A chaszidizmus története Magyarrszágon 2. – Az első „magyar” rebbe

A CHASZIDIZMUS TÖRTÉNETE MAGYARORSZÁGON 2.

Az első „magyar” rebbe

A chaszidizmus meggyökeresedése Magyarországon, majd lassú térhódítása után, az „öreg kállói” fellépésével az új irány hatalmas lendületet vett, s zászlója alá csoportosította a hazai zsidóság legnagyobb részét. (Az „öreg kállói” alatt a világhíres nagykállói rabbit, rabbi Eizik Taubot értjük, akit halála után mindenki csak úgy említett, hogy „der alte Kálewer”, azaz „az öreg kállói”). Minthogy ő volt az, akinek a chaszidizmusnak egész Magyarországon történt nagy elterjesztése köszönhető, illő, hogy kiválló egyéniségével kissé bővebben foglalkozzunk.

Rabbi Eizik Taub Nagykállón született 1751-ben, tehát „magyar” rebbe volt, akinek a neve messze országokban is jó hangzású s ismert volt, s akihez évente mindenfelől ezrek s ezrek zarándokoltak. De nemcsak cáddik minőségében hódoltak neki az egész országban s annak határain túl is, hanem általánosan elismert, kiváló „gáon” is volt a talmudikus diszciplinák terén.

Rabbi Eizik Taub édesatyja szegény ember volt, s nem volt módjában melamedot tartani fia számára. A gyermek Eizikl vadon nőtt föl, mint a többi szegény sorban lévő zsidó gyermek akkor… Jámbor édesanyja azonban, a jó Reisel, akiről az öreg kállói később oly nagy kegyelettel s fiúi gyöngédséggel szokott volt könnyes szemmel megemlékezni, erényeit s jámborságát hirdetve, édesanyja maga látott hozzá a négyéves korában atyját vesztett gyermekkel legalább az álefbétet megismertetni, s aztán az imákra megtanítani. De már több nem tellett a szegény özvegytől… Amikor a gyermek már hétéves lett, kiküldte az anyja a mezőre néhány juhval, hogy ott legeltesse.

Abban az időben jött éppen a szentéletű R. Léb Száráhsz Magyarországra pénzgyűjtés céljából. A hosszú, nehéz utazástól meglehetősen kifáradt, s elcsigázott öreg rabbi Nagykálló határába érkezvén, megfelelő árnyékos helyet keresett a közelben, hogy kissé kipihentesse összetörött tagjait. Éppen annak a legelőnek a mezsgyéjén állott meg a rabbi rozoga, egylovas alkalmatossága, ahol Eizikl Taub vigyázott a nagy nyári forróságtól eltikkadtan a fűben hasaló juhaira… A rabbi leszállott a szekérről, lepihent egy nagy, terebélyes vadkörtefa hűs árnyékában, amely körül a lovacskának ennivalója is akadt. A gyermek észre sem vette a jövevényeket, de az öreg rabbi éles fülét igenis megütötte a gyermek vékonyka hangja. Kezd odafigyelni, s hallja, amint az egyre csak azt hajtogatja:

„Ribbónó sel Ólam! Efser hast Du auch ein paar Schéfelech, gib sie her, ich well sie Dir hüten… Gott, süsser Gott, ich hab Dich so lieb!…” (Drága jó Istenem, Világ Ura! Ha neked is van egypár barmocskád, csak add ide, majd én őrzöm neked őket… Édes Istenem, úgy szeretlek…)

Rabbi Léb Száráhsz, aki nagyon elcsodálkozott ezen különös szavak hallatára, odament a gyermekhez, s megkérdezte, hogy kinek a fia. Ez elmondta neki, hogy ő a „Reisel fia”, s hogy atyja három évvel ezelőtt meghalt. Az öreg kérésére elvezette őt az anyjához. A szegény özvegy éppen a tűzhelynél foglalatoskodott az ebéd elkészítésével, amikor fia az idegen kíséretében a konyhába belépett. Be sem várva csodálkozva rátekintő anyja kérdését, így szólt a gyermek: „Anyukám, egy sakter jött, aki beszélni akar veled” (akkor ugyanis minden hosszú kabátban járó zsidóban saktert sejtettek).

„Bóruch hábbó, Sóchet!” (Isten hozta, sakter.) „Én Reisel, az özvegy vagyok. Jöjjön, szívesen látom ebédre.” „Nem ebédelni jöttem, hanem más nagy dolog vezetett ide. Különben nem is vagyok sakter, jó asszony, amint gondolja; én Lengyelországból való, s rebbe vagyok. A fia megnyerte tetszésemet, s azért jöttem, miszerint arra kérjem, hogy bízza reám a fiát, taníttatni fogom, s rabbit csinálok belőle, mert az a meggyőződésem, hogy kellő útbaigazítás mellett azzá is válhatik.”

Örömkönnyeket sírt a jó Reisel, amikor az idegen rebbe ezen kijelentését hallotta, s habár sose látta volt még azelőtt, de nemes kifejezésű arca s hófehér, hosszú szakálla teljes bizalmat váltottak ki nála az idegen iránt, s hitt neki, hogy árva kisfiát oltalmába veszi, s rabbivá neveli. Az a gondolat, hogy az ő fia, a szegény özvegy Reisel gyermeke valaha rabbi lehet, minden aggodalmát elosztatta, fájdalmát elcsitította, s beleegyezését adta, hogy fiát a rebbe magával vigye, miután előbb őt magát is megáldotta. A nagy örömében majdnem eszelőssé vált anya fájós szívvel, érzékenyen elbúcsúzott gyermekétől, akit az idegen még aznap magával is vitt.

Rabbi Léb Száráhsz nagyon örült, hogy sikerült neki egy „nagy lelket” felfedezni, akinek szárnybontogatását elősegítheti, nemkülönben örvendezett a kis Eisikel is, hogy már most ő tanulni fog, s – közelebb lesz az Istenhez, akit ő „úgy szeret…” Elutaztak, s megérkeztek Nikolsburgba, ahol akkor a híres szent Rabbi Smelke Horovitz ült a rabbiszékben.

Útközben – az út meglehetősen hosszú volt, s sokáig tartott – rabbi Léb Száráhsz Bibliára fogta a fiút, aki éles felfogása révén meglepő nagy előhaladást tett. Amint Nikolsburgba értek, a rabbi búcsút vett a gyermektől. Ez sírva fakadt, s nem akart elválni tőle, de már a rabbi eltűnt, nem látta már sehol, s egyedül maradt az utcán…

A gyermek Rabbi Smelke házába került, aki szívesen befogadta, s maga kezdte tanítani. A fiúcska rendkívül tehetségesnek mutatkozott, felfogása nagyon könnyű, szorgalma lankadatlan, tudásvágya telhetetlen volt, s általános feltűnést keltett a városban. Teljes tíz évig volt a nagy rabbi Smelke keze alatt, akinél az egész Talmudot s több más fontos könyvet alaposan végigtanult. Most tanítója imigy szólt Eisikelhez:

„Íme, fiam, Tórát nálam már eleget tanultál; most pedig utazzál Lizsenszkbe, rabbi Elimélech-hez, őtőle jirát (istenfélelmet) fogsz tanulni. Itt adok neked egy levelet hozzá, ő is saját fia gyanánt fog tekinteni; nála tökéletesíteni fogod tudásodat, erényeidet, s öt év múlva haza fogsz utazni édesanyádhoz, aki bizony már epedve várja visszatértedet.”

* * * *

A fiatalember fölismerte a hozzá szólót (hiszen rabbi Léb Száráhsz volt), áhítattal sietett kezet csókolni az öreg rabbinak, s szemei könnyekkel teltek meg… „Gyerünk, fiam, siessünk – szólt r. Léb –, mert a lizsenszki cáddik már régen vár reád!” (Később az „öreg kállói” sokszor mondotta környezetének: „Azok a napok, amelyeken megadatott nekem vele együtt utazhatni Lizsenszkbe, életemnek legkedvesebb, legbecsesebb ideje voltak. Mert amikor először mentem volt vele, még nem tudtam, ki is ő és mi ő, de akkor már kellően tudtam őt értékelni.”)

Grünwald Lipót

(Egyenlőség, 1918. november 9.)

Taub Eizik Izsák, a kállói cádik