Chájim ibn Átár rabbit híres Tóra-kommentárjáról Or háChájimnak is nevezik. Különlegesen szent életet élt, ezért úgy is nevezik: Or Háchájim Hákádos, vagyis a szent. Ezt a titulust csak néhány kiválasztott kapta meg az évezredek folyamán. A Báál Sém Tov, a hászidizmus alapítója azt mondta róla, hogy az Or háChájim a messiás lelkének egy szikrája volt. Támuz 15-re (idén június 25.) eső hilulája, vagyis halálozási évfordulója alkalmával rá emlékezünk.
A rabbi Marokkóban született, kiterjedt családjában igen sok nagy tudású rabbi és tóratudós volt. 1696-ban született, vagyis az oldalunkon gyakran emlegetett Báál Sém Tov kortársa volt. A Báál Sém Tov 1698-ban született a zsidó világ egy teljesen más részén, Lengyelországban. Chájim rabbi azonos nevű nagyapja szárnyai alatt tanult (szfárádi szokás szerint nemcsak szabad, de illik is az élő felmenők nevét adni az újszülöttnek). Már fiatal korában híres volt mély tudásáról mind a Talmud, mind pedig a kabala terén. Több fontos művet írt, és ezek közül legjobban Tóra-kommentárja ismert, mely gyakran szerepel a chumásokban (Mózes öt könyvének nyomtatott kiadása) a legnagyszerűbb kommentátorok: Rási, Rámbán és mások magyarázatai mellett.
Élete egy bizonyos pontján úgy határozott, hogy a Szentföldre költözik. El is indult, ám az út elhúzódott, és néhány évet töltött az itáliai Livornóban, illetve Velencében, majd később Damaszkuszban. Itáliában nyomtatta ki Or háChájim című bibliakommentárját, mely által az európai zsidóság körében is ismertségre tett szert. A kelet-európai hászid rebbék is nagyra tartották őt. 1742-ben, 44 évesen érkezett meg 30 tanítványával együtt Jeruzsálembe, ám nem élvezhette sokáig a Szentföldön lakás micváját, mivel a következő év nyarán, támuz 15-én elhunyt.
Akármerre járt, akárhol is élt, mindenhol jesivát és zsinagógát alapított és követőkre tett szert. A zsinagógák az ő nevét viselték és a jesivák még az alapító mester halála után is híresek voltak. A jeruzsálemi Or Háchájim zsinagógát és jesivát a jordániai hadsereg katonái rombolták le a város jordán megszállása idején.
Életében számos csodát tett és rengetegszer történtek vele csodás események. Ezek közül idézünk fel egyet:
Mialatt nagyapja irányítása alatt tanult, kitanulta az aranyműves mesterséget, hogy legyen miből eltartania magát. Chájim rabbi szó szerint vette a „torá lismá” – a tisztán a tanulásért való tanulás micváját, és fontos volt számára, hogy a napi betevő falatját a saját kezével keresse meg, ne a tóratudásával szerezze. Ezért még akkor sem fogadott el semmiféle fizetséget, amikor rabbiként, illetve ros jesivaként (egy jesiva vezetője) működött. Chájim ibn Átár nem csak kiváló tóratudós volt, hanem ügyes kezű ötvös is, és igen sok pénzt kereshetett volna a munkájával. Ő azonban egyáltalán nem vágyott többre, mint amennyiből magát és családját napról napra el tudta tartani, így hiába volt bármilyen tehetséges, mégsem nyitott saját üzletet. Ráadásul az idejéből is csak annyit akart munkára szánni, amennyi feltétlenül szükséges volt, a fennmaradó időt pedig a komoly és elmélyült tóratanulásnak szentelte. Napi néhány órát a város egyik nem zsidó ötvösének műhelyében töltötte, a többi időben pedig Tórát tanult, illetve a közösségben betöltött feladatait látta el.
A muszlim ötvös nem szívelte a zsidókat, ám nagyra tartotta a tehetséges rabbi munkáját. Chájim rabbi ráadásul soha nem vitatkozott a béréről, mindig megelégedett annyival, amennyit a munkáltatója adott neki. Az ötvösműhely tulajdonosa egyszer elhatározta, hogy próbára teszi Chájim rabbit és a megszokott fizetésének a többszörösét adta neki egy munkáért. Azt gondolta, hogy a rabbi a továbbiakban még több munkát végez majd el, hogy több pénzt keressen. Igencsak meglepődött, amikor a rabbi ehelyett egyszerűen napokig a műhely felé se nézett, mert a több fizetésből több napon át futotta élelemre a családjának, ő pedig zavartalanul tanulhatott. Így aztán alkalmazója olyan alacsonyra csökkentette a bérét, amennyire csak meg tudta azt engedni magának anélkül, hogy azt kockáztatta volna, hogy az utca másik oldalán lévő ötvöshöz pártol ügyes kezű munkása.
Történt egyszer, hogy a szultán hatalmas megrendelést adott le az ötvösnél, gyönyörű ékszereket rendelt a lánya közelgő esküvőjére. Az aranyműves azonban nem készült el időben és a feldühödött szultán megfenyegette, hogy az oroszlánok közé dobja. Az aranyműves erre Chájim rabbira fogta a késést, mondván, hogy napok óta nem mutatkozott a műhelyben és ezért nem lett készen a megrendelt áru. Így aztán a szultán elrendelte, hogy Chájim rabbit dobják be a palotakert mögött húzódó oroszlánverembe.
Amikor az őrök elmentek Chájim rabbiért, ő annyit kért, hogy hadd vigye magával néhány könyvét, a táleszát és tfilinjét, valamint az imakönyvét. Az őrök kinevették – „ezeket a macskákat tanítod majd?” – kérdezték. Akit a verembe dobtak, soha nem jött ki onnan élve. Mindenesetre engedélyt adtak a rabbinak, hogy magával vigye a tárgyait, és ahogy végigmentek az utcán, a zsidók kimentek az utcára és keservesen zokogtak. „Isten adja az életet és Ő is veszi el. Ő ment meg szorongatásunk idején. Biztos vagyok abban, hogy megvéd engem az oroszlánok karmaitól. Bízzatok Istenben” – vigasztalta síró testvéreit.
Chájim rabbit végül leeresztették a verembe. Egy szót sem szólt, csak szorította drága táleszát, tfilinjét és imakönyvét. Az őrök legnagyobb meglepetésére azonban nem következett a szokásos vérfagyasztó üvöltés és aztán a halálos csend – nem volt kiáltozás, nem volt morgás, a vadállatok békésen pihentek tovább. „Nem éhesek” – gondolták az őrök, és elmentek. Három nappal később néztek arra legközelebb, amikor mentek megetetni az állatokat. Óriási megdöbbenésükre az oroszlánok és a tigrisek békésen sétáltak körbe-körbe, a rabbi pedig táleszba burkolva, tfilinnel a fején és a karján ült a kör közepén és tanult. Az állatok mintha figyelték volna tanulásának fel-le hullámzó dallamát. Az őrök azonnal a szultánért szalajtottak és az uralkodó félelemmel vegyes döbbenettel látta, hogy vadállatai egy ujjal sem érintették a rabbit. Ebből már tudta a szultán, hogy a rabbi szent ember, és azonnal elrendelte, hogy húzzák fel a veremből. Így is történt, és a szultán kegyelemért könyörgött: „Most már tudom, hogy létezik Isten, a zsidó nép őrzője!” – mondta. A szent életű rabbit barátjává és tanácsadójává fogadta és megígérte neki, hogy a palota kapui mindig nyitva állnak majd előtte.
Nagy nap volt ez a zsidók számára, örvendeztek és táncoltak, mert óriási megtiszteltetés érte őket. Ellenségeik, akik korábban örültek a rabbi halálos ítéletének, nem merték többé a kezüket emelni rájuk. Chájim rabbi hálát adott Istennek a csodáért, amit tett vele és még alázatosabb szívvel élt, mint annak előtte.
Or háChájim támuz hónap 15-én, a szombat kimenetele után nem sokkal hunyt el. Amikor meghalt, a Báál Sém Tov, aki tőle több ezer kilométerre, az ukrajnai Mezibusban élt, éppen a harmadik szombati étkezéshez, a szeudá slisithez készülődött. Az étkezés kezdetén így szólt a rebbe: „a nyugati gyertya kialudt”. A Báál Sém Tov tanítványai szombat után feltehettek kérdéseket mesterüknek. Aznap este megkérdezték tőle, miért tette ezt a furcsa kijelentést. A rebbe elmagyarázta nekik, hogy a szent Chájim Átár rabbi éppen akkor adta vissza lelkét a Teremtőnek. A tanítványok erre azt kérdezték, hogy vajon honnan tudta ezt a mester, ő pedig elmagyarázta nekik, hogy létezik egy különleges, misztikus kinyilatkoztatás arra az időpontra, amikor az ember kezet mos kenyérevés előtt, amit minden nemzedékben összesen egyetlen ember kaphat meg. „Amikor a harmadik étkezéshez kezet mostam, megkaptam ezt a kinyilatkoztatást, és innen tudtam meg, hogy a szent Or Háchájim elhunyt.”
Chájim ibn Átár rabbi sírja gyakran látogatott zarándokhely, a jeruzsálemi Olajfák hegyén található. Emléke legyen áldott!
Forrás: chabad