A mai napra, tévét hónap 17-re esik Jáákov Kranz rabbi jórcájtja. A mágid 1741-ben született és 1804-ben halt meg. Tevékenysége a mai Litvánia, illetve Belarusz egy meghatározott területére terjedt ki, többek között évekig működött Dubnóban (a mai Ukrajnában). Műveit Avraham Ber Flahm adta ki a dubnói mágid fia, Jicchák Kranz engedélyével a mágid halála után.
A mágidot, vagyis tanítót elsősorban különösen találó példázatairól ismerik a hászid világban. Egyszer megkérdezték tőle, hogy hogyan képes minden egyes felmerülő kérdésre példázattal felelni. Mit is tehetett volna? – Egy példázattal válaszolt: egy ember egyszer egy erdőben járt. Egyszer csak figyelmes lett arra, hogy minden egyes fa törzsére céltáblát rajzoltak, és minden céltáblának pontosan a közepébe egy-egy nyíl fúródott. Ahogy továbbment, találkozott egy íjásszal: „Mondd csak, hogyan lehetséges, hogy ilyen pontossággal vagy képes eltalálni minden egyes céltábla közepét?” – „Nagyon egyszerű” – felelte az íjász. – „Kilövöm a nyilamat, és miután belefúródott a fába, köré rajzolom a céltáblát.” Így vagyok én is, folytatta a mágid. Először elhatározom, hogy miről akarok beszélni, utána pedig történetet kerekítek köré.
A dubnói mágid olyan csodálatos történetmesélői képességekkel rendelkezett, hogy a legnehezebb kérdéseket, a legbonyolultabb törvényeket is könnyen érthetővé tudta tenni egy-egy történettel, mely hirtelen megvilágította a kérdező számára a dolgok értelmét. Az is előfordult, hogy kötekedni próbáltak vele és próbák elé állították, hogy bizonyítsa, valóban olyan különleges képességű tanító, amilyennek mondják. Ilyenkor felcsapta valahol a Tánáchot (zsidó Biblia) és azon melegében talált ki történeteket, melyek megvilágították a szöveg értelmét.
Szombat közeledtével érdemes megemlékezni a hetedik nap parabolájával. Egyszer egy gazdag üzletember drága órát vett szeretett fiának. Azt remélte, hogy az óra örömöt okoz a fiúnak, és ha az ránéz, mindig apja jut majd az eszébe. Hanem a fiú csak játszadozott az órával, nem becsülte meg, ide-oda állítgatta, csavargatta, és az óra nemsokára eltörött. A fiú csalódottságában megharagudott az apjára, aki pedig csupán örömöt akart szerezni a gyermeknek. Így van ez a szombattal is, folytatta a mágid. Az Örökkévaló nekünk adta a szombat napjának különleges ajándékát, hogy örülhessünk és pihenhessünk. Ha azonban mindenféle egyébre próbáljuk használni ezt a szent napot, és olyan tevékenységeket végzünk, melyek nem illenek a szombathoz, akkor hamarosan csalódottak leszünk a sok törvény és szabály miatt, melyek a szombatot körülveszik.
A mágidnak a nehéz és kilátástalan időszakokra is volt példázata. Volt egyszer egy király és annak egy szeretett minisztere. A többi előkelőség irigykedett rá sikerei és a királyhoz való közelsége miatt, ezért hamis vádakkal illették a király előtt, mire az börtönbe vetette hűséges miniszterét. Szegény embert az ágyából húzták ki az éjszaka közepén, bár senki se tudta neki megmondani, miért, és egy sötét tömlöcbe dugták, ahol – igen fáradt lévén – rögtön elaludt. Amikor hajnalban felkelt és körülnézett, látta, hogy még mindig sötét van körülötte, így visszaaludt. Később újra felébredt, de megint csak sötétet látott, és bár nem értette, hogy lehet ilyen hosszú az éjszaka, újra csak visszaaludt. Eltelt néhány nap, a király már nagyon kíváncsi volt, mi történik egykori miniszterével, és lement a tömlöchöz. A zárt ajtó mögül hallotta a panaszkodást: „Ó, jaj nekem. Milyen végtelen hosszúságú ez a szörnyű éjszaka! Hát sohasem lesz már reggel, hogy elhagyhassam végre az ágyamat?” A király így felelt neki: „Szerencsétlen bolond! Azt gondolod talán, hogy kényelmes otthonodban vagy egy soha véget nem érő éjszaka közepén? Hát nem érted, hogy a nap jó néhányszor felkelt és lenyugodott, mióta te itt a börtönben sínylődsz, ahonnan soha nem látni a napot? Semmi mást nem kellene tenned, mint kiáltanod, és én meghallanám kérésedet!” – Így van ezzel a zsidó nép is, a Király kedvelt minisztere. Amikor még mindannyian Izrael Földjén laktunk és állt a Szentély, voltak nappalok és voltak éjszakák. Amikor azt tettük, amit Isten elvárt tőlünk, jól mentek a dolgaink. Amikor ki kellett javítanunk a tetteinket, Isten prófétái hívták fel erre a figyelmünket. Ám a Király ellen elkövetett bűnök miatt kiűzettünk a palotából, és véget nem érőnek tűnő sötétségben élünk. Isten azonban azt mondja nekünk: „A Nap már világít. Semmi mást nem kell tennetek, csak kérnetek, és megláthatjátok.”
Az utolsó idézetünk a bolond parasztról szól. Egyszer egy szegény parasztember bandukolt zsákjával a vállán az országúton. Nagyon fáradt volt már, amikor egy szekér közeledett hátulról, majd megállt mellette. A gazdag ember, aki a kocsiban utazott, maga mellé hívta a szegény koldust, és biztatta, hogy tegye csak le a csomagját, és pihenjen kissé. A szegény azonban az párnázott ülés szélén kuporgott, és le nem tette volna a zsákját a válláról. Amikor a nemes megkérdezte, miért cselekszik így, azt felelte: „Kedves uram, éppen elegendő, hogy felvettél a szekeredre, nem várhatom el, hogy lovaid még az én holmimat is cipeljék.” – „Ó, te bolond!” – kiáltott fel a gazdag nemes. – „Hát nem veszed észre, hogy a terhedet akkor is a kocsim viszi, ha te is a hátadon tartod azt?” Előfordul, hogy mi magunk vagyunk a bolond kéregető, soha le nem téve saját nehézségeinket, aggodalmainkat, bánatunkat. Makacsul hiszünk abban, hogy ha így teszünk, azt érdemünkként számolják majd el valahol. Ha egy pillanatra elgondolkozunk, és rájövünk, hogy az Örökkévaló folyamatosan „viszi” a világot, benne a mi aggodalmainkat és félelmeinket is, akkor megnyugodhatunk és letehetjük a vállunkról ezeket a terheket.
zsido.com