A Talmud leírja, hogyan mentek ki Jeruzsálem leányai a szőlőlugasokba, hogy ott táncoljanak, és mindazok, akiknek még nem volt felesége, odamehettek, és választhattak közülük feleséget maguknak. Tu beávkor a lányok egyszerű, fehér, egymástól
kölcsönzött lenruhában táncoltak. Nem öltöttek magukra drága kelméket, és nem várták dúsan megrakott asztallal a kérőket. A nőtlen fiatalembereknek mélyebb kapcsolatot kellett találnia, nem választhattak a külsőségek, továbbá a gazdagság, vagy várható örökség szerint.
Ehhez kapcsolódik az alábbi történet.
Volt a Báál Sém Tovnak egy hűséges hászidja, foglalkozására nézve fakereskedő. A hegyekből szállította a fát, és a nagy folyón úsztatta a rönköket, amíg elérkeztek a fűrészüzembe, ahol jó pénzért eladta az árut. Ennek a kereskedőnek volt egy fia, aki már házasulandó korban volt, ám nem tudtak neki menyasszonyt találni: ahogy ugyanis találkozott a neki ajánlott lánnyal, azon nyomban elájult. Egy idő után a házasságközvetítők feladták a keresést. „Reménytelen eset” – legyintettek. Apja, a kereskedő elvitte erre a fiút a Báál Sém Tovhoz, ő pedig azt mondta: „Az igazi előtt nem fog elájulni”.
Eltelt néhány év. Az egyik télen a szokásosnál is nagyobb volt a hideg. A süvítő szél vad hullámokat vert a jeges folyóvízen és a faáru odaveszett, a farkasordító hidegben nem volt, aki kihúzza a hánykolódó rönköket és eltűntek a kereskedő szeme elől. A hászid ismét elment tehát Mezibusba a Báál Sém Tovhoz, aki ez alkalommal meghökkentő tanácsot adott: menjen el a fakereskedő kéregetni, legyen belőle nincstelen vándor. Akármilyen furcsán hangzott is, amit a rebbe mondott, a hászid egy pillanatra sem kételkedett abban, hogy ezt kell tennie. Településről településre utazott, kéregetett és ha csak tehette, Tórát tanult a helyi zsinagóga egyik zugában.
Egy napon, amikor egy városka tanházában ült és tanult, odament hozzá egy idegen, és azt kérdezte: „Mennyit keresel egy nap?” – „Másfél rubelt” – jött a felelet. Azt mondta a férfi: „Igazán megnyerő az az elhivatottság, amivel Tórát tanulsz. Ha hajlandó vagy eljönni hozzám és az én otthonomban Tórát tanulni, napi két és fél rubelt fizetek neked”. A hászid kapott az ajánlaton. Eltelt egy-két hét, a hászid a gazdag ember házában tanult éjjel-nappal. Egy este véletlenül meghallotta, hogy a háziúr és a felesége sírnak-rínak. Másnap megkérdezte tőlük, hogy tudna-e nekik valamiben segíteni. Erre elmesélték neki, hogy van egy eladósorban levő lányuk, aki ahányszor csak találkozik egy fiúval, akit ajánlanak neki, azon nyomban elájul. A legjobb doktorok sem tudtak segíteni a bajon. A hászid erre felajánlotta, hogy menjenek el együtt Mezibusba és kérjék a Báál Sém Tov áldását. Nem lévén vesztenivalójuk, nekiindultak.
Amikor elérkeztek a Báál Sém Tov elé, a nagy mester a hászidhoz fordult, és arra kérte, hogy hozza el a feleségét és a fiát is, és várjanak a szoba előtt. Majd figyelmesen meghallgatta őket és megkérdezte: „Van-e elegendő hozományotok a lányotok számára?” – „Bőséges hozománnyal látjuk el őt” – ígérték és elmesélték, hogy négy évvel korábban, egy különlegesen hideg télen hogyan ébredtek arra, hogy rengeteg fűrészáru borította el az udvarukat. Akárhogy keresték, nem találták meg a tulajdonost, így hát eladták a fát és csinos vagyonhoz jutottak.
A Báál Sém Tov ekkor behívatta a hászidot a fiával és a feleségével együtt. A fiú és a lány egymásra nézett. Egyikük sem ájult el! Így szólt a Báál Sém Tov: „A pénz, amit a fáért kaptál, valójában ezt a hászidot illeti. És mindez csak azért történt így” – folytatta mosolyogva -, „hogy ez a két fiatal találkozhasson és egybekelhessen. Mázál tov!”