A Bál Sém Tov halála

A Bál Sém Tov halála

Rabbi Jiszráél Báál Sém Tov, a chászidizmus szülőatyja háromszáz évvel ezelőtt, 1698 Elul 18-án született, és 1760 Sziván hó 6-án halt meg, mely Sávout első napja, azaz idén május 21. Járhzeitja alkalmából közöljük az alábbi legendát.

Halála előtt évekig már csak nagy erőlködéssel bírta visszatartani a lelkét, hogy fel ne röppenjen az égbe, a Lelkek Csarnokába. Valahányszor imába fogott és lelke emelkedést kezdett érezni, mindig erőt vett rajta a vágy, hogy felszálljon a tíz Szefirán keresztül a Koronáig, hogy újra egyesüljön eredeti forrásával, az isteni Dicsfénnyel, amely az Idők elején kisugározta. A teste ilyenkor összeroskadt és a hívek rémülten nézték a cádik tiszta testének vergődését, felemelték és az ágyba fektették; de nemsokára magához tért, felegyenesedett és elmondta reszkető hangon, milyen látomások tárultak eléje, míg a lelke a magasságokban bolyongott.

Egyszer már majdnem végleg elszakadt a lelke testétől. Jomkipur este volt, a cádik, bár nagyon gyengélkedett, most is maga akarta előimádkozni a Kol Nidrét, mert látta, hogy az ítélet, amelyet fent Izráel fiaira kimondani akarnak, nagyon kedvezőtlennek készül és ezt meg kellett akadályozni. De alig imádkozott egynéhány mondatot, alig próbálta összekötni a gondolatát az első Szefirával, lelkét már felvonzotta a Végtelen és repült, repült feljebb és feljebb és mikor ama Csarnok elé ért, hallotta, amint a lelkek örömbe olvadva, gyönyörtől reszketve susogták egymásnak:

– Jön a Báál Sém Tov, köztünk lesz a Báál Sém is már!

A tiszta lélek azonban tovább szállt, feljebb, feljebb, hogy a tündöklő Korona sugaraiba olvadjon…, magához csábította a Báál Sém lelkét és amikor elébe ért, kijelenttetett neki, hogy az Ítélet enyhülni fog, de még nincs itt az ideje az ő felköltöztetésének, szálljon csak vissza a földre és terjessze a tanait, a lélektisztító szent titkokat, mert addig nem valósulhat meg a Megváltás ígérete, amíg az összes lelkek meg nem tisztulnak…

És a lélek engedelmeskedett. A Báál Sém Tov magához tért és alig hallható hangon tovább folytatta a Kol-Nidrét… A hívek pedig tudták, hogy a Báál Sém Tov nem is halhat meg az Engesztelés napján, hiszen neki nincsen bűne…

Harmadnapra a Szombat első lakomájánál a Báál Sém Tov a lélek és Isten egyesüléséről beszélt, ami nagyobb gyönyör, mint vőlegény és ara egyesülése… És ki ne tudta volna, hogy ezeket a titkokat akkor hallotta odafent…

Még néhány hónapot kellett a lelkének a földön töltenie. De ezek a hónapok tele voltak termékenységgel és kegyelemmel. A cádik már nem hagyta el a szobáját és a hívek mindig körülötte állottak és hallgatták a szavait. Egész héten keveset beszélt, de a Szombat harmadik lakomájánál, alkonyatkor, amikor nem volt sem nappal, sem éjjel, mindig nagy titkokat nyilatkoztatott ki; boldog, aki hallotta.

– „Tele van a föld az ő dicsőségével”, mondja az Írás. Minden tele van Istennel és Isten mindenben van, még a gonosz vágyban, a vétkes cselekedetben is. De a bűn fáj neki és ez a Sechiná szenvedése… Sokszor azonban elrejtőzik… Látjátok, már hideg van odakint, a levelek lehullottak, a virágok elhervadtak, a madarak elnémultak s a kis patak befagyott, mert a Király elrejtőzött, az udvar elvonult és vele elköltözött az öröm, a vígság és a fény… De csak a fák, virágok, madarak és a patak elől rejtőzhet el, mert azoknak nincs gondolatuk. Az ember azért maga elé képzeli, lelke elé varázsolja és ami a gondolatban él, az az igazi élet és csak az él, ami a lelkünkben él… A gondolat egyesíti a lelket a Legfelsőbbel és azért az embernek mindig örülni kell, mert a Király előtt nem illik szomorkodni, csak derült lélekkel léphetünk színe elé.

A Báál Sém még megélte, amikor a Király és udvara újra megjelentek és az ablakon meleg napsugarak áradtak be az imaháznak berendezett szobába. De a cádik teste egyre gyengült és csak az ablakon át gyönyörködhetett az ünnep látványaiban, csak az ablak mögött mondhatta el halkan a virágokat köszöntő imát…

Bent a szobában azért most is ünnepi derű lebegett. És mikor pészach előtt beköszöntött a nagy Szombat, az a nagy nap, amelyen minden áldás megkétszereződik és az összes égi Csatornák megtelnek, a cádik arcáról szinte le lehetett olvasni, hogy elérkezett a kegyelmek kegyelme és mindenki kíváncsian várta Szombat harmadik lakomáját…

– Az egész világ csak ének és tánc a Legfelsőbb előtt… A mindenség csupa dal és mindenki és minden ad hozzá egy-egy hangot… Minden lélek egy-egy énekhang, a tóra minden betűje egy-egy énekhang és minden lélek a tórának egy-egy betűje … És a hang legnagyobb gyönyöre, hogy símán, édesen beleolvadhat a nagy Dalba, amelytől a Király kegyelemre derül… A lélek akkor olvad a Dalba, amikor kiszáll a testből és azért legnagyobb gyönyöre, ha a Tóra-adás napján hagyhatja el a testet, mert akkor tele van a mindenség a Tóra mirrhaillatos betűivel…

Ezt mondotta a cadik a harmadik lakománál. És akinek halló füle és látó szeme volt, biztosan tudhatta már, hogy a Báál Sém Tov a kinyilatkoztatás ünnepén fog búcsút venni a földi világtól…

Maga a cádik ezentúl állandóan derült volt. Édes izgalom ült az arcán, mintha gyönyörű utazásra készülne. És amikor Pészachtól Sávuotig esténként a Szefirá napjait számlálta, bár hangja folyton gyengült, egyre nagyobb ujjongással mondotta el az imákat. Végtelen öröm töltötte el, hogy már csak néhány nap választja el a nagy céltól, a napok egyre fogynak… öt nap, négy nap, három nap, két nap, egy nap…

Sávuot este, mikor az Ara magára veszi legdíszesebb ruháját és legtündöklőbb ékszereit, hogy teljes hódító szépségében vegye át a Vőlegénytől a legdrágább nászajándékot, a Tórát; ezen az estén, mikor Bar Jochai és a Társaság leszállnak a földre, hogy széthintsék a Kabala ragyogó fényét, a Báál Sém új hófehér ünneplő ruhában állott a virágokkal és koszorúkkal teleaggatott frigyszekrény előtt… Ott végezte az imát és a Frigyszekrényről illatos virágszirmok és levelek hullottak alá a cadik fejére és vállaira… A Tóra megkoszorúzta nagy útjára…

Ima után hirtelen elsápadt és tántorogni kezdett. Gyorsan magához intette egyik hívét és vállára támaszkodva ment lassú, reszketeg léptekkel a kerevetig. Ledőlt… Az asztalon égő gyertyák sokasága csodás fényt árasztott a cádik fehér alakjára, fehér hajfürtjeire, fehér arcára, fehér szakállára és fehér ruhájára. A tiszta fehérségből csak két fekete láng sugárzott, a cádik két lángoló fekete szeme…

A hívek aggódva vették körül a cádik fekvőhelyét és szomorúan nézték halotthalvány arcát.

Az egyik zokogva borult a kerevet szélére:

– Mester, el akarsz bennünket hagyni!…

A cádik felpillantott és halkan szólt:

– Ne mondd azt. Én nem hagylak el benneteket. Kimegyek az egyik ajtón és bejövök a másikon. De ott is, mindenütt veletek leszek. Én nem hagylak el benneteket…

A hívek szemei könnybe lábadtak. A rajongó mezericsi ifjú hangosan zokogni kezdett:

– Mester, a Tóraadás napja van. Ezen a napon bele szoktál világítani a sötét rejtekekbe. Nyisd most is szent titkokra ajkaidat…

A cádik felemelte kezét és reátette az ifjú fejére:

– Légy áldott, te ifjú fáklya. Te fogod ezután széthinteni a fényt a világba.

A cadik feje hirtelen visszahanyatlott, szemei lecsukódtak, de néhány pillanat múlva újra kinyíltak.

– Már jönnek értem… Nyissátok ki az ajtót. Bár Jocháj és a Társaság leszálltak már az égről… Be akarnak jönni hozzám. Nyissátok ki az ajtót… Légy üdvöz, Bár Jocháj… Légy üdvöz, te csodás szent Világosság… Ülj ide mellém, üljetek ide mind, ti dicsfénytől ittasult szent mesterek… Mindjárt megyünk…

A cádik ismét lecsukta a szemeit néhány pillanatra. Azután újra megszólalt, mindig halkabb és halkabb hangon:

– Látjátok, jönnek a bolyongó, tévelygő lelkek… Jönnek a világ minden részéről… Oly sokáig bolyongtak és nem engedték fel a Trónus elé… Most jönnek, hogy magammal vigyem… Jertek ti tévelygő, árva lelkek. Meg van bocsátva minden bűnötök. Jertek, felviszlek a Fény forrásához.

A cádik hangja hirtelen elcsuklott. Majd a szívéhez kapott reszkető kezével és néhány pillanat múlva alig hallható hangon susogta:

– Lelkem már útra készül… Búcsút vesz a testtől… Most búcsúzik a szívtől… Most a kezemtől búcsúzik…

A cádik kezei hirtelen lehanyatlottak…

– Most a szememtől búcsúzik… Nyissátok ki a Frigyszekrényt. A Tórát akarom látni utolsó pillantásommal.

A mezericsi ifjú odafutott a Frigyszekrényhez, félrevonta a függönyt és kinyitotta az ajtót. A hívek mind arra fordultak és lázas ajkaikon egyszerre, mintha csak egyetlen egy hang lett volna, mélységes áhítattal zúgott el: Atyánk, királyunk! Nyisd ki a mennyek kapuit imáink előtt!…

A cádik szemei lassan lecsukódtak. De ajkairól még halkan hallatszottak a szavak:

– Most ajkamtól búcsúzik a lelkem… Nehezen bír elválni az ajkaimtól… Csókolja, csókolja végtelenül édes csókokkal… Nehezen bír elválni… Látjátok, lobogó tűzoszlop ereszkedik alá az égből… A Sechina… Felcsókolja a lelkemet… Jertek …

A mezericsi ifjú elzokogta a halotti imát. És a szent Frigyszekrény ajtaja bezárult…