére is állandó­an törekszünk rá, hogy jelet hagyjunk magunk után, hogy hozzátegyünk va­lami értékes dolgot a világhoz. Sosem tudhatjuk, mikor nyílik erre alkalom, ezért hát nem kell-e minden pillanat­ban felkészültnek lennünk?

Hiába van meg valakiben a legjobb szándék és a legnagyobb akarat arra, hogy nagy dolgokat vigyen véghez, ha a napjai mindennapi dolgokkal telnek el, egyszerűen nincs ideje semmi más­ra. Rengeteg órát fordítunk kenyérke­resésre, evésre és alvásra, társadalmi kötelezettségek teljesítésére, de vajon mennyi marad az igazi szükségleteink kielégítésére, a magasabb célok kö­vetésére? A kaotikus élet hangzava­rában hogyan halljuk meg a lelkünk hangját?

Nyilvánvaló, hogy napi kötelezett­ségeinket semmiképp sem hanyagol­hatjuk el: enni, aludni és kenyeret ke­resni mindenképpen kell. Az egyetlen lehetőség tehát az, hogy megkeres­sük azt a fonalat, amely felfűzi napi tevékenységünket, és összeölti az egyes darabokat.

Ez a fonal nem más, mint az a küldetés, amelyet az Örökkévaló rótt ránk: tegyük jobbá magunkat és éle­tünk minden egyes aspektusát, az intellektusunktól kezdve az érzelme­inken át egészen a legvilágibb tevé­kenységekig. Az ilyen fókuszálás­nak kettős eredménye van: Életünk minden dolgát egyetlen cél egyesíti, megszűnik a töredezettség, és még a legcsekélyebb cselekedet is megtelik igazi jelentőséggel, mivel bármit te­szünk is, az isteni szándék vezérli.

Hogyan lehetünk isteniek? Úgy, hogy hozzákapcsolódunk a lelkünk­höz. Úgy, hogy időt adunk neki: nem csak hébe-hóba, bizonyos idő­pontokban és helyeken veszünk tu­domást a lelkünkről, hanem mindig és mindenhol. Megszenteljük életünk minden egyes pillanatát: nem csak azokat, amikor tanulunk, imádko­zunk, hanem a mindennapi élet pil­lanatait is és ahelyett, hogy gépiesen morzsolgatnánk napjainkat, minden egyes napban felfedezzük a benne rejlő isteniséget.

– Egy munkásember munka köz­ben egyszer csak úgy gondolta, hogy ideje pihenőt tartani. Leült, elővette az imádságos könyvét és belemerült. Egy perc múltán odalépett hozzá a főnöke. – Mi ez a hirtelen olvashatnék csak így munka közben? – kérdezte.

– Úgy vettem észre, hogy sen­kit sem zavar, ha ima közben a munkára gondolok – felelte a munkás -, akkor hát miért za­varna bárkit is, ha munka közben egy percig az imára gondolok?

 
Az értelmesen töltött nap
 

Amikor reggel felébredünk, de még nem kelünk fel, érdemes elgondol­kozni egy percre: Mit jelent ébren lenni és élni? Kezdjünk imával min­den napot, adjunk hálát az Örökké­valónak minden egyes napért. Méltá­nyoljuk a lelkünket, és azt a vitalitást és állhatatosságot, amit általa nye­rünk. Gondolkozzunk el, hogy mi olyat szeretnénk tenni aznap, ami ér­telmessé teszi a napot. Szoktassuk rá magunkat, hogy ezt tegyük meg min­den reggel, és ha sikerül, új, élesebb fókuszban fogjuk látni az életünket.

A lelkünkre történő odafigyelés azonban egész napos tevékenység, nem korlátozódik az ébren töltött órákra. Teremtsünk olyan időszakokat napközben, amikor egyedül lehetünk a lelkünkkel és az Örökkévalóval. Ta­nulmányozzunk valamilyen értelmes dolgot, gondoljunk az Örökkévalóra, és töprengjünk el, hogy mi a célja a létezésünknek. A nap egyre lázasabb sürgés-forgása közben tekintsünk vissza ébredésünk nyugodt pillanatá­ra, amikor gondolataink és vágyaink kikristályosodtak. Próbáljuk meg visszaidézni a reggeli figyelemösszpon­tosítást, próbáljuk meg alkalmazni az adott percre, teremtsünk egy céltuda­tos pillanatot a véletlen dolgok ten­gerében.

Fejezzük be ugyanúgy a napot, ahogyan elkezdtük. Alváshoz készü­lődve tekintsük át a napot, és gondol­juk végig, hogyan használtuk ki a lehetőségeit. Tudatosítsuk magunk­ban, hogy az Örökkévalónak célja volt azzal, hogy ide helyezett minket, és hogy minden tevékenységünknek tükröznie kell ezt a célt. Mielőtt elal­szunk, határozzuk el, hogy bármeny­nyire jó vagy rossz volt is a napunk, a másnap jobb lesz. Ha ezt megtesszük, békésebb lesz az álmunk, és céltudatosabban kezdjük a napot.

Mindezzel azt érhetjük el, hogy ahelyett, hogy hagynánk magunkat ide-oda dobálni a nap milliónyi tri­viális eseménye által, mi irányítjuk őket. Ahelyett, hogy sok száz egy­mástól elszigetelt mozaikdarabot ér­zékelnénk, egyetlen nagy képet lá­tunk, s ugyanakkor látjuk a sok-sok elemet is, amelyből összeállt.

Minden cselekedetünkben meglát­juk a szentséget. Amikor étkezünk, nem egyszerűen csak az éhségün­ket csillapítjuk, és a kívánságainkat elégítjük ki, hanem testnek-léleknek megadjuk azt a táplálékot, amely hozzásegít minket, hogy jobb ember­ré váljunk. Munkánk végzése közben nemcsak egyszerűen a megélhetésért dolgozunk, hanem arra használjuk a képességeinket, hogy erényes példa­mutatással és mások tanításával se­gítsünk jobbá tenni a világot. Amikor családunkat és rokonainkat megláto­gatjuk, ne csak az időt múlassuk, ha­nem próbáljuk meg arra ösztönözni egymást, hogy ki-ki teljes mértékben használja ki a maga egyedi képessé­geit. Még az alvás is új dimenziót kap: ahelyett, hogy csupán életünk egy ré­szének látnánk, napunk egy olyan, sajnálatosan hosszú szakaszának, amelynek alá kell vetnünk magun­kat, az alvás lelkünk megújításának lehetőségévé válik azáltal, hogy lel­künket visszaküldjük egy olyan hely­re, ahol elszakad materiális jellegű gondjainktól, és ahonnan felfrissülve tér vissza az új, értelmesen eltöltendő napra.

 
A napi időbeosztás
 

A materiális világ és a mindennapi szükségletek kétségkívül elvonják fi­gyelmünket az értelmes élettől – épp ezért olyan fontos, hogy reggelente összekapcsolódjunk a lelkünkkel. A

nap kezdete előtt még semmiféle fizi­kai cselekedetet nem végzünk. Az idő és a tér határai csak fizikai értelemben korlátoznak minket: mentálisan nin­csenek ilyen kötöttségek. A nap első perceiben tehát, amelyek kizárólag a mi perceink, meg tudjuk kerülni eze­ket a korlátokat, és képesek vagyunk teljes mértékben spirituális dolgokra összpontosítani. Ez pedig lehetőséget ad nekünk arra, hogy az egész napi időbeosztásunkat megtervezzük.

Az ember úgy van kondicionál­va, hogy az idő múlását ellenségének tekintse. Mindig sietünk valahova, igyekszünk betartani a határidőket. Tudnunk kell azonban, hogy az időt is az Örökkévaló teremtette, és mint ilyennek, saját élete van. Amikor el­vesztegetünk egy percet, azzal, hogy elpazarolunk egy soha vissza nem térő lehetőséget, bizonyos értelem­ben megöljük azt. Mikor azonban megfelelő módon élünk a perccel, amikor céllal és produktivitással tölt­jük meg, örökre élni fog.

 

– Egy apa aggódva, hogy a fia el­vesztegeti a fiatalságát, sétára hív­ta gyermekét. Szép idő volt, szél se rezdült. Egy tó partjára értek. –   Nézd – szólt az apa -, hogyan tükröződik az egész táj, az ég, a nap, a hegy a tóban! – Belenyúlt a vízbe, ujjaival a part felé fröcskölte a vizet, és felszólította a fiát, hogy vegye szemügyre a föld­re csöppent cseppeket. Egyetlen cseppben is tükröződött ugyanaz a látkép. – Ugyanez érvényes az idő esetében is – mondta az apa. -Egyetlen perc az életed összes jellemzőjét hordozza. Egy egész napod mikrokozmosza ugyanúgy, ahogy egyetlen nap az egész éle­ted mikrokozmosza. Ezért hát en­nek tudatában használj ki minden percet.

 

Ez az időbeosztás kulcsa: minden egyes perc értékét látnunk kell. Ez nem csupán arra jó, hogy jobban megbecsüljük a perceket, hanem arra is, hogy türelmesebbek legyünk önmagunkkal és másokkal szemben, hogy felismerjük: bármilyen értékes teljesítményhez vezető úton milliónyi pillanat van.

A napokban lévő percek számát nem növelhetjük, azt viszont megte­hetjük, hogy minden egyes percet a lehető legteljesebben kihasználunk, nem törődünk sem azzal, hogy mi volt előtte, sem azzal, hogy mi lesz utána. Hogyan érhetjük el az összpontosításnak ezt a szintjét? Úgy, hogy felismerjük: bármit teszünk is, fontos az az Örökkévaló előtt, és lét­fontosságú mozaikdarabkája életünk összképének.

 
A nap átgondolása
 

Értelmes életet élni – napról napra, percről percre – csüggesztően nehéz feladatnak látszik. Hogyan képes az ember a rengeteg teendő, probléma és érzelem között ennyire összpontosí­tani? Még ha elégedettek vagyunk is az eddigi teljesítményünkkel, hogyan fejlődjünk tovább? Hogyan vetkőzzük le régi szokásainkat, és hogyan tanul­juk meg az életet új szemszögből néz­ni? ,

Úgy, hogy különválasztjuk egymás­tól a problémáinkat, és egyenként foglalkozunk velük. Ahogy a bölcsek mondják: „Ki sokat markol, keveset fog.” Mivel minden egyes nap egy élet, ezért mindig az előttünk álló nap­ra kell összpontosítanunk, nem a teg­napra és nem a holnapra, és a lehető legteljesebb mértékben élnünk kell az adott nap kínálta lehetőségekkel.

Ugyanakkor azonban rendszeres napi ritmus szerint kell élnünk: ezt kezdjük azzal, hogy a nap kezdetén és végén koncentráljunk életünk cél­jára. Csábító lehet egyik pillanatról a másikra megváltoztatni az életünket, de a lassú, egyenletes haladás min­dig hatásosabb a „gyorstalpaló tanfo­lyamoknál”. Vigyünk értelmet minden egyes napunkba, és a napok majd el­kezdenek összeadódni. Ne feledjük, hogy még a leghosszabb úton is csak lépésenként tudunk végighaladni.

Ne feledjük, hogy az élet útján tes­tünk a jármű, de a lelkünk az iránytű. A lelkünk hangját követve nem téveszt­jük szem elől a célt, és minden egyes lépés – minden egyes nap – közelebb visz hozzá. A mai napi életünk milyen­sége meghatározza a holnapit. A leg­közelebbi tettünk, legyen az bármilyen csekély is, meghatározza az egész na­punkat, és végső soron az egész éle­tünket.

Sosem késő elkezdeni értelmes módon élni az életet.
 

A New Yorkban megjelent best-seller alapján, amely a Rebbe beszédének válogatását tartalmazza: Si­mon Jacobson, Toward a Meaningful Life, William Morrow and Company.

 

Megjelent: Egység Magazin 17. évfolyam 60. szám – 2014. augusztus 3.