A hibás tükör

Élt egyszer egy kisvárosban egy Ávráhám nevű zsidó kereskedő. Nem volt tehetős, épp csak annyit keresett, amennyiből el tudta tartani a családját. De Ávráhám elégedett volt az életével. Ha látogatója volt, sosem kellett üres gyomorral távoznia, és ha egy szegény ember fordult hozzá, mindig tudott rajta egy kis pénzzel segíteni. Otthonára ráfért volna a felújítás, de fényűzés helyett inkább másokon segített.

Egy napon Ávráhám egy idegent vett észre az utcán. Behívta, hogy pihenjen meg, egyen és igyon, mielőtt tovább folytatja útját. Nektek elárulhatjuk, hogy nem egyszerű vándor koldusról volt szó. Szentéletű rebbe volt a látogató, akihez messze földről érkeztek tanácsért és áldásért. Ábrahám azonban minderről nem tudott, ő csak egy fáradt és éhes zsidó vándort látott.

A cádiknak hamar feltűnt Ávráhám kedvessége és nagylelkűsége, és mielőtt továbbindult, azzal áldotta meg, hogy mindig legyen miből megvendégelnie a hozzá betérőket. Ettől fogva Ávráhám üzlete megélénkült, a vevők egymásnak adták a kilincset. A rebbe áldása meghallgatásra talált, és Ávráhám a város egyik leggazdagabb embere lett. A gazdagság azonban néha csak addig szép és csillogó, amíg távol van tőlünk. Ávráhámnak egyre kevesebb ideje volt a tóratanulásra, az imádkozásra, nem is beszélve a szegény emberekről, akiknek ugyan továbbra is juttatott pénzt, de már nem szakított időt arra, hogy leüljön velük, és meghallgassa a problémáikat.

Ávráhám hatalmas, új házat épített, melynek legszebb dísze egy óriási, aranykeretes tükör volt, melynek csodájára jártak a környékről. A palotában szolgák hada serénykedett, de a drága bútorok közé sehogyan sem akaródzott Ávráhámnak kéregetőket is beengedni. Nem hívott meg idegeneket ebédre, és nem látta vendégül a megfáradt vándorokat. Az emberek sajnálkoztak, hogy a gazdagság így megváltoztatta őt.

Egy napon küldönc érkezett a kisvárosba a rebbétől, aki egykor megáldotta Ávráhámot, hogy pénzt kérjen egy szent célra. Ávráhám megadta a kért pénzt, a küldönc mégse volt elégedett: nehezen jutott be a fontos emberhez, és le sem ültették, meg sem kínálták. Amikor elmesélte a rebbének, mit tapasztalt, a cádik elszomorodott: a régi Ávráhámnak aranyból volt a szíve, de most, hogy arany vette körül, kőszívűvé vált. Így hát a rebbe elhatározta, hogy meglátogatja régi ismerősét.

Amikor a rebbe belépett, gyönyörű berendezést látott, de a régi, szerény otthon melege és barátságossága hiányzott. És akkor egyszerre észrevette a tükröt. Soha életében nem látott még ekkora tükröt. Ávráhám elégedetten látta a rebbe elképedését. „Nagy változások, igaz?” – kérdezte. „Igen, nagy változások” – felelte szomorú arccal a rebbe. – „De gyere csak ide” – folytatta. Odaállította Ávráhámot a tükör elé, és arra kérte, mondja el, mit lát. „Magamat látom a tükörben és a gyönyörű tárgyaimat látom a gyönyörű otthonomban.”

Ekkor a rebbe az ablakhoz lépett, magához hívta Ávráhámot és arra kérte, hogy meséljen az utcán arra sétáló emberekről. Kisváros volt, Ávráhám szinte mindenkit ismert, tudta, mire van szüksége a kosarát cipelő özvegyasszonynak vagy a szegény szabónak. „Hát nem érdekes ez?” – kérdezte a cádik – „A tükör is, az ablak is üvegből készült. Az egyszerű üvegen át láttad más emberek baját és bánatát, de az ezüsttel bevont tükörben csak saját magadat látod. Mi történne, ha lekaparnánk a tükör hátuljáról az ezüst borítást? Képes lennél újra másokat is látni önmagad helyett?”

Ávráhám szeme megtelt könnyel. Hirtelen megértette, hogy a sok gazdagságtól már nem látta mások gondját-baját, nehézségeit, csakis saját magát.

Azon az estén Ávráhám meghívta a kisváros minden lakóját, különös tekintettel a nélkülözőkre, csodálatos vacsorát adott, majd beszélni kezdett. Elnézést kért mindenkitől, mert gazdagsága miatt nem látta meg a bajaikat, és megígérte, hogy ezután másként lesz: soha többé nem lesz annyira elfoglalt, hogy ne legyen ideje azokra, akik hozzá fordulnak segítségért.

Amikor a vendégek hazamentek, Ávráhám leemelte a falról a tükröt, megfordította, és lekaparta az egyik sarkáról az ezüst borítást. „Most már soha többé nem történhet meg velem, hogy senki mást nem látok meg saját magamon kívül” – gondolta megnyugodva.

Megjelent az Egység 145. számában.