A só ízesítésre használt anyagaink, vagyis fűszereink között az egyetlen, mely ásványi eredetű. Kellő mennyiségben alkalmazva javítja, kiemeli az ételek ízét, ám a túlzott sóbevitel egészségtelen. Széles körben használják tartósításra is. Ez az ősi, évezredek óta használt fűszer természetesen a Tórában és annak nyomán a zsidó vallásgyakorlatban is szerepel. 

 

Hogy került a só a tengerbe és az asztalunkra?

A midrás úgy meséli, hogy miután a teremtés második napján az Örökkévaló szétválasztotta a felső és az alsó vizeket, az alsó vizek panaszt tettek Nála. Azt kifogásolták, hogy míg a felső vizek közel vannak az Éghez, vagyis ott vannak egészen az Örökkévaló trónusánál, addig ők, az alsó vizek örökre távol vannak onnan. Ezért az Örökkévaló sóssá tette a tengerek vizét, és azt mondta: „A tengerekben levő sót teszik majd népem fiai az áldozatokra, és amikor kellemes illatként felszáll hozzám az áldozat, akkor abban benne lesz a só is. Így kerülnek majd a tengerek vizei közel Hozzám.”

Ennek megfelelően minden áldozatot, mely a Szentélyben az oltárra került, meg kellett sózni. Így olvashatjuk a Tórában a „só szövetségének” parancsát:

És minden ételáldozatodat sóval sózd meg és ne hagyd el a sót, Istened szövetségjelét ételáldozatodról; minden áldozatodon áldozz sót. (3Mózes 2:13.)

Ma, amikor már és még nem áll a jeruzsálemi Szentély, az otthonunk olyan, mint egy miniatűr Szentély (mikdás meát), asztalunk pedig olyan, mint az áldozati oltár, a mizbéách. Azt mondja a Talmud (Bráchot 55a.): „Amikor a Szentély állt, az áldozatok hoztak engesztelést Izraelnek. Ma azonban, amikor nincs Szentély, az ember asztala, melyen a szegényeket eteti, hoz számára engesztelést.”

Ha tehát az asztalunk az oltárnak, akkor a rajta felszolgált étel az áldozatnak feleltethető meg. Ez az oka annak, hogy fogyasztás előtt sóba mártjuk a kenyeret. Kabalista szokás szerint egyenesen háromszor teszik ezt meg, mivel a kenyér – héberül lechem םחל –, illetve a só – héberül melách חלמ – szó számértéke éppen háromszor annyi, mint a négybetűs istennév, a jud – hé – váv – hé számértéke. Kabalisztikus szokás az is, hogy nem megsózzák a kenyeret, hanem a kenyeret mártják a sóba. A különbség az, hogy az erős ízű só a szigorú isteni ítéletet jelképezi, míg a puha kenyér az életet. Nem az életünket szeretnénk szigorúsággal meghinteni, hanem éppen ellenkezőleg, azt szeretnénk, ha az élet édessége kerekedne felül a szigorúság fölött.

Azt is mondják, hogy amikor a micvákat gépiesen, megszokásból teljesítjük, akkor az olyan, mint az ízetlen, sótlan étel. Ahhoz, hogy igazán jól teljesítsük Isten akaratát, szükség van arra is, hogy megsózzuk a micváinkat, vagyis kávánával, akarattal, összpontosítással végezzük el azokat. Örüljünk a micváknak, melyeket az Örökkévaló nekünk ajándékozott és örömmel teljesítsük azokat, mivel így tudjuk a legnagyobb boldogságot okozni Istennek.

 

A só szövetsége

Azt is mondják, hogy ezenkívül is fontos, hogy az embernek só legyen az asztalán. Ennek az az oka, hogy az étkezés elején mindenki kezet mos, és az asztal körül ülők megvárják egymást, míg mindenki végez a rituális kézmosással és áldásmondással. A Midrás elmondja, hogy míg csöndben várakozunk (hiszen a kézmosás és a kenyérre mondott hámoci áldás között nem beszélhetünk), addig nem tudunk micvákat sem tenni, remek lehetőséget nyújtva ezzel a zsidók ellen beszélő, vádaskodó angyal számára, hogy felhívja az Örökkévaló figyelmét: lám-lám, a zsidók elfordultak a micváktól és csak ölbe tett kézzel, szótlanul ülnek. A só szövetsége azonban megvédi a zsidókat ettől, ezért e magyarázat szerint fontos, hogy akkor is szerepeljen e fűszer az asztalunkon, ha nem akarjuk használni.

A kenyér és a só szoros kapcsolatára utal az is, hogy a két szó héberül ugyanazokból a betűkből áll, vagyis egymás anagrammái. A tartósításra nagyon alkalmas sóval azt is kifejezzük, hogy étkezésünk nem csupán egy múló pillanat, hanem az örökkévalósággal való összekapcsolódás, hiszen az által, hogy kóser ételt eszünk és azzal erősítjük a testünket, magasabbra szintre emeljük az ételben található isteni szikrákat és erőt adunk testünknek arra, hogy minél több micvát tudjunk elvégezni. A só, mely soha meg nem romlik, a lerombolhatatlanságot, a tönkretehetetlenséget jelképezi, vagyis Isten és az Ő népének örök kapcsolatát fejezi ki. Az ősi Izraelben egyébként gyakran sóba mártott kenyeret fogyasztottak egyszerű étkezés gyanánt.

A Krónikák könyve (2Krónikák 18:5.) nemcsak a kohénokkal, vagyis a papi törzs leszármazottaival, hanem a királyi családdal, Dávid király leszármazottaival kötött sószövetségről is beszél:

Nemde kellene tudnotok, hogy az Örökkévaló, Izrael Istene Dávidnak adott uralmat Izrael fölött örökre, neki a fiainak sószövetségképen?

A só a zsidó hagyományban azonban nem csak egyfajta szövetség jele az Örökkévaló Isten és népének fiai között. A Tóra egyik

legismertebb történetében, mely Szdom (Szodoma) és Ámorá (Gomora) pusztulását meséli el, a só központi szerepet játszik:

Az Örökkévaló pedig hullatott Szdomra [Szodoma] és Ámorára [Gomora] kénkövet és tüzet, az Örökkévalótól az égből. És felforgatta a városokat, meg az egész környéket, a városok összes lakóit és a föld növényzetét. És felesége hátratekintett és sóoszloppá lett.

(1Mózes 19:26.)

Így írja le a Vájérá hetiszakasz Ávráhám unokatestvére, Lót feleségének végét. Az asszony menekülés közben az angyalok figyelmeztetése ellenére visszanézett egykori otthonára, melyet kénkövekkel és tűzzel pusztított el az Örökkévaló lakóinak szörnyű bűnei miatt, és a látványtól sóoszloppá vált. A Holt-tenger partján számos ilyen sóoszlop áll, és az egyikről úgy tartja a hagyomány, hogy az Lót sóvá dermedt felesége.

 

Verejték és könnyek

A Tóra ezenfelül azt írja a Brésitben (1Mózes 3:19.): „Arcod verejtékével edd a kenyeret” – a só arra is emlékeztet, hogy az első emberpár bűne miatt a mai napig keményen meg kell dolgoznunk a kenyerünkért. A só nemcsak az izzadságot, arcunk verejtékét, hanem a könnyeinket is jelképezi. Ebben a szerepben jelenik meg a peszáchi széderasztalon, amikor a széder elején a zöldséget (petrezselyem, hagyma vagy krumpli), a lakoma kezdetén pedig a keménytojást sós vízbe mártva fogyasztjuk. Ez a sós víz emlékeztet azokra a könnyekre, melyeket elődeink hullattak a kegyetlen elnyomás és rabszolgaság éveiben.

A só egy további felhasználása a kóserolás. Nem elegendő ugyanis, hogy egy állat kóser legyen, megfelelő módon kell levágni és a vérét, mely a Tóra szerint a lélek, teljesen ki kell folyatni. Erre a durva szemű só a legalkalmasabb, mivel az utolsó vércseppet is kiszívja a húsból, ami ilyen módon kóser, vagyis megengedett lesz a számunkra.

Régebbi korokban ezt mindenki otthon végezte el, napjainkban azonban a kóser termékeket árusító üzletekben általában kikóserolt hús kapható. Ez viszont azt is jelenti, hogy a kóser hús mindig egy kicsit sós, érdemes ezt a főzés során figyelembe venni.

 

Csirke sóágyon

glutén- és tojásmentes; Hozzávalók: 1 egész csirke; kevés olaj; 1 kiló durva szemű só

A csirkét megmossuk. Egy jénai tálba beletöltjük a sót, ráfektetjük a csirkét. Egészen vékonyan megkenjük olajjal, alufóliával letakarjuk, majd másfél órára 180 fokra felmelegített sütőbe tesszük, lehetőleg légkeveréssel (ha nagyobb csirkét sütünk, több időre is szükség lehet az elkészüléshez). Amikor már majdnem elkészült, levesszük az alufóliát, és további negyed órán át pirítjuk a húst. Ha nem azonnal sütés után tálaljuk, érdemes minél hamarabb egy másik tálba áttenni a csirkét, immár a só nélkül, mert a sóágyon felmelegítve túlságosan sós lesz.

Vegyes savanyúság

párve, glutén- és tojásmentes

Hozzávalók: egy fél fej káposzta; 2 szál sárgarépa; 1 piros színű kaliforniai paprika; 1-2 uborka; egy maroknyi apró szemű retek (vagy 2 nagyobb retek felszeletelve); 2 kk. durva szemű só; 3 ek. olíva- vagy napraforgó olaj; 2 ek. hideg víz; 2 ek. almaecet – az ecetnek kósersági pecséttel kell rendelkeznie; további egy ek. ecet; 2 ek. cukor

A zöldségeket megmossuk és megvizsgáljuk, nehogy bogár vagy más kártevő kerüljön általuk az ételbe. A káposzta külső leveleit alaposan megvizsgáljuk, ha nem található rajtuk sérülés, lyuk vagy egyéb nyom, akkor a belsejében nem lehet kártevő. Éles késsel felszeleteljük a zöldségeket, nagy tálba tesszük, megsózzuk és addig kevergetjük, míg a só egyenletesen eloszlik. A vizet, a kétféle ecetet és a cukrot alaposan összekeverjük, míg a cukor felolvad. Hozzáadjuk az olajat, ismét erőteljesen összekeverjük, majd a keveréket a zöldségekre öntjük. Megkeverjük, fél órára hűtőbe tesszük és tálaljuk. Ha szükséges, adjunk hozzá még egy kevés sót. Hűtőszekrényben néhány napig, legfeljebb egy hétig tartható el, de érdemes figyelembe venni, hogy napról napra jobban megpuhulnak benne a kezdetben friss, ropogós zöldségek.

Megjelent: Egység Magazin 32. évfolyam 152. szám – 2022. március 10.