Ráchel Edri minden képzeletet felülmúló történetét a JNS írta meg.
Ráchel és Dávid Edrit húsz teljes órán át tartotta bezárva túszként saját, Ofakim-beli otthonában öt arab terrorista, mielőtt az izraeli hadsereg katonái kimentették őket a karmaik közül. Amikor a merénylők betörtek a házba, egyikük gránátot szorított az idős asszony homlokához, Allahu Akbart kiáltott, és kijelentette, hogy mártír lesz. Az asszony azonban megőrizte hidegvérét. Frissítőkkel kínálta váratlan látogatóit, később ételt szolgált fel, beszélgetett a merénylőkkel, vagyis húzta az időt, abban a reményben, hogy a felmentő sereg hamarabb érkezik, mint hogy fogva tartóik türelme elfogyna. Maga sem tudja pontosan, hogy történt: „Nem értem, hogy vagyok még mindig életben” – nyilatkozta másnap.
Amikor szombat reggel hét óra körül megszólaltak a szirénák, az Edri házaspár azonnal a legközelebbi közösségi óvóhelyre sietett. A riadót követően hazatértek, és alighogy észrevették, hogy betörtek az otthonukba, már öt, állig felfegyverzett terroristával találták szembe magukat. „Először is a két fiamra gondoltam, akik rendőrök. Hála Istennek nem voltak otthon, mert attól tartok, őket gyilkolták volna meg először.”
Az aknavetővel és kalasnyikovokkal felszerelkezett terroristák gránátot szorítottak az asszony homlokához, és beterelték a párt a házba.
„Beszélni kezdtem hozzájuk. Ettetek már? Ittatok? Teát vagy kávét szeretnétek?”
– kérdezte Ráchel, hogy elterelje a merénylők figyelmét.
Közben a rendőrség egy elit egységének tagjai érkeztek a helyszínre, az Edri házaspár egyik fiával, és megpróbáltak tárgyalni a terroristákkal. Ez ugyan nem járt sikerrel, ám a tárgyalással megbízott rendőr Ráchel irányításával kávét és süteményt hozott, amit a szoba sarkában helyezett el. „Mintha álomban lettünk volna, és nem tudtuk, mi fog történni” – emlékezett vissza.
Ahogy telt az idő, Edri attól tartott, hogy fogva tartói ingerlékenyekké válnak az éhségtől, így felajánlotta, hogy ebédeljenek meg.
„Ha éhesek maradtak volna, az a férjem és az én végemet jelentette volna”
– mondta.
Ezt követően beszélgetést kezdeményezett a fogva tartóival, hátha sikerül lebeszélnie őket a gyilkosságról. „Azt mondtam, ne tegyék, testvérek vagyunk.” Az egyik terrorista azt felelte: „Nem, én sáhid [mártír] vagyok” – és fegyverét Dávidra szegezte. „Ráchel, le fognak lőni minket” – mondta a férfi. (Teljesen tehetetlen volt, jegyezte meg az interjúban Ráchel a történet e pontján.) „Gyere, ülj ide mellém. Elolvassuk a Smát és Isten velünk lesz” – mondta az asszony a férjének.
A tárgyaló rendőr később megkérdezte, hány terrorista van bent. Ráchel a fejére szorította a kezét, titokban jelezve az ötös számot az ujjaival. „Meg ne próbáld!” – figyelmeztették a terroristák, mire az asszony azt mondta, hogy nagyon fáj a feje. A ház előtt tűzharc bontakozott ki. Az egyik fogva tartójuk kilépett a házból, hogy csatlakozzon a társaihoz, de hamarosan agyonlőtték. Négyen azonban még mindig bent voltak. Teltek az órák. Egy bizonyos ponton az asszony felajánlotta az egyik merénylőnek, hogy beköti megsebesült kezét. Vizet hozott neki meg konzerv ananászt. „Sápadtnak tűnsz. Egyél valamit, jobban fogod érezni magad” – mondta. Ahogy azonban közeledett az éjszaka, a támadók egyre idegesebbek lettek, Ráchel pedig – bár látszólag megőrizte a hidegvérét – kezdte feladni a reményt.
„Nem hittem, hogy túléljük. Folyamatosan a Smát mondtam.”
A kint gyülekező mentőcsapat felkészült az akcióra. A házaspár fia megrajzolta a ház pontos alaprajzát. A kora reggeli órákban Ráchel és Dávid a kanapén pihent, alig félméternyire a terroristákról. A mentőcsapat egy drón és az alaprajz segítségével a tetőn át rontott be a házba egy különlegesen kiképzett mentőkutyával. A négy terroristát azonnal megölték. A házaspár szinte sértetlenül élte túl a vérfagyasztó találkozást. Szinte, mert a kutya véletlenül megkarcolta Ráchelt.
„Nem tudom, hogyan lehetek életben” – ismételgette a másnapi interjúban. Ahogy a biztonsági erők kíséretében megérkezett a kórházba, nem győzött hálálkodni azért, hogy hősiesen megmentették. „Nem, Ráchel, nem mi vagyunk a hősök” – válaszolta az egyikük. „Te magad vagy az.”