Jóllehet, az öccse, Isaac Bashevis Singer elhomályosította ragyogását – Israel Joshua Singer mégis kitűnik a történelem árapályával sújtott íróinak sorából. Ismerjék meg a jiddis irodalom mára alig ismert óriását a The New Yorker hasábjairól, Adam
Kirsch tollából.
1966-ban Irving Howe kritikus esszét tett közzé A másik énekes címen, mely egy elorozott irodalmi munkásságról tanúskodik. A hatvanas évek amerikai olvasói számára a Singer név Isaac Bashevis Singert jelentette, az egyetlen jiddis írót, aki meghódította az Egyesült Államok világirodalmi csúcsát is.
Singer történetei arról a lengyelországi zsidó életről szólnak, melyet gyerekkorában élt át, illetve arról a New York-i életről, melyet az 1935-ös emigrációja után élt át.
1978-ban ő volt az első – és a mai napig egyetlen – jiddis író, aki elnyerte az irodalmi Nobel-díjat.
Howe véleménye szerint azonban I. B. Singer felemelkedése mégsem ad okot különösebb ünneplésre, mert az egy jobb író, nevezetesen a bátyja, Israel Joshua Singer elhalványulását jelentette.
A harmincas-negyvenes években Israel Joshua Singer volt a Forward című vezető jiddis napilap egyik főszereplője a szépirodalmi rovatban és a napi hírekben egyaránt, akinek könyveit lefordították nemcsak az Egyesült Államokban, de Európában is. Akiről az elismert jiddisista, Maximillian Novak azt írta, hogy amikor 1936-ban megjelent Az Askenázi fivérek című regénye, akkor az I. J. Singert egyenesen Tolsztojhoz hasonlították és mint a jövőbeli irodalmi Nobel-díj várományosát emlegették.
Amikor 1944-ben I. J. Singer természetes halállal, szívinfarktusban elhunyt, akkor öccse, I. B. Singer gyakorlatilag még ismeretlen volt. Aztán két évtizeddel később Israel Joshua lett a „másik” Singer, kinek létezésén időnként még I. B. Singer rajongói is meglepődnek.
Ez pedig sajnos ma is így van, ám elképzelhető, hogy ezen változtatni fog Anita Norich, jiddis irodalomtudós új, kétkötetes, egyenként ezer oldalas könyve, mely I. J. Singer öt regényét, memoárját és egy részletes életrajzot fűz egybe. Évtizedek óta ez az első alkalom, hogy Israel Joshua Singer újból nyomtatásban jelenik meg, az Éden keletje című regénye pedig már több mint nyolcvan(!) nem került forgalomba.
A testvérek hírneve közötti különbség részben annak tudható be, hogy az ifjabbik Singer közel fél évszázaddal élte túl bátyját, 1991-ben halt meg. Ráadásul, jóllehet „csupán” egy évtizedes különbséggel születtek (Israel Joshua 1893-ban, míg Isaac 1904-ben) már életükben külön irodalmi generációhoz tartoztak.
I. J. Singer az első világháború és az orosz forradalom kitörése időszakában jelenik meg, s a fikció segítségével tárja fel azokat az politikai és gazdasági erőket, melyek a kelet-európai zsidó élet felszámolását célozzák.
Első regénye, az 1927-es Acél és vas egy zsidó katona életét kíséri nyomon, ahogy az első világháború idején elhagyja a cári hadsereget, kommunista lesz és részt vesz a Téli palota megrohamozásában. Későbbi könyveiben drámai módon írja le, hogy Sztálin miképp árulja el a kommunista eszményeket, de ír a német zsidók helyzetének romlásáról is.
Leghíresebb regénye, Az Askenázi fivérek egy családi legendára épül, egy ikertestvérpár rivalizálásáról szól, ami egy ambiciózus, vad üzletember és egy bájos, de tétlen fivér között játszódik. Ugyanakkor I. J. Singert láthatólag kevésbé a családi dinamikák kifejtése motiválta, mintsem a környezet, a lodzi zsidó élet alakulásának kifejtése, melyet az ipari kapitalizmus, a növekvő nacionalizmus és kommunizmus folyamatosan alakított, s közben az első világháború pusztított.
Israel Joshua Singer regényírói ereje abban rejlik, ahogyan képes lefesteni és feltárni az egyén lelkének változásait, melyeket a történelem mozgatórugói idéznek elő. Túllép a korábbi jiddis írókon, akik anekdotákban írtak a mindennapi életről, ő helyette összetett szervezetnek tekinti a társadalmat, a legnagyobb európai írókra hasonlít, mint például Thomas Mann.
Mire viszont az ötvenes években Isaac Bashevis Singer művei megjelentek angolul, addigra a bátyja írásmódja kiment a divatból. A második világháború utáni fiatalabb írók már nem törekedtek elmagyarázni, hogyan működik a társadalom s hogy merre tart a történelem – talán féltek is a választól.
Isaac Bashevis Singer írásai, a bátyjával ellentétben nem munkássztrájkokról vagy politikai pártok elemzéséről szólnak, hanem fikciókon alapulnak, tele szellemekkel, démonokkal, szerelemmel, olykor filozófiai kérdésekkel.
A második világháború utáni, elsősorban amerikai jiddis olvasóközönségben I. B. Singer regényei nosztalgiát ébresztettek és ezzel párhuzamosan eltávolodtak I. J. Singer könyveitől, mert azok nehézségeihez már képtelenek voltak kapcsolódni, nem tudták átélni, hogy milyen volt a holokauszt előtti kelet-európai zsidó élet.
I. B. Singer írásai misztikusak, s a nehézségekről is megfelelő könnyedséggel tudott írni, így aztán egyre népszerűbb lett, hírneve pedig kiszorította nem csak a bátyját, de a korszak többi jiddis íróját is.
Például Chaim Grade, aki 1948-ban szintén mint menekült érkezett az Egyesült Államokba, ifjúsága vallásos világáról írt bensőséges hangvételű regényeket, melyek közül néhányat angolra is lefordítottak, azonban, amikor 1982-ben Bronxban elhunyt, akkor tisztelőinek csak egy szűk köre ismerte fel az világirodalom veszteségét, mely halálával keletkezett. S ezért, amikor Chaim Grade halála után több mint húsz évvel interjút készítettek Grade özvegyével, Innával, akkor ő még érezhetően dühös volt I. B. Singerre, az íróra, aki árnyékot vetett férje munkásságára, – ahogy fogalmazott: „Mélységesen megvetem azokat, akik megeszik azt a kenyeret, amibe az az Isten-káromló kókler rávizelt.”
Manapság azok, akik a jiddis irodalmat eredetiben képesek olvasni, elsősorban tudósok, nem pedig jiddis anyanyelvű zsidók, ezáltal az alkotók kritizálása élesebbé vált. Például 2020-ban, Dara Horn író, – a jiddis és héber irodalom doktora – egy helyen azt nyilatkozta, hogy Israel Joshua Singer sokkal jobb író, mint öccse, ő ugyanis mentes a „romantika habzsolásától”.
Jóllehet viszont, hogy I. B. Singer háttérbe szorította testvére munkásságát, ugyanakkor minden alkalmat megragadott, hogy bátyjára mint legfontosabb tanítójára és szövetségesére emlékezzen. Hiszen Israel Joshua volt először, aki fellázadt a szüleik vallásos szűklátósága ellen és megnyitotta öccse számára is a világirodalomba vezető kaput, s ő vezette be Isaac-ot a varsói jiddis irodalom krémjének bázisaira. Majd 1934-ben Israel Joshua Singer volt, aki állást kapott New Yorkban, s aki nemsokára turistavízummal magához költöztette öccsét – egy olyan időben, amikor az Egyesült Államok határai szinte lezártak az európai zsidók előtt. Tehát, ha I. J. Singer nem menekíti ki öccsét, akkor Isaac B. Singer szinte biztos, hogy a holokauszt áldozata lett volna.
Nem csoda hát, hogy Isaac B. Singer 1950-ben – angolul is – megjelent hatalmas családregényét, A Moszkát családot – mely megszületése nagyban hozzájárult az ő későbbi Nobel-díjához – fivérének ajánlotta:
„Ajánlom ezt a könyvet megboldogult fivérem, I. J. Singer, Az Askenázi-testvérek szerzőjének emlékül. Nem csupán a bátyám volt ő, hanem szellemi atyám és mesterem. Mindig úgy néztem fel rá, mint az emberi tisztaság és irodalmi tisztesség megtestesülésére. Bár modern gondolkodású volt, vallásos őseink valamennyi nemes tulajdonságával rendelkezett.” (Turczi István fordításában.)
Amikor a Singer-fivérek az Egyesült Államokba érkeztek, körülbelül tizenhárom millió jiddisül beszélő élt a világban, közülük mintegy hét millióan Közép- és Kelet-Európában, hárommillióan pedig Észak-Amerikában. Az európai zsidók legnagyobb részét meggyilkolták a nácik, ahol pedig maradt néhány jiddis anyanyelvű zsidó, az ő gyermekeik már különböző nyelveken nőttek fel. Becslések szerint mára mindösszesen hatszázezer jiddis anyanyelvű zsidó maradt, akik szinte mind valamelyik ortodox-haszid zsidó közösség tagjai.
Israel Joshua Singer munkái a holokauszt előtti tizenöt évben születettek, egy olyan időszakban, amikor a „jiddis civilizáció” életerősebb és modernebb volt mint valaha. Ez pedig azt is mutatja, hogy a kelet-európai zsidók már a holokauszt elképzelhetősége előtt is érezték, hogy jövőjük kétséges.
Bátyjával ellentétben viszont Isaac Bashevis Singer szinte az összes könyvét a vészkorszak után írta. Kevés nagy írónak jutott az a bizarr sors, hogy évtizedeken át azzal a tudattal alkosson, hogy olvasóközönsége egyre kisebb. I. B. Singer írásait mégis a remény eltűnése szabadította fel.
Bár a zsidó élet a holokauszt után is folytatódott, a „jiddis civilizáció”, melyhez Singer is tartozott, már túl volt az „üdvösségen”, így a kétségbeesés korszakán is. Azok a dolgok, melyeket Israel Joshua Singernek az ész és a modernitás nevében el kellett utasítani – mint a vallás, a hagyományok, a babona –, kísérteties élénkítő erővel keltek életre Isaac Bashevis Singer munkásságában.
A pusztulás utáni élet pedig vakmerőséggel töltötte el I. B. Singert, ahogy azt egy tanulságában, Az utolsó démon című novellájában maga fogalmazta meg:
„Én, ki magam is démon vagyok, tanúsítom, hogy kipusztultak a démonok. Mi szükség van rájuk, ha maga az ember válik démonná? Minek bűnbe vinni azt, aki már benne fetreng? Én vagyok az utolsó kísértők egyike. Egy tisevici padláson tanyázom, s egy jiddis elbeszéléskötettel táplálkozom, mely a nagy katasztrófa előttről származik. […]
Bizony, ameddig egyetlen kötet marad, van miből fenntartanom magam. Amíg el nem pusztítják az utolsó lapot, van mivel szórakoznom. Hogy mi történik, ha az utolsó betű sincs már, arról inkább nem szólok.” (Balázsi József Attila fordításában.)