A karaiták múltja, jelene és jövője

Vegyesházasság zsidókkal

A karaiták múltja, jelene és jövője

(folytatás a 27. számból)
Izrael állam kezdeti éveiben született arról döntés, hogy a Hazatérési Törvény alapján a karaiták zsidónak számítanak és alijázhatnak – bár ezt többen ellenezték. Tom Szegev 1949 című könyve idézi Cvi Peszách Frankot, Jeruzsálemnek a karaita-ügyben igen markáns véleményt kialakító askenázi főrabbiját, aki a szektáról a következőket mondta: „Az Ég óvjon meg attól, hogy behurcoljuk Izrael szőlőskertjébe ezt a halálos pestist.”
Ők magukat karaita zsidóknak tartják, – mondja Dr. Niszim Dana, a Bár Ilán Egyetem munkatársa – ellentétben a szamaritánusokkal, akik egy háromezer évvel ezelőtti szakadás óta azt mondják, ők nem zsidók, hanem izraeliták.
– Bár a belügyminisztérium régebben a személyi igazolvány nemzetiségi rovatába náluk azt írta be, „karaita” vagy „karaita zsidó”, ma egyértelműen csak a „jehudi(t)” meghatározás ismeretes velük kapcsolatban.

A karaita templom
El-Gámil negyvenezerre becsüli az izraeli karaiták lélekszámát, ámbár más közösségi vezetők csak 25 ezer körülire. Főképp az ország déli részén élnek, városokban, mosávokban. Ramlén nyolcszáz család lakik, két templomuk, adminisztratív és vallási központjuk is van.
Bár a karaita vallási vezetőknek jogi státuszuk nincs, ramlei vallási bíróságuk hagyományosan foglalkozik a közösségen belüli házasulásokkal és válásokkal.
De Jeruzsálem a szív – és ide özönlenek a karaiták az ország minden részéről Szukkotkor, hogy az óvárosi zsinagógában részt vegyenek az ünnepi istentiszteleten.
A szentély teljesen a föld alatt van, lépcsők vezetnek le a két terembe. Belépés előtt, akár a muzulmánoknál, a hely tisztasága miatt a cipőt levetik. A padlón mindenütt szőnyegek, padokat viszont nem látni. A férfiak elöl, a nők hátul állnak mindvégig, kivéve, amikor a bibliai utasítást követne a föld felé hajolnak.
A 61 éves Mose Dábách a jeruzsálemi közösség szellemi atyja és az országos karaita cháchám-helyettes. Piszgát Zeévben él, és mesterségeket: asztalosságot, géplakatosságot tanít az egyik szakközépiskolában. Majdnem mindennap megjelenik a zsinagógában, és ilyenkor a termek fölötti kis múzeumot is ellenőrzi. Nyája mintegy ötven családból áll.

„Asszimiláció”
Az új idők leginkább a be- és kiházasulásokon figyelhetők meg. Az Ofákimtól északra fekvő Ronen mosáv lakossága régebben száz százalékban Egyiptomból jött karaitákból, illetve leszármazottaikból állt. Ma már az ottani fiatalok minden további nélkül házasodnak más zsidókkal.
Ben-Dahan statisztikát nem tud mondani, de szerinte évente nincs több öt „vegyes házasságnál” az országban. A rabbinikus zsidók történelmileg vegyes érzelmekkel viseltetnek ezen házasságok irányában. Az egyik indok: a karaita válások érvénytelenek, miután nincsenek összhangban a Háláchával. Ennélfogva egy elvált karaita nő gyereke mámzér, ami annyit tesz, hogy ez a gyerek nem házasulhat „normál” zsidóval, csak másik zsidó mámzérrel. És miután azt már lehetetlen kideríteni, hogy a generációk sokaságán át melyik karaita anyja mikor vált el, ha egyáltalán, a mámzérut Damoklész-kardja az egész közösség feje fölött állandóan ott lebeg.
Egy jóval későbbi döntés viszont a fent említett mámzérság ellen szól. Abból indul ki, hogy nemcsak a karaita válások, de a karaita házasságok is érvénytelenek, következésképp bár az összes karaita házasságon kívül született, de mégsem mámzér. Ezen indoklással engedélyeztek Izraelben a házasságot velük.
Ha egy karaita más zsidót vesz el vagy ahhoz nőül megy, az izraeli rabbinikus bíróságok egy gyors, kábálát divré chávérut néven ismert eljárást követelnek meg a karaita házasulandótól, amely szabad fordításban a „rabbinikus judaizmus elfogadását” jelenti. Néhány napi tanulás után, melynek során a rabbi megtárgyalja a két közösség közti vallási különbségeket, a karaitának három rabbi színe előtt megjelenve kell ígéretet tennie arra, hogy elhagyja karaita szokásait.
– Ez nem betérés – szögezi le Élijáhu Ben-Dáhán rabbi, a rabbinikus bíróságok főigazgatója, mondván: szó sincs például arról, hogy a karaitának úgynevezett hátáfát dám-nak, jelképes körülmetélésnek kellene magát alávetnie.
A kiházasulás azonban csak az egyik tényező, amely aláássa a karaiták elszigeteltségét, és előrevetíti lassú beolvadásukat. Ezen túl a gyerekek világi állami iskolákba járnak, bár iskola után külön vallásos oktatásban is részesülnek, maximum annyit tudnak őseikről, hogy miként hívták őket, és az ő templomuk kicsit különbőzik a másokétól.

Karaita történelem dióhéjban

A karaiták a Második Szentély korszakában élt, a rabbinikus-farizeus áramlattal szemben állott szaducceusoktól származtatják magukat. Teljes nevük – Káráim, Báálé Hámikrá (a Tekercsek Fiai) – is kifejezi, hogy egyetlen zsidó forrásnak a Tórát tartják. Egyes tudósok szerint az esszénusok leszármazottai, akiknek néhányan a Holt-tengeri tekercseket is tulajdonítják. A mozgalom a 8. században indult Bagdadban, onnét terjedt észak felé, egészen Litvániáig.
Az alapító Ánán ben Dávid alapelve – „Kutassatok figyelmesen a Tórában, és ne hagyatkozzatok az én véleményemre” – azért született, hogy a Tórát a zsidó jog egyetlen forrásaként tartsa fenn mindenki a saját értelmezése szerint.
A legismertebb karaita azonban a 19. századi lengyel Avraham Firkovics, aki a cári elnyomatás miatt mindenáron meg akarta különböztetni népét a zsidóktól, így kiterjedt kutatásokat végzett, melyek során 1860-ban felfedezte a kairói Genizát.
A nácik is hezitáltak, hová sorolják őket. A német belügy 1939-ben úgy döntött, nem zsidók, így a karaiták megúszták a Holocausot – elannyira, hogy egyesek a Krímben még kollaboráltak is a megszálló nácikkal. Az arab országokban élő karaiták viszont Izrael megalapítása után nem tudták elkerülni, hogy őket is kitoloncolják az országból.