Miközben zsidó származású európaiak millióit gyűjtötték össze és küldték a halálba, Otto Warburg náci védelmet és kényelmes életet élvezett Berlinben – írja a Neokohn, a History Extra magazin cikkére hivatkozva.
1941. június 21-én Otto Warburg német biokémikust behívták az Új Birodalmi Kancelláriába, a náci kormány berlini székhelyére. Dr. Warburgnak, aki 1931-ben elnyerte az élettani vagy orvosi Nobel-díjat, jó oka volt a pánikra. Zsidó származású volt, és rokonai a világ egyik leghíresebb zsidó családjának tagjai voltak.
A találkozót Viktor Brack, a Führer kancelláriájának egyik magas rangú tisztviselője szervezte meg. Brack felügyelte a nácik első szisztematikus gyilkossági akciójának, a fogyatékos emberek kiirtására irányuló „eutanázia” programnak a működését.
Aznap azonban Bracknak jó hírei voltak Warburg számára. A biokémikus nem csak életben maradhatott, hanem tovább dolgozhatott az intézetében. Furcsa epizód volt: egy náci, akinek közvetlen szerepe volt több tízezer gyilkosságban, megkímélt egy zsidó származású embert.
Miközben emberek millióit gyilkolták meg miért volt olyan fontos a náciknak Warburg?
A válasz az, hogy Warburg egy olyan betegséget tanulmányozott, amely a nácikat rendkívüli módon érdekelte: a rákot.
Brack, ahogy Warburg később visszaemlékezett, csak egy feltételt szabott neki: Warburgnak minden erejét a rákkutatásra kellett összpontosítania.
Bár nincs közvetlen bizonyíték arra, hogy Adolf Hitler aznap megvitatta volna Warburg ügyét, Joseph Goebbels propagandaminiszter naplójából kiderül, hogy még aznap este – mindössze néhány órával azelőtt, hogy az első német tankok begördültek volna szovjet területre – Hitler és ő szünetet tartottak a Barbarossa hadművelet bejelentésének tervezése közben, hogy megvitassák a rákkutatás új fejleményeit.
Hitler érdeklődése a rák iránt személyes volt. Tizenéves volt, amikor édesanyját mellrákban elvesztette. Ettől kezdve a betegség szinte mindig a gondolatai között volt.
A cikk leírja, hogy a hipochonder Hitler annyira biztos volt abban, hogy rákban fog meghalni, hogy abbahagyta, amit csinált, és elkezdte megírni a végrendeletét. Az, hogy hamarosan rákban halhat meg – mondta 1932-ben -, még sürgetőbbé tette számára, hogy „befejezze a gigantikus feladatokat”, amelyeket a fejébe vett.
Warburg apja, Emil, híres fizikus volt, aki Albert Einsteinnel dolgozott együtt. Warburg számára természetes volt, hogy a biológiáról az energia szemszögéből gondolkodjon.
Így amikor az 1920-as évek elején a rák felé fordította figyelmét, nem a rákos sejtek megcsonkított kromoszómái vagy az az elmélet érdekelte, hogy a rákot mikrobák okozzák. Azt akarta megérteni, hogy a rákos sejtek hogyan nyerik a gyors növekedésükhöz szükséges energiát.
Amit Warburg talált, az forradalmasította a rákkutatást a következő évtizedekben. Kiderült, hogy a rákos sejtek nem úgy fogyasztanak glükózt (vércukrot), mint más sejtek. Míg az egészséges sejtek energiájuk nagy részét a tápanyagok oxigénnel történő elégetésével nyerik, addig a rákos sejtek energiájuk nagy részét oxigén nélkül, az általunk erjedésnek nevezett folyamat révén nyerik.