Az antiszemitizmust következetesen elutasító kitűnő íróra és nagyszerű emberre azzal az írásával emlékezünk, amit Európáról, az európai kultúráról és benne Auschwitz szerepéről írt. Legyen neki könnyű a föld!
 
Ha minden jól megy
 
Feladat: három mondat Európáról.
Európa ma az, hogy az embert fölkérik, írna három mondatot Európáról, azaz Európa az Európára való emlékezés, az árnyék árnyéka; például. Az előző mondat volt az első mondat; ez a mondat a második mondat és a következő mondat lesz a harmadik.
Ha minden jól megy.
 
Ki beszél most és honnét? Arra a hatalmas, gyönyörűséges, gazdag és aljas kérdésre, hogy ki vagyok én, természetesen most nem próbálok meg választ adni, e vállalkozás meghaladná e szimpózium kereteit.
Munkahipotézisként induljunk ki abból a merész föltételezésből, hogy európai vagyok. Ettől kezdve tulajdonképpen hallgatnom kéne, nem helyénvaló egy európait az európaiságról kérdezni, hisz szegényke mindenestül az, ki sem látszik az európaiságából, reménytelenül európai, európaiságra van ítélve, belül vagyunk azon, amire kívülről szeretnénk pillantani. De hát megszokhattuk már, hogy szavakkal beszélünk szavakról. Írj, ne kényeskedj, idézhetnénk alig félreértve Danilo Kišt.
 
Hogy nagy szavakat használjak, az emberi gondolkodás (van más?) kedveli a paradoxonokat, legföljebb az Arisztotelészen edzett európai ész jobban aggódik, szeretne róluk megfeledkezni. Nem akarnék, nem is tudnék a matematikai logika Gödel uralta tájaira keveredni, csupán fölületesen megjegyezném, hogy Gödel mennyire nyomasztó, mennyire szeretnénk róla elfeledkezni, arról az állításáról, amely valahogy úgy szól, hogy minden ellentmondásmentes rendszerben szükségszerűen jutunk olyan állításhoz, amely abban a rendszerben eldönthetetlen, se nem igaz, se nem hamis, illetve hogyha minden állítás kvázi rendben, akkor a rendszer ellentmondásos. De elég is, lassan kimerítem a blöffölés legszigorúbb kritériumait is.
 
De miért is bonyolódtam ebbe bele? Igen: hogy mi is áll az európai kezére európaiság ügyben. Mert az előzőekkel ellentétben, lehetne éppen azt is mondani, hogy önmagáról, Európáról éppen egy európai tud beszélni, hiszen éppen ő volna az, akinek önmagáról valami elképzelése van, jobb időkben víziója, ez volna, ez a reflexivitás az európaiság sine qua non-ja. Az európai tükörrel él. A hiúság terepe ez? Inkább az önismereté, az önismeret görcsös terepe.
 
A kezdő kérdés másik fele, a honnét, érdekes topológiai kérdést vet föl; van-e Európának széle. Mert mifelénk folyamatosan ezen aggódunk, Európa vagyunk-e még vagy sem, csatlakozni tudunk-e vagy sem, elrabolták-e tőlünk Európát vagy sem. A veszekedéseknek is ez a nyelve: te nem vagy európai, én viszont európai vagyok, beee! Ez a felfogás Európát valami finom, előkelő dolognak tartja, az európai szellem finom és előkelő, lényegében olyan, mint egy szigorú és finnyás nagynéni, aki ügyel az etikettre (etikáról úriember nem beszél), figyelmeztet, ha nem szépen eszünk, ha csámcsogunk, túrjuk az orrunk vagy rágjuk a körmünk.
 
Politikailag értelmezhető ez az észjárás, mert hisz ott, ha egy szegény ország azt állítja magáról, hogy ő európai, az azt jelenti, hogy tessék nekünk nyugodtan pénzt adni, erősen fogadjuk, hogy többé nem vétkezünk, és a bűnre vezető alkalmat is elkerüljük, a kamatokat időben visszafizetjük, és a köztéri WC-k is rendben lesznek eztán. Az Európa vagy különösen az Európaház kifejezés ennyit jelent és egy jottányit sem többet.
Európa nyilvánvalóan nem jó. Nem is rossz. Ismétlés: Európa a „van”. Az, ami itt van. Európát nem lehet elrabolni és nem lehet visszaadni. Ha pedig mégis elrabolták, akkor az, ami a helyén maradt, az volt Európa, az Európa. Azaz nincs valami, amit elérnünk kéne, hanem van ez az egész, és ebben vagyunk, a kérdés – és ez volna ezen új idők tétje, kockázata és lehetősége –, hogy mi is ez az egész.
 
Visszatérve a topológiai problémához, akkor lehet értelmesen Európa széléről, perifériájáról beszélni, ha van nem-széle, azaz van közepe. Ha úgy igazán tudnánk, mi az a posztmodern – és nem tartoznék annak lényegéhez, hogy ne ismerjük és ne is akarjuk megismerni a lényegét –, akkor beszélhetnénk a centrumnélküliségről, a világról mint provinciáról, vagy ahogy a költő mondja (kicsoda? kicsoda?), hogy nincs a világnak szíve. Mert tudniillik valaki előtte azt állította, hogy New York volna a világ szíve.
 
De azért ha Firenzéből érkezem Budapestre, akkor mégse gondolom, hogy ugyanott vagyok, akkor mégiscsak elfog egy kis kétség, hogy az, ahol élek, Európa-e. És tudok úgy érkezni Magyarországra, hogy reá gondoljak úgy, mint az imént Firenzére. Ebből a nézetből Európa főként valami zsúfoltság, idővel, történelemmel való telítettség, Európa mint sok, mint gazdagság. Mint történet, mint folyamatos beszéd és beszélgetés. Európa mint purparlé.
 
Olyan vagyok én, mint a viccben Móricka, akinek mindenről az jut az eszébe, nekem pedig előbb-utóbb mindig a regény jut az eszembe (az is persze, és még azt sem mondanám, hogy kettős életet élek).
Európa olyan, mint a regény. A regényről mindenféle elképzelésünk van, személyes és kollektív, így-úgy tudjuk is definiálni – amitől most jóságomban megkímélem a kollégákat –, de bármit gondolunk is róla, tudnunk kell, hogy minden új könyv újra- vagy továbbdefiniál, attól kezdve mást fogunk regénynek nevezni, minden új regény hozzáteszi a definícióhoz a maga, olykor elenyészően kicsi újdonságát. Európa is így bővült az idők során.
Lehet, hogy a regényre is igaz – ezt nem tudom, és amíg be nem fejezem azt, amin épp dolgozom, nem is tudhatom meg –, hogy a regény is telítődött, nincs tovább, de Európa meghatározása bizonyosan fokozhatatlan.
Ebben a században olyan szépen felfokoztuk, hogy nincs tovább. De természetesen nem akarom kokettálva azt mondani, hogy vége. Nincs tovább, de nincs is vége. Halott, de nem halt meg.
 
Az európai kultúra Auschwitz jegyében áll. Azóta nincs mit mondani, de hát nem is hallgatunk. A legeurópaibb mondat, ama agyoncitált és így eléggé ingerlő, idegesítő Adorno-mondat a versírás lehetőségeiről. Az a csőd, katasztrófa, tudjuk, elsődlegesen nem a zsidókról és nem a németekről szól, hanem az emberről. Az emberi természetről. A szégyenünk is innét, és nem azért, mert rossz fát tettünk a tűzre, nem, hanem csak mert emberek vagyunk.
De hogy ez ennyire európai történet mégis, erre eddig nem gondoltam, arra, hogy ez elsődlegesen az európai kultúra összeomlását jelenti, és persze mindenki romok közt él, de a mi helyzetünk mégiscsak más. A Schindler listája című film kapcsán vetődött ez föl.
Én nem azt gondolom, hogy Spielberg Hollywoodot csinált Auschwitzból, amit csupán az mentene, hogy a film hasznos, fölvilágosító stb. Ennél mélyebb dologról van szó, kultúrák különbözőségéről. Arról, hogy Auschwitz nekünk közelebb van. Örök. És tabu. Nem szabad róla történeteket mesélni. Nem szabad historizálni. Bizonyos értelemben nem szabad megérteni.
 
Mit gondol minderről egy kínai, egy brazil? Nyilván mást, kicsit mást. Másképp építi be a tragédiát az életébe. A kultúra így működik, ezt végzi el, hogyan éljük túl azt, amit nem lehetne.
 
Ám közben múlik az idő. Ötven év múlva szükségszerűen mást fog Auschwitz jelenteni, más lesz tehát Európa.
Nem tudom.
 
Az európai tükörrel él, mondtuk. De régen beszélt ez a tükör, azt mondta például, szép vagy, szép vagy, szép királynő, de nálad sokkalta szebb Hófehérke. Ebből mindenféle következtetéseket le lehetett vonni (almavásárlás stb.).
Tükreink hallgatnak. Vízióinktól, okkal, megijedtünk. Lehajtjuk a fejünket, szigorúan a lábunk elé nézünk, hogy meg ne botoljunk. Igazunk van, csak hát úgy tudtuk, hogy európainak lenni valamiféle emelt főt jelent. Milyen (lesz) ez az új európai? Milyen az a Faust, aki fél, mert félnie kell a nagytól?
 
Bármi volt is ezen összejövetel alapkérdése, és bármi legyen is erről az én személyes tudásom, e kérdésre ez idő szerint az igazi európai válasz: nem tudom.
Ha minden jól megy.