Technikailag bármely két egész kenyérre mondott áldással megkezdhető lenne a szombati vagy ünnepi étkezés, azonban szokássá vált, hogy két fonott kalács kerül az asztalra. Vajon mi lehet ennek az oka? Erre kerestük a választ a Chabad.org cikkének segítségével.
A szombati asztal fontos része a két felvágatlan szombati cipó (más néven: chálá vagy bárhesz), ugyanúgy, ahogyan a gyertyák és a bor is.
A Rabbi Yitzchak Luria által szerzett szombati dalban a következő hangzik el:
„Legyen a Sekina korona a mindkét oldalon lévő hat kenyér révén a megduplázott haton keresztül asztalunkat megkötik a mély templomi szolgálatok.”
Más szavakkal azért imádkozunk, hogy az általunk készített tizenkét kalács elhozza a tizenkét kenyeret, amely a Szentély asztalára (Shulchan) volt kihelyezve.
Emiatt terjedt el, hogy sok helyen 12 kalácsot tesznek a szombati asztalra, vagy olyan bárheszt használnak, amely 12 kis tekercsre bontható. A legtöbb családban azonban csupán két kalácsot használnak.
Hogyan jutunk el mégis a tizenkettes számhoz?
A bárhesz általában hosszúkás, hasonlít a héber „vav” betűhöz, amelynek számértéke hat, tehát a két kenyér együttes értéke tizenkettő. Mivel a Szentélyben kihelyezett kenyereket minden szombaton cserélték, így a hosszúkás kalácsokat általában sábesz alkalmával használják. Az ünnepekre szokás más formájú, például kerek kalácsot készíteni.
Húsos vagy tejes kenyér?
Mivel a kenyeret tejes és húsos ételekkel is fogyasztják, emiatt a zsidó törvények elővigyázatosságból megtiltják, hogy az összetevők közé hús vagy tej kerüljön. Ez még abban az esetben is érvényes, ha a kenyeret kifejezetten tejes vagy húsos étellel fogyasztják, mivel ha marad belőle, később is felhasználható bármilyen ételhez passzol.
Néhány kivételt azonban itt is akad, például:
- a kenyér annyira kicsi, hogy várhatóan nem marad belőle
- egyedi formában készülnek és azonnal felismerhető, hogy húsos vagy tejes
Mivel a szombati kalácsok eredetileg a hús mellett sültek, sőt olykor állati zsírok is kerültek az összetevők közé, így elkezdték összefonni őket, hogy vizuálisan is elkülöníthető legyen a párve kenyerektől, amelyek tejessel és húsossal is egyaránt társíthatók. Mára azonban már általánossá vált, hogy a fonott kalács párve, a fonás már nem jelent megoldást a húsos bárheszek elkülönítésére.
A bárheszfonás szokása tovább él
A bölcsek szerint a szombat napközbeni étkezést még jobban meg kell tisztelni, mint az estit. Ebből ered, hogy sokan kizárólag fonott kalácsot használnak a nappali étkezéshez, ezzel a különleges formával teljesítve a micvát.
Az Örökkévaló neve
Vannak, akik egyáltalán nem fonják a kalácsot, sőt szívesebben formáznak téglalap alakú cipókat, amelyek az Örökkévaló nevében szereplő „vav” betűt idézik. A misztikusok úgy magyarázzák, hogy a kis darab bárhesz amit először letörünk a hámoci elmondása után, a „jud” betűt szimbolizálja, a két kéz az öt-öt ujjal, amely a kalácsot tartja a „hé-t” szimbolizálja (számszerűen egyenértékű öttel), míg a chálá maga a „váv”, így tevődik össze az Örökkévaló neve.
