Izrael népe az egyetlen olyan nép a világon, mely ugyanazon a földön él, ugyanazt a nevet viseli, ugyanazt a nyelvet beszéli és ugyanazt az egyetlen Istent szolgálja, mint háromezer évvel ezelőtt. Sokan vannak azonban a világon, akik vitatják a zsidók jogát őseik földjére, és narratívájukban az évezredek óta elnyomott és üldözött nép a világ legnagyobb elnyomó hatalmává vált. Ez a hazug értelmezés jelenti számos antiszemita incidens alapján, különösen ami az elmúlt időszakot, az október hetedike óta eltelt hónapokat illeti.
A zsidók sosem áldoztak fel keresztény gyermekeket, hogy vérüket belesüssék a maceszba, soha nem mérgezték meg a kutakat fél Európa kiirtásának tervével. Nem mi terveltük ki szeptember 11-t, nem mi szabadítottuk a világra a koronavírust és nem használunk lézersugarakat sem arra, hogy erdőtüzeket gyújtsunk szerte a világon. Ahogy a történelem során számtalan ember hitt ilyen és ehhez hasonló rágalmakban, ahogy a holokauszt tagadása, illetve relativizálása sajnálatos módon rendkívül elterjedtté vált, úgy hallatszódnak olyan hangok is, melyek szerint az október hetediki mészárlás nem történt meg, vagy hogy Izrael maga rendezte és követte el azt. Az aish.com cikke Izrael történetét foglalta össze, hogy segítsen a tévhitek eloszlatásában.
Először is, Izrael nem Európa gyarmata és az Európából Izraelbe vándorló zsidók sem voltak gyarmatosítók: nem képviseltek egyetlen európai államot sem és nem európai kapcsolataik alapján határozták meg magukat. A lakosságnak csupán mintegy harminc százaléka európai származású.
Végtelen számú régészeti lelet bizonyítja, hogy a zsidó nép őshonos Izraelben és tagjai több mint háromezer éve folyamatosan élnek e kis földdarabon.
Ahol csak leásunk a földbe, az ősi zsidó letelepedés jeleire bukkanunk: Dávid király korából származó cserepekre vagy a Bar-Kochba felkelés idején vert pénzérmekre. A kétezer éves tekercseket egy mai elsős is el tudja olvasni, hiszen még az írás sem változott sokat.
Másodszor is,
Izrael sem nem rasszista, sem nem apartheid állam.
Az állampolgárok húsz százaléka arab (muszlim vagy keresztény), akik azonos jogokkal rendelkeznek, mint a zsidók. Választhatnak és választhatók, és ugyanúgy vannak arabok a Legfelsőbb Bíróság tagjai között, mint a minisztériumokban, az egészségügyi és az oktatási intézményekben, vagy a szórakoztatóiparban. Az izraeli állampolgársággal rendelkező araboknak több joga és lehetősége van, mint a világ bármely arab országában élő embereknek. Emellett valószínűleg Izrael az egyetlen olyan állam a Földön, amelyik repülővel szállított afrikai embereket az országába és adott nekik állampolgárságot. Továbbá az Economist Group felmérései szerint Izrael demokrácia indexe 2022-ben magasabb volt, mint az Egyesült Államoké.
Harmadszor,
Izrael nem végez etnikai tisztogatást.
1948-ban az Izrael területén élő arabok száma 156 ezer volt. Mára ez a szám jóval meghaladja a kétmilliót. Beszédes adat ezzel szemben, hogy míg 1948-ban összesen közel egymillió zsidó élt a muszlim államokban, addig mára ez a szám a tizenkétezret sem éri el.
A zsidó nép ráadásul nem privilegizált csoport. A zsidókat két és félezer éve üldözik szerte a világon, és a pogromoktól és kiűzetésektől kezdve a vérvádakon át egészen a népirtásig sok nép sok mindent elkövetett azért, hogy Izrael népe ne maradjon fenn. A demokratikus Egyesült Államokban a huszadik század elején számos munkakörben nem alkalmaztak zsidókat, nem bérelhettek bizonyos területeken lakást, nem lehettek klubok és egyéb szervezetek tagjai és nem léphettek be üdülőkbe se. Ez utóbbiak közül sokan ilyen és ehhez hasonló szlogenekkel éltek: „Mindig van kilátás. Zsidó viszont soha.” Egyetemeken és főiskolákon a tanárok és a diákok számára is kvótarendszer működött. Bár a hasonló jellegű intézkedéseket mára megszüntették, a zsidókkal szembeni előítéletesség, a zsidók nem egyenrangúként való kezelése a mai napig létezik. Maga az a tény, hogy a zsidó nép képes volt minden akadályt leküzdeni és túlélni, büszkeségre ad okot, és inkább inspirálnia kellene más népeket, melyekkel szintén igazságtalanul bánnak.
A zsidók továbbá nem kontrollálják az egész világot. A világ összlakosságának egy százalékának mindössze egyötödét teszik ki. Az viszont igaz, hogy eredményeik számos téren bőségesen meghaladják azt az arányt, amennyit az adott népességből kitesznek. Ez azonban nem ok arra, hogy takargassuk sikereinket, és se elnézést kérnünk, se szabadkoznunk nem kell miatta.
Túlságosan sokáig hagytuk, hogy mások definiáljanak minket. Itt az ideje, hogy saját magunk mondjuk el a saját történelmünket.
Mi vagyunk azok, akik békésen vonulunk fel, büszkén lengetjük a zászlónkat és reménnyel telve énekelünk.
Ők azok, akik üvöltenek, bántalmaznak, zászlókat égetnek és progresszívnek nevezik magukat, holott éppen, hogy visszatértek a világ legősibb gyűlöletéhez. Ők azok, akik szólásszabadságról papolnak, holott ők maguk némítanak el minden Izrael-párti szónokot az amerikai egyetemi campusokon. Ők azok, akik mélyen hallgattak, amikor a szíriai háborúban 350 ezer, a jemeni háborúban pedig 377 ezer embert gyilkoltak meg. A számok csak akkor érdekesek, ha zsidókat lehet vele okolni.
Számtalan alkalommal kínáltunk békét: 1947-ben, 1948-ban, 1973-ban, 1994-ben, 2000-ben, 2008-ban és 2019-ben is, mégis mindig csak elutasítással és a terror növekedésével találkoztunk. Amikor hazát ajánlottak nekünk, két kézzel kaptunk rajta, és virágzóvá változtattuk a sivatagot. Modern, demokratikus, többnemzetiségű államot teremtettünk egy olyan térségben, ahol csak elnyomó, egyféle kultúrájú országok léteznek.
Mi vagyunk azok, akiknek az a feladata, hogy jobbá tegyük a világot és kijavítsuk annak hibáit.
Akik a legnagyobb bánatból is képesek felállni és csorbíthatatlan örömmel táncolni Jeruzsálem, örök fővárosunk utcáin. A száműzetés és szétszóratás két és félezer éve alatt mi voltunk azok, akik mindig is Jeruzsálem felé tekintettünk és arra fordulva imádkoztunk. Mi vagyunk azok, akik teljesítették Theodor Herzl teljesíthetetlennek tűnő szavait: „Ha akarjátok, nem mese”.
A mi történelmünk a világ népeinek egyik legnagyszerűbb története.