Az apa, fia és Isten

Az a szülő, amelyik szereti gyermekét, lehajol csemetéjéhez, leereszkedik a szintjére. Mind ezt oly sok szeretettel teszi, hogy képes otthagyni saját nyelvezetét és gyermeke nyelvjárását beszéli, otthagyja ügyes bajos gondjait, harminc-negyven éves élettapasztalatát csak azért, hogy gyermekével játszhasson. Lemond a saját világáról csak azért, hogy újból egy őszinte gyermekké válhasson…

De valójában, ő már soha többé nem lesz gyermek. Még abban a percben is, mikor gyermekével teljes odaadással játszik, a szíve mélyén tisztában van azzal, hogy mindez csupán egy játék, más a valódi élet. A szülő a játék pillanatában is komoly felnőtt, és talán éppen ezért engedheti meg magának, hogy egy pár percig gyermekké váljon.

Hasonlóképpen Isten is leereszkedik a mi szintünkre, velünk van, átérzi bajainkat és örömeinket, akár jóra, vagy akár rosszra fordul a sorsunk, akár a templomban vagyunk vagy akár egy kihalt pusztában. De Isten mégsem „gyerek”. Mindannak ellenére, hogy a mi szintjükre ereszkedik, Ő mégis fölöttünk áll. Isten végtelen, és éppen ezért  nincs behatárolva a végtelenhez, képes leereszkedni a mi „egyszerű” szintjükre, a mi véges világunkba.