A náci vezetők úgy vélték, hogy ha sikerül végrehajtaniuk gyilkos tervüket, és megsemmisíteni a zsidóság túlnyomó többségét, akkor az olyan csapást jelent a zsidó nép számára, hogy soha többé nem lesznek képesek összeszedni magukat, és több ezer éves történelmüknek vége szakad. Nem számoltak azonban azzal a hittel és kitartással, aminek hatására a zsidók egy ilyen iszonyatos tragédia után is képesek voltak talpra állni.
Jól példázza ezt egy anekdota egy idős úrról, aki éveken át minden reggel kiállt a brooklyni (New York) Boro Park egyik forgalmas kereszteződéséhez, ahol iskolabuszok tucatjai szedték össze a nebulókat és vitték őket különféle zsidó iskolákba. A férfi minden reggel állhatatosan figyelte a buszokra felszálló zsidó gyerekeket.
Az arra járók úgy vélték, hogy emberünk magányos, unatkozó öregember, aki jobb szórakozása nem lévén a reggeli színes forgatagot figyeli. Egy napon azonban valaki vette a fáradságot és megkérdezte tőle, hogy miért áll ott nap mint nap, minden reggel, évek óta. A férfi így felelt:
„Fiatalember voltam, amikor elhurcoltak Auschwitzba. Ott veszítettem el a gyermekeimet. Gyerekek ezreit láttam megérkezni, és láttam, hogy fiatal, törékeny, nem sokkal korábban még élettel teli testüket néhány órával később az auschwitzi kemencék lángjai emésztik el. Mindezt végig néztem és csupán annyit tehettem, hogy megfogadtam: egy nap elégtételt veszek. Ez az én elégtételem, napról napra. Állok és nézem, ahogy zsidó gyerekek százai sietnek a buszokhoz, hogy elvigyék őket a zsidó iskolákba. Nézem és ünneplek. Hallgatom a gyerekek nevetését, figyelem mosolygó arcukat, ahogy a délutáni viszontlátásig búcsút intenek szüleiknek – számomra ez a jó és a tisztaság legnagyszerűbb győzelme a gonoszság fölött.”