A jom kipuri háború

1973. október hatodikán, jom kipurkor, a zsidó év legszentebb napján Egyiptom és Szíria egyszerre indított támadást a 25 éves Izrael Állam ellen. A heves offenzíva szinte teljesen felkészületlenül érte a mindössze hat évvel korábban, hat nap alatt aratott, csodával felérő győzelemtől túlzottan magabiztossá vált zsidó államot.

 

A tartalékos katonákat azonnal mozgósították – a katonai teherautók a zsinagógákból szedték össze a szent napon az imádkozó férfiakat és indultak velük a frontra –, ám a túl­erőben levő egyiptomi, illetve szír hadseregnek így is sikerült jelentős előnyre szert tennie. Az egyiptomiak a Szuezi-csatornát átszelve állították fel hadállásaikat a keleti parton, a csatorna teljes hosszában, míg a szírek a Golán-fennsíkon átkelve látótávolságba kerültek a Kinerettől (Galileai- tótól).

 

A figyelmen kívül hagyott jelzések

Az izraeli vezetés annak ellenére nem tett komolyabb lépéseket, hogy számtalan olyan információhoz jutott, mely egy közös egyiptomi-szíriai támadásról szólt. Még a titokban Golda Meirhez látogató Husszein jordán király is ezzel a hírrel érkezett, de ez sem volt elég meggyőző a miniszterelnöknek és a hadsereg tábornokainak. Úgy vélték, hogy a szovjet fegyverekkel alaposan megerősített egyiptomi hadsereg csupán gyakorlatozik a határ közelében. A szírek mozgolódását már valamivel komolyabban vették és erősítést küldtek a Golán-fennsíkra, ami nélkül a háború kimenetele másképp alakult volna. Jom kipur reggelén már annyi baljós jel mutatkozott, hogy a katonai vezetés – a hatnapos háborúhoz hasonlóan – megelőző csapások indítását javasolta, ám ezt Golda Meir visszautasította. Attól tartott ugyanis, hogy az amerikaiak nem biztosítanának katonai támogatást, ha úgy tűnne, hogy Izrael kezdte a háborút. Így fordulhatott elő, hogy a Szuezi-csatornán átkelő, százezer egyiptomi katonával mindössze négyszázötven izraeli nézett szembe a védelmi vonal bunkereiben, az 1350 egyiptomi tankkal pedig mintegy száz izraeli páncélos vette fel a harcot. A Golánon valamivel jobb volt a helyzet, ott 180 izraeli tank és háromezer katona fogadta a betörő nyolcszáz szír tankot és huszonnyolcezer katonát. A két támadó ország nem volt egyedül: a modern hadi technológiát és kiképzést a Szovjetunió biztosította, és nem fukarkodott a támogatással Irak, Marokkó, Algéria, Líbia, Tunézia, Szaúd-Arábia, Pakisztán, Kuvait és a különböző palesztin terrorszervezetek sem.

A keleti blokkból az NDK, Kuba és Észak-Korea küldött katonai segítséget. Jordánia és Libanon hivatalosan nem vett részt a háborúban és csak szimbolikus segítséget nyújtott az agresszoroknak, félve egy izraeli válaszcsapástól. Izrael mögött az Egyesült Államok állt, mely légihídon biztosított fegyver- és lő­szer­utánpótlást szövetségesének.

Változó hadiszerencse

A heves támadás hatására azonnal országos mozgósítás indult. Az ünnep tulajdonképpen előnyt jelentett, mert jom kipurkor teljesen kiürülnek Izrael útjai, hiszen ezen a napon még a szekuláris zsidók sem ülnek autóba, s így a katonai járművek akadály nélkül haladhattak a front felé.

Mindkét fronton rendkívül pusztító harc folyt, ám az izraeli erők lassanként felülkerekedtek és a gyors, gyakran szinte esztelennek mondható ellentámadás-rohamainak köszön­he­tően hamarosan elérték a Szuezi-csatorna nyugati partját, mintegy száz kilométerre megközelítve az egyiptomi fővárost, Kairót, Szíria fe­lé pedig a tüzérségi lövegek hatótávolságán belülre kerültek a főváros, Da­maszkusz előtt. A légierő lebombázta a szír hadsereg vezérkarának központi épületét Damaszkuszban, el­rettentő üzenetet küldve Asszad elnöknek. Mindeközben, az akár tragikus végkimenetellel is számot vető izraeli vezetés a hivatalosan a mai napig nem létező atomfegyver bevetését fontolgatta, de a hadiszerencse változásával ezt végül elvetették.

Az izraeli fölény kialakulása és a nemzetközi nyomás hatására a tűzszünetet korábban elutasító Egyiptom, majd utána Szíria is belegyezett a fegyvernyugvásba. Az arab országok ismét megalázó vereséget szenvedtek. Az áldozatokról soha nem közöltek adatokat, a történészek 13 és 18 ezer közé teszik az elesett egyiptomi és szír katonák számát. Szövetségeseik közül Irak, Marokkó és Kuba szenvedett több száz fős veszteséget.

 

Élet a háború után

A gyors és határozott előrehatolás és sikeres ellentámadás ellenére a jom kipuri háború Izrael óriási hibájaként vonult be a történelembe. Leginkább természetesen a hírszerzést hibáztatták, amiért nem figyelmeztettek időben a közelgő veszélyre. Dávid (Dado) Elázár vezérkari főnöknek, valamint a hírszerzés vezetőjének azonnal le kellett mondania. A figyelmeztető jelek és hírek ellenére az országot felkészületlenül érte a támadás, és rendkívül súlyos árat kellett ezért fizetni: 2688 katona esett el a küzdelmekben, a szovjet gyártmányú rakéták számos repülőgépet lőttek ki és a tankok jelentős része is megsemmisült. A tengerészet volt az egyetlen olyan egység, amelyik csak sikereket könyvelhetett el magának: veszteség nélkül biztosította az ország partjait, összesen 34 ellenséges járművet süllyesztett el és az ellenséget jelentős mértékben visszaszorította.

A jom kipuri háborút különféle megegyezések követték Egyiptommal és Szíriával. Utóbbi a mai napig érvényben van, előbbit felváltotta az 1979-es egyiptomi-izraeli békeegyezmény. A háborúnak máig ható következményei lettek mind a régióban, mind pedig a zsidó nép közös történelmi emlékezetében. A háború egyaránt hatással volt az izraeli társadalomra és az ország történelmére. Azok számára, akik végigélték, a mai napig meghatározó élményt jelent, nemcsak katonai és politikai, hanem személyes érzelmi síkon is.

Hátramaradt águnák

A jom kipuri háborúnak az áldozatok nagy száma miatt jóval inkább, mint Izrael más háborúinak, különleges és szomorú háláchikus (vallásjogi) vonzata is volt. Izrael számos háborúja során nem egyszer kellett szembenézni azzal, hogy bevetés közben eltűntek katonák, hátramaradt feleségük pedig águná, „leláncolt asszony” lett, aki nem mehetett újra férjhez addig, míg nem találtak megfelelő bizonyítékot arra, hogy férjük valóban odaveszett.

A jom kipuri háború után majdnem ezer asszony maradt águná, ezért a hadsereg vezérkari főnöke felkérte az egyik országos főrabbit, Ovádjá Joszefet, hogy segítsen a helyzet megnyugtató rendezésében. A rabbi speciális vallási bíróságot szervezett, melynek tagjait azzal a feladattal bízta meg, hogy az országot beutazva minden elérhető információt gyűjtsenek be a bajtársaktól, és tanulmányozzák a vonatkozó vallási törvényeket, hogy minél több asszonyt felmenthessenek az águná státusz alól. Egy esetben például egy azonosítatlan holttesten találtak egy gyűrűt, belegravírozott dátummal, ami az egyik asszony esküvője napjának felelt meg. A rabbi úgy határozott, hogy ez elegendő bizonyíték arra, hogy a szóban forgó nő férje volt az elhunyt, és ezzel feloldozta az asszonyt az korlátozás alól. A hatalmas nehézségek ellenére 1976-ra az összes, jom kipuri háborús águná helyzetét sikerült a háláchának megfelelően tisztázni. A holttestek azonosítását nagyban hátráltatta, hogy az egyiptomiak és különösen a szírek gyakran megkínozták és megcsonkították áldozataikat, de a genfi konvenciók egyéb előírásait sem tartották be, például számtalan fegyvertelen hadifoglyot végeztek ki.

 

A hátország mozgósítása

A háború a hátország életét is egyik pillanatról a másikra megváltoztatta. A háború első napjaiban a tinédzserek teljesen új helyzetben találták magukat: a katonai szolgálathoz még túl fiatalok voltak, ám ahhoz elég nagyok, hogy felfogják az eseményeket, és képesek legyenek valamilyen mértékben betölteni a hirtelen keletkezett munkaerőhiányt. Üzletek, gyárak, farmok teltek meg az egyik napról a másikra felnőtté vált fiatalokkal: tehenet fejtek, növényeket gondoztak, arattak, üzleteket igazgattak, sőt ők segédkeztek a kórházakban, a sérültek szállításánál és a halottasházakban is. Sokakban a mai napig fájón élnek az emlékek, vannak, akiknek egész további életét és munkásságát meghatározta a háború, megint mások életük szerelmét találták meg ebben az időszakban.

A Lubavicsi Rebbe és a jom kipuri háború

A spirituális fronton a Rebbe már hónapokkal a háború kitörése előtt azért esdekelt, hogy mindenki tegyen még több jót és keressen isteni védelmet. Néhány héttel jom kipur előtt azt kérte, hogy szervezzenek zsidó gyerekek számára egy hatalmas találkozót a Siratófalnál, hogy ott együtt imádkozzanak. Senki nem értette, miért ilyen sürgős ez, de követték az utasításait.

Az 1973-ban írt újévi levélben a Rebbe kiemelt figyelemmel fordult az Izraelben élő zsidók felé. A háború nem sokkal a levél elküldése után tört ki. A levélben a Rebbe azt hangsúlyozta, hogy „a minőség legyőzi a mennyiséget”, vagyis a zsidó vallásgyakorlat és tanulás mindennél fontosabb és végül győzelemhez vezet, még az olyan hatalmas számbeli fölénnyel rendelkező ellenség esetén is, mint az Izraelre törő arab seregek.

Az áldott emlékű Rebbe leveleiből kitűnik, hogy őt is mélyen megérintette a háború. A zsidóság egyik fontos, szövegeinkben rendszeresen felmerülő alapelve, hogy a nemzet sikere nem csupán katonai erejétől vagy anyagi jólététől függ, hanem nagy szerepet játszik benne a nép erkölcsi és spirituális állapota is. Ez az elv tükröződik a Rebbe leveleiben: a hit, az erkölcs és a spiritualitás kiemelt szerepe a nép egészének sikerei szempontjából. A Rebbe eltökélten szerette és támogatta a zsidó nép minden egyes tagját, vallásosságtól, háttértől, életmódtól függetlenül. Megingathatatlanul támogatta a zsidó egységet és hitt az egyes emberben rejlő potenciálban és spirituális erőben. A katonákat „cádikoknak”, igaz embereknek nevezte, aláhúzva ezzel bátorságukat és az áldozatot, amit a zsidó nép érdekében hoztak. Ez a tisztelet túlmutat a harctéren, mivel a katonák tetteinek erkölcsi és spirituális dimenzióit is tartalmazza. A Rebbe szerint sokféleképpen lehet az ember hős és igaz ember – ezeket a kvalitásokat nem kizárólag a vallásosság mértéke határozza meg.

Levelezésében a Rebbe gyakran kiemelte a katonai szolgálat két, egymással összefonódó tanulságát: először is, hogy a katonai kiképzés során az újoncok megtanulják, hogy kérdés nélkül fogadják el a küldetést – ez arra hasonlít, ahogyan a zsidó nép elfogadta az Isten által felajánlott Tórát: „náásze venismá” – megtesszük és meghallgatjuk. Másodszor is, hogy az egyes katonák küldetése hatással van az egészre. „Ezért aztán a katona teljesíti a küldetését anélkül, hogy megkérdőjelezné, hogy maga a küldetés vagy annak részei fontosak-e. Csakis a Legfőbb Parancsnok ismeri minden egyes részlet fontosságát” – írta.

A jom kipuri háború után a Rebbe többször beszélt azokról a csodákról és az isteni gondviselés megnyilvánulásairól, melyeknek tanúi lehettek mindazok, akik átélték a háborút. Fontos volt számára, hogy a tragikus veszteségek mellett ezeket is kiemelje, hogy ezzel is kimutassa megingathatatlan hitét és azt a vágyát, hogy reményt és kitartást ültessen el a zsidók szívébe. A Rebbe jom kipur után először tisré 13-án szólt a hászidokhoz, mindössze három nappal a háború kezdetét követően, és nem másról beszélt, mint az öröm fokozásáról. Úgy vélte, hogy a háborúban mindent meg kell tenni a győzelemért és nem lehet remegő szívvel vagy alacsony morállal háborúba vonulni. Könnyekkel nem lehet háborút nyerni. Erősnek, bátornak és pozitívnak kell lenni. Az embernek hinnie kell, hogy Isten ott van vele.